A mérték nélküli szeretet joga




Szabó Dezső munkája.

 
 
Valamikor a Római Birodalom életének mindennapi jelenetei, polgárainak szokásai, köszönései, társalgásai öblögették ezeket az utcákat, áztatták a szivacsos házakat, mosták a falakat, reménnyel árasztották el a vöröstéglás házak zugait. Aztán egyszer csak a tenger megunta nézni a szenvedést, és visszaszívta minden ígéretét. Amint vége lett a múltnak, eltűnt a jövő is. Azóta teret nyert itt a természet, indák növik be a kőmorzsalékot, színek sarjadnak mindenütt, beköszöntött a folyamatos jelen. Aki ide jön sétálni, Tipasa romvárosába, persze a múltra gondol, költőibb lelkek a szikrázó tengerparton elképzelik, ahogy az aranyló fény varrótűje átjárja a gyűrött időszövetet, de mióta az ázott falak magukba roskadtak, mindenki arra gondol itt, amire akar.

 

Elővette jegyzetfüzetét, azt írta bele: „Az ég záporozza tökéletességét: mindent, ami fontos, fölír a romos falakra. Már tudom, mi a dicsőség.” Kezében a füzettel elnézett Algír felé, mintha még várna egy gondolatot. Az öbölben alig fodrozódott a víz. Érezte, hogy a gondolat visszahúzódik testébe, szökik a remény, a jegyzetet nem sikerült úgy lezárni, hogy nyitva maradjon. Nem mitikus erejű toboz egy thürszosz hegyén, hanem lándzsára tűzött, levágott fej.

 

Nem tudom, feltűnt-e már önöknek, hogy a történetet mindig kívülről mesélik el. Aki el akar mondani valamit – még ha legbensőbb élményét is –, első dolga, hogy pár lépést hátráljon, és mint a festő a készülő képet, távolabbról mérje föl a dolgot. Mindig egyes szám harmadik személy, és ha netán első, valójában harmadik akkor is. Mindig múlt idő, és ha netán jelen, valójában múlt akkor is.

 

Ez a viselkedés természetes. A kitharódoszok és dithürambosz-költők óta sajátunk ez a tartózkodás, de még az is lehet, hogy a kardfogú tigristől menekült, a barlang sötét menedékének mélyén félelmükben mesékbe menekülő őseink is ilyen távolságtartón makogtak.

 

Annyira természetes ez a jelenség, hogy az okos lélekgyógyászok terápiát alapoztak rá: ha egy lelki beteg elmeséli, mi történt vele, mi nyomasztja, mitől fél (egyszóval: ha elmondja a saját meséjét), gyötrelmeit szavakba öltve szükségképpen kissé távolabbra húzódik aktuális, gyötrött önmagától, és így, megnyugtató távolból belehunyorítva a mese tükrébe, megtisztulhat a szorongástól.

 

Milyen volna egyszer belülről írni? Hogyan lát az erdő, amikor benne járok? Milyennek látja a Nap az önlementét? Igen, próbáljuk lemenő Napnak érezni magunkat! Addig még megy, hogy elképzelem a süllyedést, a sötétülő tájat, sőt, még az is megy, hogy elképzelem: én, a Nap most ezzel a tájjal vagyok azonos, hiszen napszemem nem lát, hanem vetít (és napszemüveg sincs rajtam), amit látok, azt teremtem – de sajnos ez se valami nagy eredmény. Mert el tudja képzelni valaki közülünk a dicsőséget? Nem azt, ami embereknek, teszem azt magyar íróknak kijut: hogy egy felolvasóest végeztével könnyes szemű nagymamák rohamozzák meg, hogy egy könyve megnyeri a fogyási versenyt, vagy hogy öltönyt húz, és egy politikustól átvesz valami kitüntetést. Nem, én arra a dicsőségre gondolok, amit a Nap érez.

 

A mérték nélküli szeretet jogát át tudja érezni valaki? A mindent átölelő, mindenre kiáradó, különbségek, fenntartások, mércék nélküli melegséget, amely, miközben megsimogat egy világot, az őzek, sasok és tárnicsok fájdalmaiból, reményeiből és emlékeiből is életet virágzik, simogatásra vágyót?

 

Mi történik, ha most azt mondom: képzeljük el Albert Camus-t, amint Algírtól nem messze, egy késő őszi napon az ókori romvárosban napozik? Megmondom, mi történik: hogy már a felszólítással elrontottam. Pedig hol van még Camus a Naptól? Az engedelmes olvasó, akit elér a parancs, először is veszi magában az írót, akár egy jól kézbe illő szerszámot, és különböző műveleteket hajt végre vele, további utasításaim szerint. Kétségtelen, hogy aki az életet ebédnek érzi, az bármilyen aktuális hangulatot sima asztallappá munkálhat magában egy ilyen Camus-gyaluval, de mire jó ez?

 

És ha azt mondom: képzelje el, hogy ön Camus? Na, avval se megyünk sokra. Igaz, hogy első ránézésre egy ebédlőasztal nem hasonlít egy földönkívülihez, aki az olvasó testébe bújva épp átveszi az irányítást szervezete fölött, de ha jobban megnézzük, hasonlít. Talán csak annyi az eltérés, hogy a magam helyébe képzelt Camus – ellentétben a Camus-gyaluval – nem az én szerszámom, hanem épp fordítva, de ha már a szerszámok céltudatos világában járunk, akkor tökmindegy, kié a kéz és kié a nyél.

 

A mondás története a csődöt mondás története. Persze a csődlépcsőnek is megvan a maga primadonnája: a bölcsek talárjába öltözve, arcán boldog mosollyal ereszkedik a taps ködébe a megdicsőült író.

 

A mi ködeinkben ez így szokás, de gondolom, másutt is. Nincs más, csak az elképzelés, a meggondolás, az átérzés, elmesélés és meghallgatás. Aki azt hiszi, hogy lehet ennél több is, az őrült. Úgy látszik, nincs más választásom, mint kívülről írni a mérték nélküli szeretet jogáról. Trükkjeim persze – öreg illuzionistának – nekem is lehetnek.

 

Erre gondolt, amikor elsétált a jól ismert, egészen épen maradt amfiteátrum mellett, ahol annyian meghaltak a szépségért, az olajfaliget felé, hogy átvágva a fehér üröm emlékszaggatta szigetein megérkezzen a romváros valaha volt terecskéjének magaslatára, ahol kamaszkorában annyit napozott.

 

Most is csak ennyi jutott: az elképzelt múlt, az emlékek ragyogó sötétje. Meg a régi ösvény, amelyet gólyahírfoltok és ernyős sármák tarkítottak, mint akkor. De már ez a „mint akkor” is milyen szédítő távolság! Van és volt között ezerszer kínzóbb az űr, mint van és nincs között. Csakhogy a rend mindig túlerőben van, és a rend azt mondja: ami volt, nincs.

 

Akarjuk-e, hogy folyton a rend szüljön nekünk igazságot? Vagy fölszíthatjuk magunkban a lázadó, szent tüzet, hogy azután ebben a fényben kelljen megtennünk, amit nem kell? A titánszívű író, a lázadó illuzionista. Nem képzavar ez?

 

De, képzavar. És akkor mi van? A képzavar transzcendens metafora. Mélyen beszívjuk a levegőt, amikor a logika kifújt. Cigarettára gyújtott, átlépett egy borókabokron, kereste a régi kilátóhelyet a szikrázó parti sziklák között. Újra eljött ide ezen a földöntúli reggelen a magányos sétáló; talán megálmodhatja jövőjét, mint egy ausztrál bennszülött.

 

A bennszülöttek persze nem szoktak sétálni, az a kinnszülöttek időtöltése. Egy alkalmas, napsütötte ókori kőlapon elhelyezkedve eszébe jutott Rousseau, aki túl messzire ment, hogy fölvegye azt a távolságot, amely nélkül a civilizációban születettek képtelenek érezni, hiszen ők a fejükkel szeretnek. És ez az ember, aki egész életében úgy érezte, mintha füstöt lapátolna, végül egy szigeten találja meg nyughelyét. Úgy látszik, mindenkinek megvan a maga Kolónosza, csak nem mindenki talál rá, gondolta. Úgy lépkedett a romházak között kanyargó utcácska maradványán, mint egy gondolatolvasó.

 

Párizsban mindig csak az számított embernek, aki részt vett a társasági élet forgatagában. A bölcs Rousseau visszahúzódott magába, fölfedezte a magány szépségét, sétálni ment a fák közé. Tudta, hogy ezt az örömet nem veheti el tőle emberfia. A sziget virágai közt fölvette a világ megértéséhez szükséges világtávolságot. Csakhogy az út, amely idáig vezette, éppen annyira volt menekülés, mint keresés. Nemcsak hívta valami, de küldte is. Ha megtaláljuk a Földön azt a pontot, ahol mindkét mutató, a hívás és a küldés lángpallosa is ránk mutat, megérkeztünk. Neki sikerült. És ott, magányos szigeti sétái során az álmodozó egyszer csak elhatározta, hogy leírja a sziget növényvilágát. Hiába, no, a füstlapátolást nehéz abbahagyni. Inkább meg kéne ölelni azt a füstöt. Hogy érezzük, minden milyen messze van.

 

Tipasa hatvankilenc kilométerre van Algírtól. Ennek az útnak nincs egyetlen darabkája sem, amelyet ne borítanának el az emlékek és az érzések. A vad gyerekkor, a kamaszkori álmodozások a kocsi motorzúgásában, a reggelek, az üde lányok, a strandok, a mindig megfeszített fiatal izmok, az enyhe testi szorongás egy tizenhat éves szívben, az élet vágya, a dicsőség, és hosszú éveken keresztül mindig ugyanaz az erőből és fényből soha ki nem fogyó, telhetetlen égbolt, amely a gyászos déli órán hónapokon át egymás után habzsolja a strandon keresztre feszült áldozatokat. Minden áldozat magáért való, így szent. Megnyílik, hogy befogadja a határtalant, kitárulkozik az érthetetlen csodájának, eltöltekezik semmijével, életkora szerint. Előbb nem érdekli, később nem érti, végül nem érdekli, hogy nem érti. Közben a dicsőség árad rá, mintha az ég maga volna az áldozat, a sebből ömlik a fény, és aki fölfogja, hazaért.

 

Albert Camus ül a vérvörös sziklán, éppen ott, ahol a hálás utókor majd emlékoszlopot állít neki, és rázza a zokogás. Az olajfák megremegnek a sós szélben, sötétlila felhők torlódnak az öböl fölé. A nyomukban sarkvidéki légtömegek.