A megtisztulás versei




 
 
„Varázslat voltál, megtört varázslat.

Se jó, se rossz: kendő

a szemeken.”

(Egyed Emese: Paian)

 

Farkas Árpád szavaival élve: a vers megtisztítja az érzelmi járatainkat. A jó vers képes kilendíteni a holtpontból, oldja a tehetetlenségérzésünket az idővel, az elmúlással kapcsolatban, a letargikus, téli délutánokon egészen eksztatikus állapotot idéz elő, kegyelmi pillanatot teremt. Egyed Emese Paian című kötetére különösképp igaz mindez. A hét ciklusra tagolt kötet aposztrofálható az újrakezdés, az újév könyveként is. A megtisztulás csöndjének verseit tartjuk a kezünkben, finom szövésű, légies sorokat, a megbocsátás, a felajánlás, az oldás, az istenközelség költeményeit.

 

A mitológiai szereplő megidézése keretbe helyezi a kötetet, a szó jó értelmében behatárolja az értelmezés tereit, a gyógyításra fókuszál a versolvasó tekintete. Nem lepődünk meg rajta, hogy újból az antikvitásból hív magához egy szereplőt a költő, korábbi, Briszéisz című, verseket és prózai írásokat tartalmazó kötete hasonlóképp építkezik. A mitológiából ismert Paian, az olümposzi istenek gyógyítója, a költő új verseskötetében egyféle alakmássá válik, alteregóként érdemes értelmezni. Egyed Emese magára ölti ugyanis a gyógyító szerepet, versimái által fájdalmat oszlat el, szavaival bút, betegséget próbál semmissé tenni. A mitológiánál maradva, a poéta hermészi hivatást tölt be, közvetítő földi és égi világok között.

 

A költő a kötetet mottóverssel nyitja, jelezve, a vers keret, formaság csupán, valami lenyomata, a versírók pedig a pillanat töredékének kalligráfusai volnának, amolyan szófényképészek.

 

A vers a megismételhetetlen pillanat­piedesztálja, a költő fekete-fehér felvételeket készít az időről, a közelmúltról és legendás századokról egyaránt, megszólít klasszikus költőket és hozzánk közel álló, nemrég elhunyt poétákat, művészeket, tudósokat.

 

A versekben gyakran a nevek jelképes jelentést öltenek, misztikum, sejtelem lengi körül őket, legyen szó személynevekről, idegen helységnevekről, szülőföldhöz, gyerekkori, kedves emlékekhez köthető helynevekről. A kötetnyitó, Fordul az év című vers jó példa erre, amelyet Koncz Katalinnak ajánl a költő (az ajánlások, alkalmi versek kohéziós elemek a könyvben). A költemény újévi köszöntő, barátnak ajánlott versajándék, amelyben a Katalin név köré kész jellemrajz épül, Pénelopé mennybolt-szövő tudása derűt csal arcunkra, életörömöt, újrakezdést sugároz nemcsak a címzettnek, hanem az olvasónak is.

 

Ez a leheletfinom, érzéki szövésű derű hatja át a verseskönyv egészét, Egyed Emese képes a felocsúdás, a másra csodálkozás, a befele figyelés gesztusát felébreszteni bennünk, megtisztulunk ebben a verstemplomban, Isten óvó tekintetét érezzük vállunk fölött átnézni.

 

Az Isten, a Megváltó értelemszerűen meghatározó ezekben a versekben, a költő beteg barátaiért imádkozik hozzá vagy csak egyszerűen arra kéri, a „próbák alatt a parányi test” ne törjön meg. „Esőt hozol, hozod kivirulásunk/ s a békességet, s hogy magunkba lássunk” – írja a Próbákban. A kötet Kérlek című darabja – amelyet Jancsó Miklóshoz címez – az imaversek vagy versimák közül a legkiemelkedőbb, legcizelláltabb, nyelvezete elemelt, az ódákhoz, himnuszukhoz hasonló.

