A műfordító olyan, mint a kaméleon. Beszélgetés Marius Tabacuval




– A Bihar megyei Tótiban születtél, aztán a szüleiddel Szilágysomlyóra költöztetek, onnan Temesvárra kerültél, később Kolozsvárra. Hol van számodra az otthon, milyen volt a gyermekkorod, és hogyan került az életedbe a zongora?

 

A gyermekkorom eléggé zaklatott volt. Amikor az öcsém megszületett, a szüleim elküldtek a temesvári nagyszüleimhez, hogy tehermentesítsék édesanyámat. Az apai és anyai nagyszüleim is temesváriak, vagyis az anyai nagyapámat nem ismertem, meghalt a második világháború után orosz fogságban, ő az a bizonyos Ion Tudoran, akinek a nevén Székely János A nyugati hadtest című regényét először lefordítottam. A szüleim Szilágysomlyón éltek, ameddig Kolozsvárra nem kerültem, egyfajta tudathasadásos állapotban léteztem, nem tudtam eldönteni, hogy temesvári vagyok, szilágysomlyói, vagy honnan való vagyok. Emlékszem, az egyik vakáció alkalmával, útban a tenger felé megszálltunk a szüleimmel valahol, és valaki megkérdezte, hogy hová valósiak vagyunk. Apám azonnal rávágta, hogy Szilágysomlyóról, de én kijelentettem, hogy temesvári vagyok. Azóta is szégyellem magam amiatt, hogy elhatárolódtam a szüleimtől, de akkor úgy éreztem. A vakációkat Szilágysomlyón töltöttem, év közben ritkán történt meg az, hogy a szüleim meglátogassanak, a két település között 260 kilométer a távolság, ami akkoriban óriásinak számított, még nem volt mindenhol aszfaltút, eleinte motorbiciklivel közlekedtek, de ha jöttek is, általában a régi barátaikkal találkoztak, és én emiatt kissé frusztrált voltam. Hiányoztak a szüleim, a mai napig úgy érzem, hogy ez a korszaka az életemnek, életrajzomnak hiányos.

 

1971-ben Kolozsvárra jöttem egyetemre, és itt is maradtam. Egy kicsit elanyátlanodom, amikor a született kolozsvári iskolatársaim összekerülnek és visszaemlékeznek a gyermekkorukra, de teljes mértékben kolozsvárinak tartom magam. Temesvárhoz fűz persze az iskola, de ott nagyon hiányzott a kulturális élet, nem volt semmiféle kapcsolatom a temesváriakkal. Kolozsvár bőven kárpótolta mindezt.

 

Zongorázni úgy kezdtem el, hogy az apai nagymamám zongoratanárnő volt a temesvári Zenelíceumban, egy nagyon akaratos, ambíciós ember, aki azután végezte el az egyetemet, miután édesapám megszületett. Így visszagondolva valószínű, hogy anyai komplexusait élte ki rajtam, én lettem A Zongorista a családban. Édesapám sebész-orvos végzettségű, valamennyire tudott zongorázni, a családi legendárium szerint nagymamám egyik születésnapjára megtanulta Frédéric Chopin Asz-dúr polonéz darabját és azt előadta, de ő orvosként szerzett nevet, elismertséget.

 

– Azt olvastam valahol, hogy a nagymamád a német óvodába íratott be. Ma németül is ugyanolyan jól tudsz, mint magyarul, de tudjuk, hogy minden kezdet nehéz…

 

