A nők összemennek




Csillag István: Semmi sem lehetetlen

 

 

A konyhaasztal túloldalán anyám elmosolyodik

a mérőpohárba töltött vörösbor fölött.

Azt mondja, nem éhezteti magát,

de már jól ismerek minden mozdulatot, amit a villájával tesz,

minden szemöldökráncot, ahogy felajánlja nekem a tányérján maradt falatokat.

Rájöttem, hogy csak akkor vacsorázik, amikor én tanácsolom.

Kíváncsi vagyok, mihez kezd, amikor nem vagyok otthon.

 

Lehet, ezért tűnik egyre nagyobbnak a ház, amikor hazamegyek: fordítottan arányos minden.

Ahogy anyám összemegy, minden hatalmassá válik körülötte.

Úgy hullanak róla a kilók, mint apámról a szőr. Apám hasa kikerekedett a bortól, késő estéktől, kagylóktól, költészettől. Az új barátnőjétől, aki túlsúlyos volt kamaszkorában, de apám szerint most már „él-hal a gyümölcsökért”.

 

Ugyanez volt apám szüleivel is,

ahogy nagyanyám törékennyé és szikárrá vált, a férje pirospozsgás arcot és nagy bendőt növesztett,

és azon töprengek, vajon ez családi vonás, hogy nálunk minden nő összemegy,

ahogy helyet szorítanak az életükbe érkező férfiaknak,

anélkül, hogy tudnák, hogyan töltsék ki a hiányukat,

ha elmennek.

 

Engem arra neveltek, hogy kiszolgáljak.

Az öcsém sosem gondolja meg, mit mond.

Engem arra neveltek, hogy válogassam meg a szavaimat.

„Mégis, hogyan lehet valakinek viszonya a kajához?” – kérdi nevetve, ahogy az alacsony szénhidráttartalmáért választott vörösbablevesem eszegetem.

Meg akarom mondani neki, hogy más iskolákba jártunk, Jonas,

neked azt mondták, nagyra nőj,

nekem azt, ne hízzak el.

Te azt tanultad apánktól, hogy alkoss, termelj, ami a szíveden, legyen a szádon – és hetente elment a hangod az ordibálástól.

Én megtanultam, hogy fogjam be a számat.

Anyánk megtanított helyet teremteni magam körül.

Megtanultam olvasni a csomókban a homlokán, amíg a fiúk elmentek kagylót gyűjteni,

és sosem akartam őt majmolni, de ha eleget figyelsz valakit a túloldalról, átveszed a szokásait,

 

ezért mennek össze évtizedek óta a nők a családunkban.

Egymástól tanultuk ezt is, mint a kötést,

számolni a szemeket, közéjük csomózni a csendet,

amit még most is érzek, ahogy végigmegyek ebben az egyre növekvő lakásban,

viszket a bőröm,

ahogy felszedem anyám akaratlanul elhagyott rigolyáit, mint a zsebéből kihulló papírgalacsinokat a konyhától hálószobáig és vissza.

Éjszakánként hallom, ahogy letipeg natúr joghurtot enni a sötétben, mint egy szökevény, aki kénytelen lopni a kalóriából, amire nem tartják méltónak.

Megszabja, hány falatot engedhet meg magának,

mekkora teret illik elfoglalnia.

 

Vívódását figyelem,

utálom vagy utánzom,

pedig már nem akarom egyiket se,

de ennek a háznak a terhe lassan mindenhol utolér.

Öt kérdést tettem fel ma genetikaórán, és mindegyiket úgy kezdtem, hogy „elnézést kérek”.

Nem ismerem a szociológiakurzus követelményeit, mert a konzultáció alatt csak arra gondoltam, hogy ehetek-e még egy szelet pizzát.

Ez az örökös rögeszmém, amit sosem kértem, de

 

az öröklődés véletlenszerű,

és még mindig engem néz

a konyhaasztal túloldalán,

borral átitatott ajkakkal.

 

 

Shrinking Women. College Unions Poetry Slam Invitational, 2013.

 

MĂRCUŢIU-RÁCZ DÓRA fordítása

 

 

Lily Myers 2015-ben diplomázott a Wesleyan University szociológia képzésén. Első kötete 2017-ben jelent meg The Impossible Light (A lehetetlen fény) címmel a Penguin Random House kiadó gondozásában.