A nemhalottak




Gy. Szabó Béla: A tépelődő Dante

 

Azt hiszem, a Komédia mindenkori olvasóját rendre megkísérti a bizsergető gondolat: ha ma élne, Dante kit helyezne a Pokol fenekére, kit a bűnbánók Purgatóriumába és kit a Paradicsom fényességébe? Hová kerülnének például azok, akik Cervantes és hű teremtményei szobrát vörös festékkel öntötték le a társadalmi igazságosság nevében; akik az inklúzióra és a nyitásra hivatkozva egyre inkább zsugorítanák a Shakespeare-óriást; vagy azok a cenzorok, akik oly módon kurtítanák meg a firenzei poéta művét, hogy az ne sérthessen semmiféle érzékenységet? Mi tagadás, Dante nem finomkodott, amikor a Pokol kilenc körét kellett megtöltenie vég nélküli szenvedésekre kárhoztatott lelkekkel; és bár cantóinak némelyikében felsejlik a részvét és irgalom, az ítélethozatalban olykor személyes gyarlóságának vágyképei is vezérlik.

 

A világirodalom talán legnagyobb morálfilozófiai költeményének alkotója nem eléggé kegyes, de nem is ez a hivatása; ennek megértése nélkül úgy tévedünk el a Dante-mű által összegzett európai kulturális hagyomány útvesztőiben, mint maga a költő ama bizonyos nagy sötétlő erdőben. A Színjátékot – amelyet Borges „az irodalom, minden irodalom csúcsá”-nak, „a mindent magába foglaló kép”-nek nevezett, a teljességről szóló tudásunk foglalatának – hasonlóképpen szokás félre(nem)olvasni, mint a Bibliát, ezért gyakorta afféle erkölcsi példatárként tekintünk rá. Csakhogy – o tempora, o mores! – az erkölcsök kétségtelen koronkénti változása nem fog rajta – nem csak kerek évfordulók ürügyén érdemes, újra és újra, elmélázni ezen.

 

Azt írtam az imént, hogy „ha ma élne”: de hát bármit teszünk ellene, nem tud nem élni, minden áldott-átkozott nap vele utazunk a Pokol legmélyének rémületes, befagyott tava és a koncentrikus egek között, akkor is, amikor ennek nem vagyunk tudatában. Harold Bloom, a nyugati kánon talán utolsó tudós-mohikánja írja, hogy az irodalmi tradíciónkat meghatározó „halott fehér európai férfiak” valóban fehérek és férfiak ugyan – de bizonyosan nem halottak: „elevenebbek mindannyiunknál”. Halhatatlanságra szánt lelkek, akikért soha nem jön el Kháron ladikja.