A Norén-saga vége




„Saga Norén, Länskrim, Malmö” – ez az a mondat, amelyre számos sorozatrajongó várt 2015 óta. A svéd nyelvű mondat szabad fordításban nagyjából azt jelenti, hogy „Saga Norén, malmői gyilkossági csoport”, és megszámlálhatatlanul sokszor (jó, akadtak olyan fanatikusok, akik megszámolták, de lényegtelen) hangzik el A híd című svéd–dán tévésorozat női főhősének szájából, bemutatkozásképpen. A híd (Bron/Broen) a néhány éve irodalmi és mozgóképes viszonylatban is virágkorát élő skandináv bűnügyi műfaj igazi csúcsteljesítménye, amely jellegzetes, letisztult képi világával, karaktereinek egyediségével és történetszövésének komplexitásával nagyon magasra tette a lécet, nemcsak az északi országok televíziózásának/filmgyártásának világában, hanem „globálisan” is; ezt jelzi, hogy három feldolgozása – brit–francia, amerikai–mexikói és orosz–észt – készült eddig.

 

A híd első, 2011-es évada már az alapötletével belopta magát a krimirajongók szívébe – ha nem túl morbid ilyesmit mondani egy bűnügy szofisztikáltságában is meghökkentő kivitelezése kapcsán. Az eset rögtön magyarázattal szolgál a széria címére is: a Koppenhágát Malmővel összekötő Öresund hídon (mellesleg Európa leghosszabb közúti-vasúti hídja a maga közel 8 kilométerével) egy női holttestet találnak, pont úgy elhelyezve, hogy egyik része svéd, a másik dán felségterületen fekszik, ezért mindkét ország rendőrsége bekapcsolódik a nyomozásba. Nagyon hamar kiderül azonban, hogy a testet két részre vágták, úgy, hogy a felső- és alsóteste más-más országba „lógjon bele”; sőt, a testrészek nem is egyazon személyhez tartoznak… Így kezd közös nyomozásba Saga Norén (Sofia Helin), a malmői rendőrség szőke üdvöskéje és a dán detektív, Martin Rohde (Kim Bodnia), akik nem is különbözhetnének jobban egymástól – és nem csak nemük és nemzetiségük miatt.

 

Aligha túlzás azt állítani, hogy Saga Norén a bűnügyi műfaj történetének egyik legkülönösebb figurája: az autizmus egyik sajátos változatával, Asperger-szindrómával él, viselkedészavaros és érzelmi deficites ember, aki képtelen megfelelni az őszinteséget és illendőséget egyensúlyban tartó társadalmi konvencióknak: „ami a szívén, az a száján”, ahogy mondani szokás, de nem bátorságból vagy valamiféle nonkomformizmusból kifolyólag, hanem mert egyszerűen nem méri fel egy-egy kommunikációs helyzet kényes természetét. Ez időnként a humor forrásává válik, de sosem annyira, hogy elveszítsük a karakterrel való emocionális azonosulásunkat és empátiánkat – maga a probléma, Saga pszichés diszfunkcionalitása viszont csak az utolsónak szánt negyedik évadban válik fajsúlyos témává.

 

 