Semmit nem értettem abból, amit az óvónéni mondott németül. Ott ültem teljesen megsemmisülve egy sarokban, és próbáltam megfejteni, hogy miről beszélhet. Persze teljesen új sztorit találtam ki, semmi köze nem volt ahhoz, amit valójában mondott. A másik nyelvi élményem, ami gyakran eszembe jut, az anyai nagymamámhoz kötődik, aki horvát volt, és római katolikus, ezért a magyar római katolikus templomba járt szentmisére egy életen át, anélkül, hogy magyarul egy szót is tudott volna. Ehhez fűződik egy másik emlékem is, éspedig a televíziók indulásáról. Elsőként a belgrádi televízió műsorai indultak be, majd a magyar televízió adásai és csak azután a román. Ne tudd meg, hogy milyen körülmények között és milyen minőségben zajlott a vétel, sokszor csak sejtettük, hogy mi történhet a bolhás-zavaros képernyőn, de hallani hallatszott, nagyanyám pedig próbálta a szerb szöveget fordítani, de sajnos nem volt egy született szinkrontolmács, folyton lemaradt a cselekménytől. Csak két televíziókészülék volt akkoriban a városban, úgyhogy mindig rengetegen gyűltünk össze a nagyszobában, ahol egy hosszú csővel irányították a tetőn levő antennát, míg valamilyen képet-hangot sikerült befogni. Többször előfordult az is, hogy a kép és hang nem vágott össze. Mivel nagymamám állandóan lemaradt a szerb szöveg fordításával, az egybegyűltek próbálták kitalálni, hogy valójában miről lehet szó az adott filmben, és ebből mindig iszonyatos veszekedések alakultak.

 

Magyarul mindig is tudtam, nem úgy, mint most, ma már sokkal jobban tudok, bár most sem tökéletesen, főleg az írással vannak nehézségeim. A feleségem, Koós Enikő a tanúm rá, hogy mennyi hibát vétek, amikor koncentrálok és próbálok fogalmazni. Mert olyankor nagyon-nagyon fogalmazok.

 

– Szóval jobb lenne, hogyha csak úgy írnád azt, ami jön?

 

Románul ez működik, de magyarul nem. Magyarul muszáj átgondoltan fogalmaznom. Nem is adok ki a kezemből semmilyen, magyarul írott szöveget anélkül, hogy Enikő át ne nézné. Ez egyébként érvényes akkor is, amikor magyar nyelvből fordítok, a román szöveget is ellenőrzi, főként a tartalom szempontjából. Mondhatom úgy is, hogy a feleségem a magyartudásom alapja.

 

A nyelvi készség talán születésemtől bennem van, de olyan környezetben éltem, ahol akaratlanul is rám ragadt például a magyar, semmiféle erőfeszítést nem tettem érte. Temesvár egy soknyelvű és kozmopolita város volt, sokkal inkább az, mint ma. De az érettségi találkozókon már egyre kevesebben vagyunk, az osztályomból, generációmból tömegesen vándoroltak ki. A magyar nyelvet Szilágysomlyón is hallottam, beszéltem az utcabeli gyerekekkel, illetve vakációban kitartóan jártunk moziba, és egy-egy filmet többször is megnéztünk, főleg, ha valami jó akciófilmet vetítettek. Akkoriban a filmeket román és magyar nyelven is feliratozták, tulajdonképpen a fél mozivászon felirattal volt tele. Nagy előrelépés volt a nyelvtudásom szempontjából az, amikor az első feleségemmel, Balla Zsófiával összekerültünk, mert úgy éreztem, illik elolvasnom az írásait, verseit. Eleinte nem magyar irodalmat olvastam, hanem műfordításokat, például Sam Small csodálatos életét Eric Knighttól, vagy Gregor Piatigorsky Csellóval a világ körül című életrajzi regényét, amely az egyik legvarázslatosabb könyv, amit valaha is olvastam, soha nem fogom elfelejteni, azóta is nagyon szimpatikusak nekem a csellisták. Magyar irodalmat későn kezdtem el olvasni, és tudatosan.

 

– Balla Zsófia révén bekerültél egy írókból, művészekből álló társaságba. Összeforrott csapatot alkottatok Tamás Gáspár Miklóssal, Szőcs Gézával és másokkal, többek között a Kiáltó Szó című szamizdat lap szerkesztőivel is. Nem zavarta ez a Szekuritátét?

