A Nagy, a Jó és a Közepes Rendező – meg a hét mesterlövész




Vannak a filmtörténetben (is) olyan klasszikusok, amelyek egyrészt megingathatatlanul magasodnak a horizonton, mint égbe nyúló hegycsúcsok, másrészt értelemszerűen megmászásra ingerelnek minden arra járó kalandort. Ilyen klasszikus például Akira Kuroszava 1954-es mestermunkája, A hét szamuráj. Sokak szerint minden idők legnagyobb japán filmje. Ismét sokak szerint (és ezzel közeledünk a témához) az első modern akciófilm. Olyan vizuális és történetelemeket találhat meg benne a néző, amiket ma már boldog-boldogtalan használ – például a drámai erőt kiemelni hivatott lassítás vagy a habozó hős figurája. Elszórtan szerepeltek ugyan ezek az elemek korábban is, de Kuroszava fűzte össze őket egyetlen koherens hatásmechanizmussá.

 

Kuroszavának nem volt könnyű dolga. Ugyanis a kezdetek kezdetén nem tudta pontosan, mit akar. Volt egy elképzelése, miszerint csinál egy filmet egy szamuráj egy napjáról. Mondjuk, a szamuráj felkel, eszik, mosdik, felöltözik, elmegy dolgozni (urát szolgálja fegyvereivel), aztán valamit elvét és a nap végén harakirit követ el, hogy becsületét megtartsa. Ám a sztori nem volt elég erős. És akkor jött a nagyon egyszerű és nagyon komplex talált történet: egy történelmi anekdota. Egy falu felbérel néhány szamurájt, hogy megvédje őket a rablóktól. És ebből lett, ami lett.

 

Csupán hat évet kellett várni, amíg Hollywood felfedezte magának a csodálatosan egyszerű történetet. 1960-ban jött John Sturges, és átszabta a hét szamuráj történetét, a kurrens amerikai ízlésvilág szerint. Keresve se találhatott volna jobb környezetet, mint a japán legendárium amerikai megfelelőjét: a westernt. Nem sokat változtatott a történet lényegén: van egy békés falu, melynek lakóit egy rablóbanda szipolyozza. A falusiak a kapához értenek, a fegyverhez nem. Végső elkeseredettségükben profi mesterlövészekhez, fejvadászokhoz folyamodnak. Elkezdődik a harc, és a hősök hősökké válnak, a falu által jelképezett mindennapok tovább pörögnek, a rablóbanda képviselte gonosz pedig elbukik. Érdekes, hogy a film annak idején (1960-at írunk, ugye), ó-Hollywood bukása után, az újhullámos mozgalmak felívelése közepette vegyes fogadtatásban részesült. Az is igaz, hogy Sturges onnan kapott megerősítést, ahonnan a leginkább várta: Kuroszavának annyira tetszett a film, hogy egy japán díszkardot küldött az amerikai rendezőnek.
 
 

 
Újabb 56 évet kellett várni, amíg Hollywood úgy döntött, megérett az idő egy remake elkészítésére. Időközben persze Sturges dolgozata igazi kultuszfilmmé nőtte magát. Idézik, referenciamunkaként hivatkoznak rá, rajonganak érte. Amolyan hófödte csúccsá vált maga is. Nagy volt tehát a kísértés, viszont a megoldandó feladat sem volt éppen csekélység, ugyanis a remake-et vászonra álmodó rendező, Antoine Fuqua nem mondhatja magát a western műfaj mesterének. Viszont akciófilmekben (Orvlövész, Támadás a Fehér Ház ellen, A védelmező) otthonosan mozog. Persze elmondható, hogy könnyű dolga volt: a történet adott, a karakterek szintén, csak hozzá kellett tenni a stílust.

