A Nap gyermeke




 

Petőfi Sándor születésének 150. évfordulójára nagyot álmodott egy fiatal magyar rajzfilmes. A költő ismert nagyepikájából nemcsak a saját, de a magyar filmművészet első egész estés animációját készítette, a János vitézt (1973). Nem egészen 50 évvel később pedig Petőfi barátjának, Arany Jánosnak a főművéből, a Toldiból készített adaptációjával fejezte be életművét, amelybe a költő születésének 200. évfordulóján kezdett bele. E pályaív rámájából is érezni lehet, hogy az idén elhunyt Jankovics Marcell a magyar kultúra ornamentikáját (képiség), népművészetét (verbalitás) és kanonizált irodalmi remekeit egyaránt sikerrel ültette vászonra. Felesleges sorolni a magyar mese- és mondavilág Jankovics-féle feldolgozásait. Soha nem látott tehetséggel vegyítette a didaktikát, a giccset a művészi értékkel. Népművész volt. Mélységét és kitartását jól példázza Az ember tragédiájából majd’ 30 évig készült feldolgozása (2011) is, amihez képest az életmű vállalt záróköve, a Toldi szempillantás (alig négy év) alatt került képernyőre. Ám e zárás sem falazza betontömbbé az oeuvre-t.

 

A sorozat nyitó- és záróképében (s az Előhangban is) megjelenő, a Napból születő Toldi figurája visszakanyarodik a János vitéz delelő pásztorának alakjáig. Ritka kegy egy életműben, hogy a szerző ugyanazzal a képpel indíthatja el nagyjátékfilmes pályáját, mint amivel befejezi (Andrej Tarkovszkij volt ilyen), miképpen az is, hogy két barát nagy művét adaptálhatja, ha úgy tetszik, „a Nap melegétől” a „Nap sugaráig”.

 

Azt már előzetesen lehetett sejteni, hogy Jankovics filmjében sokkal jobban átengedi majd magát a kortárs, kétdimenziós rajzolt mozik közönségfilmes szokásvilágának. Vélhetően a 3D-s megoldás már tényleg megfeküdte volna a gyomrát; ennek megfelelően a Toldi talán a legkevésbé viseli alkotójának kézjegyét. Bár nem maradunk híján az életmű főmotívumának tekinthető metamorfózisoknak, Jankovics nem formálta át Arany dramaturgiáját. Ennek oka abban is kereshető, hogy az elbeszélő költeményből készült Gémes József-féle Daliás idők (1984) már megkérdőjelezhetetlenül megteremtette Toldi klasszikusának stilizált, animációs-képzőművészeti vízióját. Jankovics ezzel a könnyebb utat választotta, s lehet azzal a váddal illetni, hogy inkább engedett a mainstream csábításának, de ez több szempontból sincs így. Egyrészt azért nem, mert ilyesféle klasszikus 2D-s animációt ma már nem ildomos gyártani, ha valakinek a népszerűsítés a célja. Másrészt – valljuk be – az 1973-as János vitéz népi ornamentikával vegyített „sárgatengeralattjárós”, giccset súroló pszichedelikus víziója pont úgy illeszkedik az akkori rajzfilmes ízlésvilág fővonalához, mint a Toldi a mai didaktikus mesefilmekhez.

 

Mindenesetre a Toldinak ez a hagyományos „full animation” látványa adja az egyik szeletét, amelyben, ha úgy vesszük, a korszak valós világa szeretne feltárulni. Eddig ez távol állt Jankovicstól, mégis eszközeit egyes részekben nagyon jól tudja használni. Például a nyolcadik énekben Nagy Lajos király és Toldi György beszélgetésének jelenetét remekül szövi át a thriller pszichológia, a humor s a groteszk gúny, miközben a korabeli királyi lovagterem fényviszonyait is jól használja a rendező.

 

Ami hiátust érezhetünk, az nem feltétlenül abból adódik, hogy a Toldi klasszikusan megrajzolt formában és az alapanyag narrátoros, szöveghű visszaadásában interpretálódik, hanem abban, hogy a rendező láthatóan túlságosan a búcsúval volt elfoglalva. Ez legjobban a finálé nagy seregszemléjén látszódik, ahová a direktor saját magán kívül még a munkatársainak tömegét is belerajzolta.