 

Dehogynem zavarta, a Szeku folyton rajtunk volt. A dossziémból, amely több ezer oldal, kiderült, hogy a nyolcvanas évek elején a fiúk kaptak egy ukázt az akkori belügyminisztertől, miszerint figyeljenek oda ránk, mert irredenta, románellenes tevékenységet folytatunk. Miután ugyanis elolvastuk Ion Lăncrănjan Cuvînt despre Transilvania (Szónoklat Erdélyről) című könyvét, amelynek megjelenése Ceaușescu nacionálkommunizmusának első és legközvetlenebb jele volt, a pártpropaganda révén pedig jelentős visszhangja is lett, Szőcs Gézával elkezdtünk aláírásokat gyűjteni a könyv ellen. Írtam hozzá egy hosszabb kommentárt is, amelyben egyáltalán nem dicsértem Lăncrănjant és az általa gerjesztett jelenséget. Benyújtottam írott véleményemet a kommunista párt Központi Bizottságához, kaptam is iktatási számot annak rendje és módja szerint. Persze volt rá gondom, hogy máshová is eljusson az írás, így aztán amikor a Szabad Európa Rádióban beolvasták, az elvtársak nagyon idegesek lettek. Igazából egy évvel később erősítettek be, hogy most már végérvényesen felszámolják a kolozsvári irredenta fészket. Többször kihallgattak, házkutatást tartottak. Elsősorban arra voltak kíváncsiak, milyen módon jutott ki az írás nyugatra. Én meg azt mondtam, hogy talán a Központi Bizottságtól küldhette ki valaki, hiszen oda nyújtottam be. Hogy akkor nem kaptam egy hatalmas pofont, azon ma is csodálkozom.

 

Kiáltó Szóban csak egy-két írást közöltem, nem akarták a barátaim, hogy megjelenjen a nevem a lapban, pedig engem nem zavart volna, sőt. De túl egyenes szál vezetett volna hozzájuk, Szőcs Gézához, Keszthelyi Andráshoz, veszélyes lett volna. Amúgy hosszú ideig keresték őket hasztalan, ügyesen csinálták a fiúk, mármint a barátaim. A legjobban azon csodálkozom, hogy megfigyelt emberként is meghagytak zongoratanári állásomban, holott 1987-ben a pártból is kiléptem. Nem akartak hőst csinálni belőlem, ez lehetett az oka. Azt gondolhatták, hogy nagyobb bajt okozhatok, hogyha bántalmaznak és ezáltal hőssé tesznek. Persze folyamatosan zaklattak és megfigyeltek, az életünkről a legpontosabb naplót a Szeku vezette. Még kommentárokat is fűztek a bejegyzésekhez, az életvitelünket illetően. Például egyszer, amikor nálunk vendégeskedett Szőcs Géza és a felesége, Margit, a tartótiszt kommentárban megjegyezte, hogy Enikő, a feleségem kiment a konyhába vacsorát készíteni, de Margit nem segített neki. Vagy azt, hogy eltöltöttünk egy szép vasárnap délutánt a lakásban, ahelyett, hogy kimentünk volna a gyerekekkel a zöldbe. Ilyeneket.

 

Ugyancsak a nyolcvanas években történt az, hogy elmentünk Doina Corneához, és aláírtuk a rendszer túlkapásai ellen tiltakozó levelét. Ezt a Szabad Európa rádióban felolvasták, a támogatók listájával együtt. Aznap már be is vittek a Szekuritátéhoz. Ezt a továbbiakban többször elművelték velem és a feleségemmel: reggel bevittek és este engedtek csak haza, addig egymást váltva „vallattak”. Voltak komoly tisztek és az úgynevezett playboyok, ez utóbbiaknak az volt a dolguk, hogy szóval tartsanak, hogy ne gondolkozzunk. Az igazság az, hogy tulajdonképpen fütyültek ránk. Nem tartottak különösebben az értelmiségiektől, mert tudták, hogy nincs túl nagy hitelük a tömegek előtt, sokkal inkább a papoknak, egyházi vezetőknek és a munkásvezéreknek volt ilyesféle hatásuk-hatalmuk. Például azokat a brassói munkásokat, akik szintén aláírták Doina Cornea levelét, komolyan bántalmazták, minket fizikai értelemben soha. Igazság szerint azt sem volt, amit lehallgatni, hiszen az országot nem akartuk eladni és nem is konspiráltunk, igaz, egyszer megtettük, ez a hírhedt acțiunea gâsca – a liba-akció, amelyről hosszasan tárgyaltunk telefonon, és a szekusok talán soha nem jöttek rá arra, hogy mit takar. A válasz nagyon egyszerű, Szőcs Géza nagyon szereti a libahúst, az akció célja pedig az volt, hogy Márton-napra szerezzünk valahonnan egy libát.