 
Ám addig még sok vízihulla úszik le az Öresund-szoroson: Saga és Martin rendkívül rokonszenves, összeszokott párosa felbomlik a második évad végén, mégpedig azért, mert a svéd nyomozónő börtönbe juttatja szeretett dán kollégáját, aki képtelen ellenállni bosszúvágyának, amikor a fia gyilkosáról van szó. A férfi helyére lépő új dán partner, Henrik (Thure Lindhardt) annak ellenére sem tűnik túlságosan meggyőzőnek a harmadik évadban, hogy súlyos traumákkal terhelt élettörténetét tekintve közelebb áll Saga karakteréhez, mint kissé bohém, esendő, szerethető elődje. Mindazon traumák azonban, amelyek az első három évadban halmozódnak fel már-már az elviselhetetlenséget súroló mértékben – Henriknek nyom nélkül eltűnt a felesége és két kislánya, Saga húga, akire ő viselt gondot, miután szüleit feljelentette a lány tudatos megbetegítése miatt, öngyilkos lett, a nyomozónő pedig anyja meggyilkolásának vádjával kerül rácsok mögé – mintha mind azért gyűlnének, hogy a mindent lezáró utolsó évadban valamilyen megoldást nyerjenek. A befejező évad talán az eddigieknél is (nemcsak fizikai, hanem pszichikai értelemben is) brutálisabb gyilkosságsorozata mintha egyfajta (torz) tükörképe lenne a két főhős magánéleti problémáinak. A skandináv krimi egyik nagy újítása éppen az, hogy a detektív sosem kívülről szemléli az eseményeket, hanem a legtöbb esetben maga is implikálttá válik, áldozatként vagy elkövetőként, de gyakran mindkét státusban. A detektív is ember, mondhatnánk, így maga is részévé válik a bűn szövevényes világának, amelyben az igazság felderítéséért folyó harcát vívja. A bűnügyek közvetett, „ráutaló” mivolta jelen esetben arra eszmélteti rá Sagát, hogy mindaz, amit a felszínen lát, nem elegendő a környező világ és önmaga megértéséhez, hogy sem a gyilkos, sem a saját cselekedeteit nem képes értelmezni eddigi tapasztalatai és módszerei alapján (ez a belátás bírja rá arra is, hogy elkezdjen pszichológushoz járni), ki kell lépnie a komfortzónájából – csakhogy ez a kilépés szinte mindent felülírhat, amit addig helyesnek és biztosnak gondolt.

 

A felgyülemlett traumák és konfliktusok feloldásának igyekezetében azonban háttérbe szorulni látszik magának a bűnügynek a megoldása; és nem azért, mert a szerteágazó történetszálak labirintusában még a nordic noir gyakorlott fogyasztói is könnyen eltévedhetnek, hiszen ebben rejlik a műfaj egyik legfőbb vonzereje – az aktuális társadalmi problémák iránti érzékenység mellett, lásd ez esetben a migráció kérdését. Éppen az elbeszélés komplexitása teszi még erősebbé a – lehetőleg minden krimi esetében szem előtt tartandó – aranyszabályt: soha ne alkalmazz deus ex machina típusú eszközöket! Lehet, hogy az életben van ilyen (sőt talán gyakrabban sikerül felgöngyölíteni egy bűnügyet puszta véletlennek tűnő fejlemények segítségével), de a képernyőről visszaköszönve nem hihető – azaz hihető, csak olcsó megoldásnak tűnik. És az sem árt, ha a gyilkos(ok) motivációja, valamint az elkövetett bűn bonyolultsága és súlyossága – nehéz megemészteni és nagyon erős indoklást kíván például az, ha az áldozatok egyike egy gyermek – nagyjából arányban áll egymással. És bár ezzel, az arányok helyes megválasztásával a széria vége talán adós marad, mégis, kevés sorozatról mondható el, hogy negyedik évadában sem fullad érdektelenségbe, sőt. Kerek, egész történet A híd sagája, még akkor is, ha tudjuk: kevés mondat fog annyira hiányozni ezután, mint az, hogy „Saga Norén, Länskrim, Malmö”.

 

 

 

A híd (Bron/Broen), svéd–dán sorozat, negyedik évad, 60 perc, 2018. Rendezők: Henrik Georgsson, Rumle Hammerich. Forgatókönyvírók: Hans Rosenfeldt, Camilla Ahlgren. Szereplők: Sofia Helin, Thure Lindhardt, Sarah Boberg, Anders Mossling, Alexander Behrang Keshtkar, Mikael Birkkjær, Thomas W. Gabrielsson, Sandra Yi Sencindiver, Elliot Crosset Hove, Lisa Linnertorp, Selma Modéer Wiking.

 

 

 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter