A Mester és Margarita – opera-musicalben




Talán nem tévedünk nagyot, ha az utóbbi évtizedek hazai opera-intézménytörténetének egyik leghatározottabb fejleményeként állapítjuk meg a Kolozsvár–Miskolc(–Budapest) híd megszilárdulását. Ebben nyilván az intézményszervező és operaművész Selmeczi György alakja az elsődleges kulcs, de rajta kívül mások is – például Kesselyák Gergely, Ókovács Szilveszter, Szép Gyula – kiveszik a részüket a hídépítésből.

 

Október második felében Gyöngyösi Levente (sz. 1975, Kolozsvár) lesz a ZeneSzó beszélgetősorozat vendége a kincses városban. Hazajön – mondhatnók. Talán mód lesz megkérdezni tőle, mennyiben szeretne ő is tudatos és huzamos szerepet vállalni ebben a hídépítésben. Gyöngyösi tudniillik operaszerzőként 2017-ben fontos művet „tett le az asztalra” – ahogy mondani szokás. Június 24-én a Miskolci Nemzeti Színházban mutatták be A Mester és Margarita című opera-musicaljét két felvonásban, 26 tételben. Az ősbemutató koncertelőadás volt, egyelőre nem vállalkoztak dramatikus színrevitelre, de ez a koncert talán a budapesti Erkel színházi „rendes” bemutató előkészületi lépésének tekinthető. Az új opera – ezt túlzás nélkül mondhatjuk – grandiózus. Egyebek mellett a „vállalkozók köre” is mutatja ezt, hiszen a miskolci Bartók Plusz Operafesztivál (rendező intézmény), a budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar (Hollerung Gábor vezényletével), a Magyar Állami Operaház (magánénekesek) és a Nyíregyházi Cantemus Kórus koprodukciójaként került a közönség színe elé. „Irreálisan hatalmas terheket rótt volna a közreműködőkre akár egy félig-szcenírozott rendezés is a vele járó hosszabb előkészületi időszak miatt, sőt nehezen tudom elképzelni, hogy egy ekkora zenekart – basszusgitárral, szintetizátorokkal kibővítve – hol lehetett volna egyáltalán elhelyezni.” (MakkZs)

 

Amiből tehát az is kiderül, hogy A Mester és Margarita nem csupán műfaji megjelölésében, de orkesztrációjában is túllép az operán s a klasszikus musicalen. A nagyszabású mű előadói apparátusát szimfonikus zenekar és rockegyüttes szimbiózisa alapozza meg, ez utóbbinak a ritmushangszereken és basszusgitáron túl két elektromos gitár és két szintetizátor is része.

 
A vállalás nehéz, szinte „eszement”. Mihail Bulgakov regénye, A Mester és Margarita az egyetemes irodalomnak sokrétűségében is egyik csúcsa. Sokféleképpen értelmezett alkotás, amelyben számos műfaj és stílus, a romantika, a realizmus és a groteszk alkot egységes egészet. „Életem eddigi főműve” – mondja ugyanakkor Gyöngyösi Levente, aki három éven keresztül (2014–16) dolgozott a Hollerung Gábor karmesterrel közösen tervezett operán. „Szeretném Bulgakov univerzális remekművét közérthető, szórakoztató stílusban, ám mélységét, komplexitását megtartva elbeszélni.”

 

Zeneszerzői körökben persze megütközést keltett a hír. Leginkább a vakmerőséget vetették Gyöngyösi szemére – hiszen összetett és nehéz mű, amelynek sikeres színpadra állítása sokak erejét meghaladta (Andrew Lloyd Webber is lemondott arról, hogy musicalt komponáljon A Mester és Margaritából). Filmben nagyjából a Vlagyimir Bortko-féle A Mester és Margarita (10×50 perc) terjedelme az, amely a Bulgakov-mű egész komplexitását és réteggazdagságát megjelenítheti, ehhez képest Gyöngyösi 2×75 percbe „merészelte” a témát és üzenetet komprimálni. A cselekményt hatásos egyszerűsítésekkel és húzásokkal tették színpadképessé, a szövegkönyvíró Várady Szabolcs mellett jórészt Bognár Róbert és Schlanger András jótékony közreműködésével. „Populárisabb oldalról »működtetem« a darabot, ugyanakkor beleteszem minden mesterségbeli tudásomat a szimfonikus és elektronikus hangszerelésbe.” Gyöngyösi gyerekkora óta élénken érdeklődik a könnyűzene iránt, de mostanáig (40-42 éves koráig) nem jött el az az élethelyzet, amelyben hozzányúlt volna. 60% kortárs opera, 40% musical. „Komolyzene” és „könnyűzene” fúziója laboratóriumának is tekinthető A Mester és Margarita, gyakran egyazon tételen belül váltakoznak, egymásba hatolnak stílusok és hangszerelések. A kérdés voltaképpen kettős – egyfelől: mennyiben lehet „kibékíteni” egymással a két, egymástól igen távol álló zenei világot és -eszményt, másfelől: lehetséges-e sikeresen e két sarkpontból kiindulva egységes, a szétesést vagy taszítást teljességgel kizáró szerzői/stiláris világot konstituálni.

 

De nem csupán ez az egyszerű kétpólusosság feszíti a nagy munkát, hanem valóságos forrás-sokrétűség: „21. századi neobarokk, történeti jazz, sztálinista propagandazene, késő 20. századi musical, közhelyes közel-keleti dallamfoszlányok, valamint cirkuszi, utca- és varietézene kavarog egymás mellett.” (Merényi Péter)

 

Kesselyák Gergely, a miskolci Bartók Plusz Operafesztivál igazgatója irányelvként jelölte meg, hogy a közönség megtartása miatt is szükségesnek látszik az opera műfajának megújítása, hallgatható és más műfajokból is táplálkozó új műveket kell írni, ezeket kell játszani.

 

De erről is sokat kell még beszélnünk.