 

 

 

A zongoraművészi karrieremet viszont ellehetetlenítették. Az egy dolog, hogy én magam rájöttem, hogy jó vagyok, de ennél sokkal jobban kellene zongorázzak, ha nem akarom beérni egy középszerű zongoristakarrierrel, de egy idő után elkezdték szabotálni a koncertjeimet: a nevem nem jelenhetett meg plakátokon, műsorfüzetekben, nem adtak koncerttermet, vagy a teremben nem voltak székek, ülőhelyek. Az, hogy a fellépésekért semmit sem fizettek, még a vonatjegyemet sem, az már megszokottá vált. Mindezek miatt úgy döntöttem, hogy mivel zongorázni az íróasztalfióknak nem lehet, megpróbálkozom az irodalommal. Így kezdődőtt a műfordítói tevékenységem. Elsőként Lászlóffy Aladár Egyetemes hajnal (Dimineaţa universală) című novelláskötetét fordítottam 1988-ban, ezután következett Székely János regénye, A nyugati hadtest, amely a már emlegetett anyai nagyapám, Ion Tudoran neve alatt jelent meg. Nagyapám magas rangú román katonatiszt volt, aki az átállás után került fogságba Szibériába, utoljára egy ismerős katonai orvos látta Odesszában, azután nyoma veszett. Erkölcsi elégtétel volt számomra, hogy a fogságban elpusztult nagyapám nevét megjelentethettem nyomtatásban. A belső indíttatások és a külső nyomások toltak tehát az íróasztal irányába, olyan alkotások felé, amelyeket fiókba lehetett rejteni. Persze a fiókot is kiürítették a házkutatások alkalmával.

 

– Az eddigi műfordításaid közül melyiket találtad a legnehezebbnek?

 

Mindig az a legnehezebb, amit éppen fordítok, mert a műfordítás nagyjából úgy működik, mint a kaméleon. Egy lefordított mű tulajdonképpen egy új, az adott nyelven megírt történet, de úgy, hogy közben az eredeti szöveghez, annak hangulatához, üzenetéhez, stílusához hűek maradunk. Jelenleg például Szerb Antal Magyar irodalomtörténet című művén dolgozunk, és bevallom, néha egy vak hangot nem értek belőle, ilyenkor lép közbe a feleségem, Koós Enikő, és segít, együtt oldjuk meg a felmerülő kérdéseket. Ez lesz az első olyan fordításkötetem, amelyben az ő neve is megjelenik majd, rendkívül hálás vagyok neki a segítségéért, és szégyellem, hogy korábban nem került be társfordítóként a művekbe. Bodor Ádám könyveit is nehéz, de rendkívül élvezetes volt fordítani. Emlékszem, egyszer itt jártak nálunk, és megkérdeztem tőle, hogyan vélekedik az éppen készülő fordításról. Elolvasta az adott részletet, és a rá jellemző szűkszavúsággal csak ennyit mondott: benne van. Ez volt a legnagyobb dicséret, amit Ádámból ki lehetett préselni, de örültem neki. Egyébként nagyon nehéz eltalálni, hogy mi az, amit a román olvasók kedvelni fognak. Például Bartis Attila mindkét, általam lefordított műve, A séta és A vége is nagy sikernek örvendett, miközben a Bodor-művek alig-alig kaptak figyelmet. Bartis Attila A séta című regényében például az volt a komplikáció, hogy csak a mű utolsó felében derül ki, hogy a főszereplő egy kislány. Nem volt könnyű románul az utolsó percig rejtegetni ezt, hiszen a román nyelvben ugye léteznek nemek.

 

Főleg lelki szempontból volt nehéz Esterházy Péter Hasnyálmirigynaplójának átültetése román nyelvre. Magyarországon tartózkodtunk, amikor megjött a halálhíre, és szinte azonnal nekiláttam a fordításának. Bánffy Miklós Erdély-trilógiája sem volt egy egyszerű történet, több szempontból sem. Hogy csak egyvalamit említsek, sziszifuszi munka volt a könyvben emlegetett növények román megfelelőjét megtalálni, kinyomozni. Annak mindenképpen nagyon örülök, hogy a román olvasók körében sikeres a Trilógia, sok visszajelzést kaptam, ami nagy elégtétel, akárcsak az, hogy ezért a munkámért megkaptam a Romániai Írók Szövetségének műfordításért járó díját a 2019-es esztendőre. Ez az első olyan fordításom, amely szinte azonnal eltűnt a könyvesboltokból, igaz, kaptam érte meleget, de hideget is. Egy bizonyos úriember, aki egy korábban megjelent újságcikkben azzal vádolt, hogy túlságosan szeretem a magyarokat, magyarpárti vagyok, miután megjelent a Bánffy-kötet fordítása, telefonon megkeresett és dicshimnuszokat zengett rólam – mondtam is neki, hogy számomra összeegyeztethetetlen az, hogy a lapban szidnak, szembe meg dicsérnek.

 

– Mi a Video Pontes stúdió története, és hogyan kerültél kapcsolatba a televíziózással, filmkészítéssel?

 

Az úgy kezdődött, hogy a kilencvenes évek elején, egy szombati napon sétáltam az utcán, a Korunkhoz igyekeztem tárlatmegnyitóra, és találkoztam Csép Sándorral, aki akkoriban kezdte összerakni a kolozsvári magyar televíziózást. Azt kérdezte tőlem, Marius, nem akarsz televíziót „csinálni”? Mondtam, dehogynem, ilyen egyszerűen kezdődött, az az időszak volt, amikor azt hittük, hogy mindent lehet, aztán később kiderült, hogy mégsem. Egyedül nem mertem belevágni, de Maksay Ágival közösen mégis beindítottuk a dologot. Annyi közünk volt a tévéhez, mint neked az ókínai nyelvhez. A felszereltségünk abból állt, hogy volt egyetlen kameránk, azzal készítettünk minden anyagot. Később a Soros-alapítványhoz benyújtott pályázatunk révén nyertünk egy teljesen felszerelt stúdiót, ez utóbbiból alakult ki a Video Pontes, ahol kezdetben velünk dolgozott Virgil Andrei Vâță profi operatőr, és később mások is csatlakoztak. Időközben rettenetesen összevesztünk a kolozsvári televízióval, erre most nem térnék ki, a lényeg az, hogy sokáig nem kerülhettek adásba a Video Pontes által készített anyagok. Nemrégiben láttam néhányat a kezdeti munkáinkból… A minőséget illetően az jutott eszembe, hogy Esterházy Péter, amikor nálunk járt, még a nyolcvanas években, és a vacsora után a nálunk akkoriban kapható kétes minőségű borral kínáltuk és kérdeztük, hogy na, milyen, azt mondta: ne részletezzük.

 

 

 

Marius Tabacu Műfordító, zongorista, dokumentumfilm-rendező. 1952-ben született Tótiban. Temesváron a Ion Vidu Zenelíceumban érettségizett, majd 1975-ben a kolozsvári Gheorghe Dima Zenakadémián szerzett zongorista diplomát. 1982-ben műfordítói oklevelet szerzett a bukaresti szakképző intézetben. 1976 és 1990 között a kolozsvári Sigismund Toduţă Zenelíceum oktatója volt. 1990 és 1993 között a Kolozsvári Rádió és Televízió szerkesztője, majd a Videó Pontes Stúdió alapítója és elnöke, 2004 és 2007 között menedzser-igazgatója is. 2007 óta pedig a kolozsvári Transilvania Filharmónia igazgatója. Többek közt Bartis Attila, Bánffy Miklós, Bodor Ádám, Esterházy Péter, Lászlóffy Aladár, Székely János műveit fordította román nyelvre. Számos szakmai és állami díj kitüntetettje, 2017-ben a Magyar Érdemrend tisztikeresztjével ismerték el munkásságát, 2019-ben Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjjal tüntették ki, Bánffy Miklós Erdélyi történet című trilógiájának átültetéséért pedig megkapta a Romániai Írók Szövetségének díját a 2019-es évre.