 

A rendező megannyi alkotásának volt vizuális ihletője (pl. a Mondák a magyar történelemből) az 1360 körül született Képes Krónika (pont a Toldi korszaka). Mostani filmjében azonban (mondhatnánk végre!) ezt sutba dobva, a szintén a Toldi Miklóssal kortárs zürichi Manesse-kódex miniatűrjeit használta fel. Ez a csapás adja a filmben az eposz eredetijéhez, az Ilosvay Selymes Péter művéhez való kapcsolódást, a középkori (koraújkori) képzeteket. Ez a dinamizmus és feszültség azonban olykor elsikkad, üres dísszé válik, máskor vérben fürdőző túlzással hökkenti meg a nézőjét. Bármennyire is friss az új kódexesztétika, Jankovics nem tudta ezt jól kihasználni.

 

A harmadik csapása a sorozatnak az elbeszélő költemény műfajának vizualizálása, a történet verbális dimenziója, amelyet maga a költő beszél el Széles Tamás hangján. A Petőfi Sándor által 1847-ben megrajzolt Arany arcmását használta fel Jankovics arra, hogy vizuálisan is belerakja sorozatába a szerzőt. Az alak egyfajta karként lebegi körbe az egész történetet és fogja össze a fent jellemzett dimenziókat. Figurája hol beleszól, hol piszkálja a karaktereket, szelleme kéményeken lebeg át és hökken meg saját történetformálásán. Jankovics finoman adagolja itt is humorát, ezzel elénk varázsolja egy 19. századi fiatalember romantikus hevét.

 

Jankovics Toldi Miklósa nem egy tipikus hős. A fiú dühkitörései, lángoló haja és világító szeme a rendező naphéroszaihoz – János vitéz, Fehérlófia – teszi hasonlatossá. Bár nem jár be varázslatos utat, mégis egyértelmű, hogy a rendező egy trilógiát zár le szériájával. A lobbanékony gyermek magyar Sámsonként malomkővel zúz fejeket, végez a farkaskölykökkel és a felajzott bikával is, de kocsmázik, és szemérmesen, zavart panaszkodással hagyja, hogy anyja lemosdassa. A folyton édesanyjára gondoló elégedetlen kamasznak hiába serken ki a bajusza, hiába győzi le a rettenthetetlen cseh lovagot, hiába válik nagy harcossá, úgy tűnik, mintha mégis gyermek maradna. A sorozat Toldi lángolásainak változatait jeleníti meg. A Nap és Hold fényéből erőt merítő Phoebus szinte ég a sértettségtől, a dühtől, a futástól, a bujkálástól, a harctól, az éhségtől és az ivászattól. A rendező hiába ábrázolja ezeket az azonosulásra alkalmas, serkenő korú problémákat, mégsem teszi le a voksot amellett, hogy ideális-e a mai gyereknézőnek Toldi sorsa.

 

Jankovics visszafogottsága ellenére tetszetős a Toldi-adaptációja. Még ha idegennek is hat a rendezőtől ez a stílus, sok animációs rendező megirigyelhetné azt, hogy majd’ 80 évesen ilyen biztos kézzel kezeljen valaki egy számára új műfajt. Ezzel együtt is azt gondolom, hogy a tíz évvel ezelőtti Az ember tragédiája tekinthető a pálya művészi értékű lezárásának. Jankovics sorozata felszabadult, dinamikus, látszik, hogy alkotója szerette csinálni, de több interjúban is elmondta, hogy moziban teljesedik ki majd víziója. A Toldi moziverziója jövőre kerül a vetítőtermekbe, s nem valószínű, hogy akkora különbség lesz a képernyőn és a vásznon látható változat között, mint a Tragédia keserű sorozata és a moziverzió tompított fináléja között.

 

Jankovics Marcell Küzdők (1977) című animációjában egy szobrász és szobra egymást formálják vésővel és kalapáccsal. Az alkotó élete és ereje átszáll művébe. Időssé válva elmúlik, de műve fiatallá válva lesz tökéletes. E drámai sors keveseknek adatik meg, Jankovicsnak igen. Nemcsak trilógiáját, hanem életművét is sikerült teljessé tennie. Nagy kár, hogy ő már nem nézheti meg újra filmjeit. Tegyük meg mi helyette!

 

 

Toldi, magyar animációs sorozat, 13 epizód, 2021. Rendező: Jankovics Marcell, Csákovics Lajos. Író: Arany János. Zeneszerző: Selmeczi György. Narrátor: Széles Tamás. Producer: Mikulás Ferenc. Gyártó: Kecskemétfilm Kft.