A nem tudás ára




A ’80-as évekről és általában a szocialista diktatúra évtizedeiről nehéz érdemben beszélnünk. Mit mondhatnánk róla? A rég kiüresedett, vagy valódi értelemmel soha nem is bíró gondolat és érték kapcsolatokkal, ajtófélfákra felrótt sérelmekkel, és a családi legendáriumok közösségi emlékezetbe áztatott, töredékes költeményeivel Dunát, Tiszát vagy éppen Szamost lehetne rekeszteni. Hiába tudjuk, hogy az elkövetett atrocitások, a személyes és családi tragédiák sora a végtelenbe tart. Mindez kevés ahhoz, hogy Közép- és Kelet-Európa közös tetemét elhantoljuk végre. Takargatjuk, rejtegetjük inkább, és lassan már azt sem firtatjuk, hogy egyáltalán kinek a feladata lenne elhantolni. Előbb-utóbb úgyis megfeledkezik róla mindenki.

 

Dragomán György Kalucsni című drámájának kolozsvári ősbemutatója ennek a felejtésnek igyekszik gátat szabni. Bevezetés a nyolcvanas évekbe, mondja Visky András, az előadás rendezője, és a megfogalmazás pontosan illik a múzeumi kiállítások, a színház és a nyolcvanas évekbeli reality show metszéspontjában elhelyezkedő előadásra.

 

A megszokottól eltérően, az előadásra érkező nézők már kezdés előtt fél órával beléphetnek a Kolozsvári Állami Magyar Színház stúdiótermébe, ahol egy, a játékteret a közönségtől elszigetelő plexifalon keresztül kedvükre tanulmányozhatják a díszletet, illetve néhány kiállított részletet Gáll Ernő, Kántor Lajos, Cs. Gyimesi Éva, Könczei Ádám és Markó Béla lehallgatási anyagaiból.

 

Megrázó élmény a plexifalon kívülről bámulni, és centiről centire végigmérni az előadás teréül szolgáló, a nyolcvanas éveket pontosan idéző lakásbelsőt. Ha úgy tetszik, önnön múltjával kerül szembe a néző, ám az átlátszó, de át nem léphető plexifal, akár az idő, visszatartja attól, hogy vízbe tegye a konyhapulton vesztegelő tulipáncsokrot, begyújtsa a gázt a kotyogós kávéfőző alatt, vagy belekanalazzon az asztalon álló levesbe. Megteszik mindezt a nézők helyett a szereplők.
 
 

Jelenet az előadásból. Fotó: Biró István


 
Az előadás cselekménye pontosan követi a Dragomán-szöveget. Gyuri (Dimény Áron) és Márta (Kézdi Imola) egy erdélyi városban élnek tizenöt éves lányukkal, Annamarival (Sigmond Rita) és Annával (Kali Andrea), Gyuri anyjával. Kivándorolni készülnek, leadták már a hivatalos papírokat, de Krisztina (Albert Csilla), Gyuri éppen aktuális ex-szeretője és a „főszekus” Veress elvtárs (Szűcs Ervin) lánya bosszúból feljelenti Gyurit. Innentől a családnál Balla főhadnagy (Balla Szabolcs) és Bajkó százados (Buzási András) tart rendszeres házkutatásokat, míg egyszer Gyurit is magukkal viszik. Hiába gondolja meg magát időközben Krisztina, hiába könyörög Márta a rendőrségen, hogy elengedjék a férjét, hiába látogatja meg Anna és Annamari Veress elvtársat. A gépezet már beindult, és akit nem a rendszer, azt emberi gyengeség és hatalomvágy teszi tönkre.

 

Gyuri és Annamari első jelenete nem csak a szülők és lányuk közötti viszonyt mutatja meg, hanem Annamari későbbi sorsát is előrevetíti. Apró érdekesség, hogy a jelenet során Gyuri Piramis-kazettát hallgat, amit Annamari Kispál és a Borzra cserél. A dalválasztás és a dalok ütköztetése kézenfekvő megoldás a szereplők és viszonyuk árnyalására. Ugyanakkor a Kispál szerepeltetése gyakorlatilag okafogyottá teszi a család kivándorlási törekvéseit. Az együttes első demója 1988-ban, a második 1989-ben jelent meg, így viszonylag pontosan behatárolható az előadás cselekményének időpontja. Talán csak néhány héttel, de legrosszabb esetben is néhány hónappal előzi meg a rendszerváltást.
 
