A múlt, ami soha nem ér véget




 
 
Ötvenkét évvel ezelőtt, az eredeti mű megjelenése után kilenc évvel jelent meg magyarul is Juan Rulfo Pedro Páramo című kötete. A nemrég kiadott újrafordítás, illetve – a teljes életművel együtt történő – kiadás is jelzi, hogy a Mexikóban, egy Jalisco állambeli kis faluban született szerző kötete az azóta eltelt évtizedekben mennyire nem vesztett aktualitásából, relevanciájából. A kötet hátlapján olvasható Susan Sontag Rulforól írott esszéjének részlete, mely szerint a szerző már életében legendává vált. Ha lehet, ez azóta még hatványozottabban igaz, elég csak arra gondolnunk, hogy később Gabriel García Márquez egyik legnagyobb mesterének titulálja Rulfót, akinek Pedro Páramo című kötetét állítólag betéve tudta.

 

Amennyire örök idejűvé vált tehát Rulfo fő műve, annyira időn kívüli Comala, a mexikói felföldön található, elnéptelenedett falu is, ahova a történet elején a regény narrátora, Juan Preciado megérkezik. Az anyjának a halálos ágyán tett ígérete miatt látogat ide, hogy felkeresse apját, Pedro Páramót, akit sosem ismerhetett. Egy szamárhajcsár mellé szegődik, aki szintén Comalába tart, már kettejük beszélgetéséből sejthetővé válik, hogy Juan nem e világi útra szánta el magát: „Legyen nyugodt. Még ennél is melegebbnek érzi majd, ha megérkezünk Comalába. Az a föld parazsán fekszik, egyenesen a pokol torkában.” (8.)

Amit az első oldalakon még ártalmatlan retorikai fordulatoknak, túlzásoknak vagy fokozásoknak sejthetünk, az mind eleven valósággá változik később. Comala utcáin ugyanis kísértetek járnak, akik elnyomásról, erőszakról, szenvedésről mesélnek, mindeközben pedig feloldozásért könyörögnek, de halálra is rémítik az arra tévedő, élő lelkeket. Comala a lét és nemlét között húzódó, szürke zónában fekszik, ez az emlékek temetője, a nyughatatlanság bölcsője, ahol a halál nem öli meg a szenvedést, nem hozhat feloldozást. Az itt hallott, tartalmukban hátborzongató, rettenetes, ám formájukban, előadásmódjukban meseszerű történetek többfajta igazság-megnyilvánulásra is igényt tartanak. Hiszen ebben a sajátos időn és téren kívüliségben a zsarnokság és szenvedés univerzalitása legalább akkora súllyal esik latba, mint a mélységesen személyes hitbeli kérdések, tragédiák vagy babonák.

 

Akkor válik ez nyilvánvalóvá, amikor még a kötet feléig sem jutunk el, de már szembesülnünk kell narrátorunk, Juan Preciado halálával: „Úgy éreztem, egyre közeledik, méhrajként kering körülöttem a sűrű duruzsolás, míg végül majdnem egészen tisztán sikerült kivennem néhány szót: »Könyörögj értünk Istenhez.« Ezt hajtogatták. Akkor dermedt jéggé a lelkem. Ezért találtak rám holtan.” (80.)

 

Az a fajta heterogenitás, ami már az elejétől jellemezte a kötetet, ha lehet, most még elemibb erővel hat. Itt válik nyilvánvalóvá egyrészt, hogy az a laza történeti szál, ami elvezetett minket Comalába, nem egy egyszeri és megismételhetetlen történetet akart elbeszélni. Másrészt a történetmesélés aktusának kvázi totalizálódása végletesen felaprózza az elbeszélő hangokat, illetve megmutatja, hogy itt egy olyasfajta eseménynek vagyunk szemtanúi, amelynek még a halál sem szabhat gátat.

 

A szerző keresztnevét viselő narrátor történetébe beszüremkedő kísértethangok tehát fokozatosan átveszik az uralmat az elbeszélés fölött, egészen addig a pontig, amíg Juan is egy – a szó szoros értelmében – a föld alól, koporsója deszkái közül suttogó hanggá nem változik.

 

Egy biztos pontba kapaszkodhatunk csupán: Comalába, amely egyfajta őshellyé sűrűsödik így, magába szippantva, feloldva az idő, a létezés és az elbeszélés fogalmait. A regény szerkezetét is valamiképpen ez a téren kívüli, mégis teresült statikusság határozza meg tehát. Egy olyan terület ez, amely elválaszthatatlan annak teljhatalmú urától, Pedro Páramótól. Itt mindenkinek viszonyulnia kell hozzá valamiképpen, mindenki ki van szolgáltatva neki. Ő a legnagyobb birtok, a Media Luna ura, akit az elbeszélés elején a szamárhajcsár, Abundio – aki egyébként szintén az ő fiának nevezi magát – az „eleven gyűlölet”-nek nevez.

 

Ő az ugyanis, aki Juan Preciado anyját csupán azért vette el, hogy megszabadulhasson egy tetemes adósságtól, amit a szülei halmoztak fel, így mentve meg a családi birtokot. Sőt, egy másik embert, akinek családja szintén adósa volt, koholt vádak miatt egy fogadó legsötétebb szobájában akasztat fel. Juan Preciado, érkezése napján, ebben a szobában alszik, Toribio Aldrete siralmai verik fel az éjszaka közepén, az első nem evilági hangok, amelyek halálra rémítik.

 

A falu múltja, kísértetei fokozatosan válnak Juan jelenévé, annak ellenére, hogy életében most először jár itt. A folyamat előrehaladtával pedig fokozatosan veszti el szuverenitását a saját története fölött. Az első oldalakon még csak anyja megjegyzései, közbevetése szakítják meg az elbeszélés linearitását. Később a falu többi lakójának, de főként Pedro Páramónak az emlékei, monológjai is széttördelik a linearitást, sokszor reflektálatlanul szüremkednek be az elbeszélésbe.  A regény vége felől lesz csak világos, hogy valójában mindvégig ez a földön túli, időn kívüli nem-hely mesélt az olvasónak, sokkal egyetemesebb, általánosabb emberi tapasztalatokról,  mintsem azt az elején sejthettük volna.

 

Így a mágikus realizmus előfutárának nevezett Rulfo azt is megmutatja, hogy itt sokkal többről van szó, mint egy heterogenitást, többszólamúságot és a különböző regiszterek keveredését előtérbe helyező elbeszéléstechnikáról. Az emberi lét és gondolkodás kegyetlenül groteszk és végletesen ellentmondásos voltáról is mesél a Pedro Páramo. Mindezt pedig úgy teszi, hogy a regényben megjelenő helyszínek, szociális viszonyok, történések kísértetiesen hasonlítanak Rulfo szülőfalujához.

 

Nem véletlen tehát, hogy Miguel Páramo, Pedro legkegyetlenebb, az apai zsarnokság örökségét leginkább éltető fia, tulajdonképpen nem is biztos, hogy vérszerinti utóda neki. Rentería atya vitte el hozzá még csecsemőkorában, miután anyja, nem sokkal a szülés után, elhunyt. Pedro élet és halál ura, bármelyik nőt megkaphatja, hiszen Comala lakóinak nem csak életével, de halálával is rendelkezik. „No és a megerőszakolások? Hányszor kellett saját zsebéből adni az asszonyoknak, hogy fátylat borítsanak az ügyre? »Örülj, hogy fehérbőrű lesz a gyereked!«, mondta nekik.” (142.)

 

Juan Preciado tehát ebbe hal bele, az apai örökséggel való szembesülésbe, a jelenné sűrűsödő múltba, amely nem akar szűnni, amitől egy lélek sem szabadulhat a halál után sem. Még inkább igaz lehet ez, ha arra gondolunk, hogy Pedro akkor válik igazán zsarnokká, amikor – a szintén erőszakos halált halt – apján úgy áll bosszút, hogy egy egész násznépet ölet meg, mindenkit, aki apja halálánál jelen volt. Szeretet és gyűlölet kéz a kézben jár tehát, ez pedig akkor válik nyilvánvalóvá, amikor élete vége felé Pedro még egyszer bosszút esküszik, most Comala minden egyes lakója ellen, akik több napos mulatozásba kezdenek akkor, amikor ő Susana San Juant gyászolja, az egyetlen embert, akit valaha is szeretett. „– Karba tett kezekkel fogom nézni, hogy pusztul éhen Comala. Így is lett.” (159.)

 

Juan Rulfo mágikus realizmusa tehát nem a nyugtalan kísértetektől vagy az elbeszélés módjától válik hihetetlenné, hanem az emberi létezés paradox, kegyetlen, megállíthatatlan és feloldozástól mentes realitásától.

 

 

 

Juan Rulfo: Pedro Páramo. Book­art Kiadó, Csíkszereda, 2014.