A párhuzamos világok a végtelenben találkoznak




 

 

Bene Zoltán újabban megjelent műveinek mélyén ott húzódik valamiféle műfaji váz, de csak azért, hogy laza keretet adjon azoknak a – műfaji sémákba nehezen illeszthető – narratív rétegeknek, amelyekből felépül maga a történet. A többes­számot az indokolja, hogy a Szegeden élő író az utóbbi év(ek)ben nem vesztegette az időt: a 2020-ban publikált Isten, ítélet után két könyve is napvilágot látott idén. Ezeket a könyveket, bár témájukban látszólag elég távol állnak egymástól, több motívum köti össze, amelyek egyfajta közös gondolati alapot rajzolnak meg. Némiképp leegyszerűsítve, Benét az ember és a történelem viszonya érdekli, akár a közel-, akár a távolabbi múlt perspektívájáról legyen szó, annak ellenére, hogy a Sarki fény és a Mandola története – szemben az említett Isten, ítélettel – a szó klasszikus értelmében semmiképp nem nevezhető történelmi regénynek. Sőt történelemről sem igen beszélhetünk – legfennebb történelmekről.

 

Meglehet, történelmietlen a „mi lett volna, ha…” kérdés felvetése, ám cseppet sem irodalmiatlan. A Sarki fény egy olyan alternatív történelemképet vázol fel, amely első ránézésre sokak vágyálmának beteljesedéseként értelmezhető: Gavrilo Princip hiába lövi le Ferenc Ferdinándot, a trónörökös felépül, a hadüzenet elmarad, az első világháború nem történik meg, következésképpen Trianon sem, az Osztrák–Magyar Monarchia nem bomlik fel, sőt idővel – Lengyelország csatlakozásával – Közép-Európai Monarchiává bővül. Ennek az államalakulatnak a peremvidékén, a sarkkörhöz közeli Ferenc József-földön tengeti mindennapjait a kisregény főhőse, Szelevényi, mégpedig – lényegében – száműzöttként. Témájában, társadalomrajzában, karakterábrázolásában Bene ukróniája Jókai fantasztikus írásainak legjobb pillanatait idézi, kiábrándult, mégis romantikus hőssel, titkos ügynöklistákkal, elárult szerelemmel – és középpontjában egy kínzó kérdéssel: lehet-e más a történelem? Ebben a fiktív világban a múltunk-jelenünk-jövőnk lehet „alternatív”, de változtat-e ez lényegesen az ember, az individuum örök kondicionáltságán? Bene válasza nem túlzottan derűlátó, művéből a disztópiák kilátástalansága árad, a lehetséges világok közti átjárást pedig – egy önreflexív gesztussal – végül maga az irodalom teremti meg. Az egyik valóságban történő dolgok befolyásolják a másik valóság elemeit, bár a kölcsönhatások sorrendjét nehéz követni, kicsit a tyúk és a tojás dilemmájának mintájára – akár az időutazós sci-fikben. Az „időkapu” megnyitásához azonban egy olyan eljárást használ a szerző, amely csökkenti kissé a mű élvezeti értékét: a deus ex machina típusú megoldások indokoltságát érdemes alaposabban aládúcolni.

 

„Időkapuk” nyílnak a Mandola történetében is, és bár egészen más díszletek között, de itt is előtüremkedik a „mi lett volna, ha…” kérdése. A műfaji kulcs itt a rejtély, az eltűnés, a felderítés, a – mondjuk így – történelmi keret pedig a rendszerváltás utáni évektől napjainkig ívelő időszak. A kilencvenes évek közepén eltűnt fiatal lány története formálisan krimiszerű szerkezetre épül, de a nyomozás és maga a „detektív” főszereplő, P. karaktere – már csak érintettsége révén is, hiszen Mandola a szerelme volt – olyannyira szabálytalan és rácáfol minden klisére, hogy érezzük, a műfaji séma ürügy a társadalom- és lélekábrázoláshoz. A cím is félrevezető kicsit, bár a végén valóban minden kiderül a lányról, és összeáll a nagykép, csak éppen nem leszünk boldogabbak tőle: ez a regény a folytonos keresésben-levés, az elveszett remények és illúziók könyve. És a kínzó önmarcangolásé: „mi lett volna, ha” a dolgok másként történnek, mit tekinthetünk miénknek a saját és a másik életéből, hol forrnak össze és válnak szét ezek az életek, és létezik-e átjárás közöttük? A Mandolát két évtized múltán is – fel-fellobbanó megszállottsággal – kereső férfi úgy tévelyeg, akár az Ural-hegységbeli nemzeti parkban bolyongó turisták, akik ismerős tájon haladva, minden útmutatást követve mégis egy teljesen idegen vidékre jutnak, és mikor előkerülnek, kiderül, hogy nemcsak térbeli eltévedésük felettébb rejtélyes, hanem elvesznek az időben is: az eltűnésük óta eltelt „külső” idő nem egyezik saját időtapasztalatukkal.

 

Bene Zoltán vergődő, kereső hősei, éljenek bármely történelmi időben és világrendben, egymásba nyíló alternatív univerzumok, lehetséges életek kapuit keresik, a jóvátétel szándékával; és próbálkozásaik bármennyire is elvetéltnek tűnnek, felcsillan a remény, hogy – ha másként nem, a fikció révén – ezek a párhuzamos világok a végtelenben talán találkoznak egyszer.

 

 

Bene Zoltán: Sarki fény. Orpheusz, 2021.

Bene Zoltán: Mandola története. Irodalmi Jelen, 2021.