Visky András rendezésében az idióták és a gerinctelenek, a szellemi kisemberek tartják működésben a rendszert, ami végül nem csak a családot, de Veress elvtársat is bedarálja. A Kalucsni nem osztja ketté a világot. Az előadásban nincs jó és rossz oldal, elsősorban azért, mert egyetlen pozitív szereplő sincs benne. A gyermekként kezelt, és tudatlanságban tartott Annamari tehetetlen áldozat. Semmiről sem dönthet az előadás során. Látszólag önként adja magát oda Veress elvtársnak, de valójában nincs választása. A nagyanyja kézenfogva vezeti be az oroszlán barlangjába, ahonnan számára egyetlen kiút létezik. Mindenki más a saját vágyainak, terveinek vagy éppen tehetetlenségének rabja, ezzel adva hatalmat a rendszer kezébe.

 

A Kalucsni ősbemutatójának elsődleges eleme a tér. Miklósi Dénes plexifal mögé szorított, három helyiségre osztott lakásbelsőjét élmény látni, de úgy tűnik, túl nagy feladatot jelentett az erős teret az előadás szolgálatába állítani. A térhasználat ötletes és következetes, a megoldások mégis „jobb híján” választottaknak tűnnek. Mintha még a színészek is megilletődnének a tértől. Játékuk illeszkedik a számukra rendelt terráriumhoz, kitölti azt, de nem kerekedik fölé, nem lépi át annak határait. Többek közt ezeknek a tér által szabott, majdhogynem erőszakos határoknak köszönhetően a Kalucsni a forma mellett egy jelentős hiányosságot is átvesz a hagyományos múzeumi kiállításoktól. Az alkotók mintha kínosan ügyelnének rá, hogy az előadás a lehető legkevésbé reflektáljon önmagára, az elmesélt történet óta eltelt harminc évre és saját színháziságára. Bizonyára védhető döntés a nézőre hárítani a reflektálás feladatát. Ennek ellenére az előadás és a tér mégis lépten-nyomon olyan – első látásra szándékolatlannak vagy kényszermegoldásnak tűnő – pillanatokat teremt, amelyek kibontása, felvállaltabb használata újabb réteget adhatna az előadás befogadásának élményéhez. Ilyen például a tér kétharmadát gyakran sötétben tartó világítás, ami hatásosan érzékeltethetné (és olykor érzékelteti is), hogy a teljes történet töredékeit látjuk csupán. És ilyen Annamari és Veress elvtárs, a lezárt teret megnyitni hivatott tánca, amely során a színészek a zsúfolt lakás bútoraiba olykor beleütközve majdhogynem tipegni kényszerülnek. Ez a tánc a teljes történet és előadás metaforája is lehetne. Ahogy a zárt, zsúfolt tér akadályozza a színészeket, úgy kötik gúzsba a rendszer látható és láthatatlan szálai a Kalucsni középpontjában álló családot és magát a helyi főszekust is. Mindeközben a színházi alaphelyzetet, a néző és nézett, avagy a figyelő és megfigyelt helyzetét exponáló, az előadás idejére megfoghatóvá váló, átlátszó negyedik fal a színházi elem helyett elsősorban az eseményeket rögzítő kamera lencséjére emlékeztet.

 

A Kolozsvári Állami Magyar Színház a Kalucsni bemutatásával, és a bemutató kapcsán a sajtóban megjelent interjúk és cikkek segítségével fontos, vagy legalábbis fontosnak tűnő lépést tett a múltfeldolgozás szükségességének tudatosítására. Hogy valójában mennyire jelentős ez az előadás a nyolcvanas évek és a szocialista diktatúra örökségének feldolgozása szempontjából, annak függvényében dől el, hogy milyen lépések, előadások, rendezvények követik majd – ha követik egyáltalán. Az előadás első jelenetében bejátszott Piramis-, illetve Kispál és a Borz-­dal nyomán haladva, lezárásul álljon itt egy Omega-dal első sorának parafrázisa abból az időből, amikor a Kárpátok géniusza meghirdette a sokoldalúan fejlett társadalom kialakításának tervét: Tízezer lépés kéne még.

 

 

 

Kolozsvári Állami Magyar Színház. Dragomán György: Kalucsni. Rendező: Visky András. Szereplők: Dimény Áron, Kézdi Imola, Sigmond Rita, Kali Andrea, Albert Csilla, Szűcs Ervin, Balla Szabolcs, Buzási András, Árus Péter, Orbán Attila, Fogarasi Alpár. Díszlettervező: Miklósi Dénes; jelmeztervező: Carmencita Brojboiu; a díszlet- és jelmeztervező asszisztense: Lőrincz Ilona; munkatárs: Veres Emőke; ügyelő: Bocsárdi Ákos.
 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter