A munkás film, ami elfáraszt




Nemrégiben mutattak be egy cseh dokumentumfilmet A munka korlátai címmel. Ebben a főszereplő újságíró hét hónapig végez rosszul fizetett fizikai munkát, többek között kórházi mosodában, húsüzemben és szemétfeldolgozóban is. Miután bemutatták az alkotást és az nagy visszhangott keltett, társadalmi üggyé vált a munka kérdése, és bizonyos cégek is elkezdték megváltoztatni a munkásaik iránti attitűdjüket, például fizetést emeltek vagy ingyen ebédet adtak. Persze nem kell naivvá válni és azt gondolni, hogy a mozgóképek ezentúl mindig segíthetnek, de talán nagyobb visszhangot kelthetnek egy ügynek. Hasonló reményeket fűztem az Egy nap című alkotáshoz – és az ajánlókat olvasva, nem vagyok teljesen naiv.

 

Szilágyi Zsófia első nagyjátékfilmjében másfél órán át kísérhetjük figyelemmel Lipták Anna háromgyerekes édesanya, feleség és olasztanárnő egy napját. Együtt fekszünk vele, kelünk másnaposan, kísérjük el vívásra a gyereket, de éjjel is virrasztunk a lázas gyerekkel és féltékeny gondolatokkal. Szamosi Zsófia színésznő, aki az édesanyát játssza, szinte mindig kemény, hideg, ideges és alulmaradó női szerepeket alakít testreszabottan. Szilágyi Zsófia Egy nap című alkotásában viszont, bár marad az ideges és némileg vesztes karakter szerepében, de finoman megmutatja nőies, anyaian meleg és viccelgető arcát is. Férje, a vörös hajú Lipták Szabolcs (Füredi Leo amatőr színész alakításában) melák, kedves, kicsit bizonytalan pasi, aki imádja a gyerekeit, próbál is velük folyamatosan törődni, bár sokat elárul, hogy például a reggeli előkészítésekor az asztalnál ül és nem a feleségének segít. De mégis, ezen talán senki nem akad fent, mert sármja miatt mindenki így képzelné el az igazi, szerethető családapát és férjet. A film a feleség egy napjába (pontosabban 36 órájába) sűríti ennek a családnak a látszólag bárkivel előforduló családi drámáját: Anna az óvodák és csellóórák sűrűjében, mikor végre talál egy kis időt magára, a barátnőjével elmegy borozni. Erről a találkozásról azonban hamar kiderül, hogy keserédes, hiszen a barátnőről (Láng Annamária derűs és rámenős alakításában) kiderül, hogy Anna férjével viszonyt folytatott és talán még folytat is. A film alapfeszültségét is ez adja meg: nem teljesen biztos, hogy ennek a házasságon kívüli viszonynak vége van-e, vagy ha nem, miért nem, talán a férj nem sürgeti? De nincs idő ezen gondolkozni, mert a napi feladatok labirintusában bolyongunk, a gyerekek nyűgösek, lázasak, hamar megsértődnek. A közeli, néha remegő kamerafelvételek, a természetesen játszó gyerekek, a szűkös körülmények, a pénztelenség és a (budapestiek számára) ismert környezet nagyon könnyen segít abban a nézőnek, hogy hamarosan teljesen átadja magát a filmnek és a főszereplő bőrében érezze magát. Ha nem lenne a magánéleti dráma beleszőve, akár dokumentumfilmként is nézhetnénk. Így viszont keretet kap és még jobban megszorongat minket. Az alkotás fikciós-dokumentarista jelleget ölt, hiszen minden beazonosítható és mindennel azonosulni is tudunk. Tulajdonképpen a láthatatlan munka teszi a zsigerekig hatolóan láthatóvá a film szövetét. A közelisége és a „hétköznapisága” miatt nehéz az alkotásról, a filmes jellegéről vagy akár csak a cselekményről magáról írni, mivel sokkal inkább tekinthető egy valóban női szerepekről, súlyokról szóló filmnek, amely nem didaktikusan, hanem (nemtől függetlenül) gondolatébresztően hathat.

 
 

 

A film a munka- és magánélet által okozott terheket és a leterheltségből származó érzelmi hullámvasutat mutatja be olyan közelről, hogy az minket is lefáraszthat: a főszereplő szinte minden moccanását megfigyelhetjük, miközben a családi konyha elektronikus számlapja emlékeztet arra, hogy miképpen is múlik el a nap, reggel hat és éjfél között. Szamosi Zsófia tűpontosan alakítja az aggódó anyát, de felvillantja a hódítani vágyó feleséget és a logisztikai szakembert, aki folyton attól fél, hogy valamit elhibázhat. Ott van a karakterében az ideges nő és a vívásóra előtt elfáradt ember, aki a gyermeke kedvéért inkább összeszorítja a fogát. Bár sem a férjére, sem az anyósára nem mondható, hogy nem veszik ki részüket a háztartásból és a gyereknevelésből, érezhető, hogy igazából bárki bedobhatja a kesztyűt ebben a mókuskerékben, csak az anya nem. A cselekmény attól válik azonban igazán filmszerűvé, hogy a házimunkát és a koordinációs feladatokat, valamint a gyerekek miatti állandó készenléti állapotot feszült várakozás öleli körbe. Ez a feszültség a férj nem titkolt randevúja miatt van, amely a titkos viszony beteljesülését ígéri. Bár semmire nem kapunk egyértelmű választ, de a közönség is osztozik a főszereplő feszültségében, és a végén, amikor már a másnap kezdődik, együtt bújik vele az asztal alá is – a gondok és a feszültség elől.

 

A családi élet bemutatásának talán az egyik legnehezebb feladatát a gyerekek játéka jelenthette: a bölcsődés, óvodás és kisiskolás gyerekek játékán nem érezhető semmilyen mesterkéltség, sokkal inkább az intimitás és a spontán improvizáció. Ettől válik igazán hihetővé a környezet és erőssé a dokumentarista jelleg. A gyerekek a legtermészetesebben teszik a dolgukat: rosszalkodnak, sikoltoznak és gyámbásszák a „szüleiket”. A kétéves is ugyanolyan odaadással ölelgeti filmbeli mamáját, mint a valós életben – ez adja meg az alkotás melegségét is. A rendezőnő egyik interjújában külön ki is tért arra, hogy mennyi összeszokási alkalom előzte meg ezt a meghittséget sugalló végeredményt.

 

A film a mindennapok háttérzenéibe építi bele a zenei aláfestéseket is: sokszor a nem diegetikus zene felerősíti a cselekmény dinamikáját, például amikor reggel az anya a banki hívás várakoztató valcerére pakolja be a mosogatóba a reggeli maradékait, azt filmzeneként és nem csak telefonos háttérzeneként halljuk. Ugyanez érvényes az autóban hallgatott számokra is: mindegyik egy újabb érzést hoz elő vagy hangsúlyoz – szándékosan. Minden hozzávaló ugyancsak természetesnek hat és ugyanakkor szimbolikus jelentőséggel bír: még a csöpögő csap is, amely újból és újból teletölti a vödröt, ezért annak a kiöntésére is mindig figyelni kell.

 

Mivel egy kiragadott időintervallumot láthatunk, adja magát a szakrális jelentések keresése is: kálváriatörténetként is nézhetjük, de ennek az interpretációnak sokkal inkább az szabhat gátat, hogy egy kis önvizsgálat után bárki rájöhet: ez az ő élete is lehetne, hiszen ugyanilyen fáradhatatlanul „bele kell adnunk” magunkat és ennyire könnyen elfáradhatunk benne. Lehet, hogy ez a film több energiát szív el, mint amennyi támogatást nyújt, de legalább megtapasztaljuk azt is, hogy a Coleridge-i „suspension of disbelief” eszközét néha félre rakhatjuk, végre elhihetünk mindent, ami a filmben zajlik, hiszen mindezt a napi életünkben is megtapasztaljuk – és akár a vásznon is találkozhatunk önmagunkkal.

 

 
 

Egy nap, színes magyar film, 99 perc, 2018. Rendező: Szilágyi Zsófia. Forgatókönyvíró: Szilágyi Zsófia, Mán-Várhegyi Réka. Operatőr: Domokos Balázs. Vágó: Szórád Máté. Zene: Balogh Máté. Szereplők: Szamosi Zsófia, Füredi Leo, Barcza Ambrus, Varga-Blaskó Zorka, Gárdos Márk, Láng Annamária.