 

Mindenható,

harsogás, boldog

kiáltozások Istene,

visszhangzó sziklaszálaké,

szurdokoké,

és a kanyargós barlangöblöké,

kutakból visszaköszönő hűvösség,

hóharmat-illat, őszi fanyar füst

és szüretelők mellkasából feltörő nevetések,

templom-vágyók magányos dünnyögése Isten,

kérlek…

 

Hasonlóan megindító költemény a kötetből a Kérlellek című is, amely Katona Éva felépüléséért ajánl fel csöndes falak közt, befelé figyelve imaként a Jóistennek.

 

A versimák emléket állítanak megkerülhetetlen közéleti személyiségeknek, költőknek, színművészeknek, Egyed Emese barátainak, akik a kolozsvári szellemi élet fontos szereplői. A szerző személyiségüket is megrajzolja a versek által, így azok számára is fontos olvasmánnyá válnak, akik nem ismerhették meg őket, nem találkozhattak velük.

 

A mitológiai szereplők megidézése terén a Promethea című, Kiáltás a víz fölött alcímet viselő költemény a címadó vers mellett a könyv emblematikus darabja, emlékeztet Briszéisz, a tragikus sorsú szerelmes, mindannyiunk rab- és istennőjének sorsára, a költő korábbi könyvének ihletőjére is. A könyv versképei a fájdalom és szépség metaforái, gyakran visszatér a csönd, a galamb, az ég, a fény, a szellő, az álom, a repülés, a madár a versekben.

 

A fájdalom Egyed Emese verseiben szépség is, enyhülést adó ír:

 

Hagyd: öltsön formát, hangzó alakot.

Zendülj víztükör: visszhangok

bánatból vigaszt varázsolnak

 
olvashatjuk a Zendülj meg című versében, amely jó példa arra, hogyan valósul meg a versekben a fájdalom–öröm szimbiózisa.

 

Külön színfolt a könyvben családjának, lányainak ajánlott versei, a felnőtté válásról, a születésről mondanak személyeset nekünk. Jó ezekben a versekben elidőzni, a fájdalom, a betegség, a magány, a szeretteink eltávozása mellett ugyanis ott van a fű virágzása, a meggyfa illata, a békehozó gyermek, a nevető gyümölcs (Tavasz kapujában, Napkelte).

 

Tavasz jöttén ciklus versei zömében a derű, az öröm köré építkeznek, kiegészítik, ellensúlyozzák a sötétebb hangú, tragikusabb verseket.

 

Fontos megemlítenünk – amely szintén egyik védjegye az Egyed Emese-féle lírának – a klasszikusokra való utalást. A szövegkorpusz Mikes Kelement, Shakespeare-t, Apollinaire-t, Weöres Sándort, Petőfi Sándort, Ady Endrét és Arany Jánost szólítja meg, s teszi ezt úgy, mintha kortársunk lenne mindenik, úgy szólítja meg a költőket, írókat, mintha egy pohár vörösbor mellett beszélgetne velük. Arany János Hová lettél, hová lettél, ó lelkem ifjúsága című versére utal a Levél a lélek ifjúságáról, a kortárs közéleti költészetbe illeszkedő szöveg. Különlegessége viszont, hogy a jelenkori költészet fontos kérdéseiről beszél kendőzetlenül, hitelesen, őszintén, a szakma felhígulásáról, a bóvlitól hangos irodalmi életről rántja le a leplet.

 

A címadó verset tartalmazó utolsó ciklusban találjuk a Kolozsvárra és szülőföldre utaló verseket, a különös és misztikus helyszimbolikát, az otthon-otthonosság jelképeit és az emlékezés költői képeit. Kiemelkedő darabok a Piactér temploma, Kolozsvár,Jelentések és A meglelt ösvény című versek.

 

Egyed Emese új kötetével átjárókat épít pokol és menny között, megpuhítja a fájdalomtól kérges bőrt, lehalkítja bennünk az üvöltést. A Paian a megtisztulás, az áldás, a gyógyító versimák és szabadság szószövetének könyve.

 

 

 

Egyed Emese: Paian. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2017.