 

Hogy miért nem sikerült neki? (Mert sajnos nem sikerült.) Íme, néhány példa. Igaz, hogy a nagy elődök miatt (Yul Brynner, Steve McQueen, Charles Bronson, Robert Vaughn, James Coburn, Horst Buchholz, Eli Wallach stb. a Sturges-változat hősei) választott sztárgárda (Denzel Washington, Chris Pratt, Ethan Hawke, Vincent D’Onofrio, Byung-hun Lee, Manuel Garcia-Rulfo, Peter Sarsgaard stb.) remekül teljesít. Mindenki teszi a dolgát, a bő fél évszázada megrajzolt karakterek szerint, sőt azon túl is. Ám a köztük levő, illetve a mesterlövészek és a falubeliek közti viszonyrendszer egyszerűen nem működik. Fuqua fogta a Sturges-változatban finoman kidolgozott viszonyhálót, és kidobta az ablakon. Sturgesnél a felbérelt profik mindegyike valamilyen szinten intim viszonyt alakít ki a falubeliekkel. A történet során kiderül, hogy szinte egyik profi sem csak az, ami: mindegyiknek vannak nagyon is emberi problémái, gyengeségei, érzelmei, amelyekkel valamilyen szinten szembe kell nézniük a látszólag egyszerű rutinmunka során. A Fuqua-féle változatban jórészt hiányzik a falubeliek és a profik közötti viszony ábrázolása. Nem tudjuk, miért, ugyanis hosszukat tekintve csupán 5 perc a két film közötti különbség. Az időt, amit Sturges a karakterek közti viszonyháló kidolgozásra szán, azt Fuqua a főszereplők karakterének kidomborítására és a Hollywoodtól jó ideje megszokott akciójelenetek kidolgozására fordítja. Az eredmény: megvan a játék tere, játszanak a szereplők, de mintegy autista módon. Maguknak. Akár egymással is. De anélkül, hogy valamiféle közük lenne egymáshoz.

 

Egy másik példa: Sturges filmjében Chris Larabee Adams (Yul Brynner) az egyetlen figura, akiről nem tudunk semmit. Nincsenek problémái, mindentől és mindenkitől távol tartja magát. Tulajdonképpen ő a klasszikus westernhős, aki a mitikus jegyekkel felruházott vadonból belovagol a civilizációba, megmenti azt, de képtelen azonosulni a civilizatorikus értékrenddel, ezért a társadalom teste végül kiveti magából mint idegent: visszalovagol a mítoszok világába. Fuqua verziójának főhőse, Chisolm (Denzel Washington) szintén így indul. Titokzatos, kiismerhetetlen. Ám aztán kiderül: személyes bosszú vezeti a negatív főszereplő, a vadkapitalista Bartholomew Bogue (Peter Sarsgaard) ellen. A bosszúálló hős motívuma sokkal gyengébb, mint a tragikus hősé.

 

És a példákat lehetne sorolni még. Lehetne élcelődni azon, hogy mennyire viccesen vetül le a Hollywoodban manapság nagyon divatos politikai korrektség a filmben: van a hét mesterlövész között minden, fehér, mexikói, fekete, sárga, vörös. Kész csoda, hogy meleg és nő nincs köztük. Lehetne fanyalogni a klisészerűen bombasztikus párbaj-, csata- és egyéb akciójeleneteken. Lehetne, de minek. A lényeg, hogy a forma megvan, viszont eléggé üres. És stílustalan.

 

Konlúzióként: Fuqua filmje nem nevezhető rossznak. Amit megcsinál, azt jól csinálja. Csak éppen kilúgozza mindazt, ami Sturges változatát működteti. És alig tesz valamit a helyébe. Kuroszava alapmunkájával nem is érdemes összevetni. Ha valaki úgy nézi, hogy egyik korábbi filmet sem látta, az jól is szórakozik. Aki viszont nincs ebben az áldott helyzetben, az nem biztos, hogy felállva tapsol a végén. Sőt.

 

 

 

A hét mesterlövész (The Magnificent Seven), színes amerikai western, 133 perc, 2016. Rendező: Antoine Fuqua. Forgatókönyvíró: Nic Pizzolatto, John Lee Hancock. Operatőr: Mauro Fiore. Zene: James Horner. Vágó: John Refoua. Producer: Roger Birnbaum, Todd Black. Szereplők: Denzel Washington, Chris Pratt, Vincent D’Onofrio, Ethan Hawke, Peter Sarsgaard, Byung-hun Lee, Sean Bridgers, William Lee Scott, Haley Bennett.