A Pokolban is nevetnek, ugye?




Vannak különös egybeesések, amelyeket tekinthetünk véletleneknek, de lehet, hogy valójában titkos áramkörök kötik össze a véletlenszerűnek tűnő történéseket. Olvasom a minap Farkas Wellmann Éva tárcáját arról, hogyan ébresztette rá annak idején egy paródia a korai verseinek gyermekbetegségeire – amint egy igazán jó paródiától ez (ez is) elvárható. Hangosan felnevettem, nem azért, mert a szóban forgó szöveget ismerem, még csak azért sem, mert eszembe jutott, hogy a debütkötetem ugyanabban az évben jelent meg, mint az Éváé (sőt: egyszerre jöttek ki a nyomdából), és az egyik első kritika, amelyet – egy azóta megszűnt lap hasábjain – közösen írtak a könyveinkről, hidegzuhanyként zúdult érzékeny, pályakezdő költői lelkületünkre (de utólag rá kellett jönnöm, hogy még ez a gunyoros kipellengérezés is tartalmazott nyomokban megszívlelendő tanulságokat). Hanem azért, mert alig félórával korábban olvastunk fel a feleségemmel a nagylányomnak abból a kötetből, amelyben a megidézett szöveg helyet kapott, sok más, a kétezres évek fordulójának-elejének fiatal és középkorosodó erdélyi magyar szerzőjéről született paródiával egyetemben. Viola borzasztóan élvezte, hogy például az apja egykori verseinek stílusát így karikírozzák: „Ott délen a holdfény nesztelen ül,/s a teraszról odafénylik a tar tó,/hol csigákat ettünk meztelenül./Rajtam a lét nyomai s egy melltartó.//Itt a várost hó fedi. És éjjel/a csend határain a szó kőkemény./Lám, ily szép sorokat szórok széjjel/ide, mert e vers valóban költemény” stb. Kérdezte, vannak-e még könyveink, amelyben ilyen írások vannak; az Így írtok tit tudtam ajánlani, esetleg Bajor Andort, a későbbiek közül Fekete Vince Lesz maga juszt isáját, de az se manapság született. Mint ahogy Székely Csaba Írók a ketrecben című opusza sem, amelyből felolvastam neki a remekbe szabott irodalmi gúnyrajzokat. Amelyekből valóban okulhatott az, akinek volt füle a hallásra, és képes volt megszelídíteni ágaskodó hübriszét.

 

A paródiairodalomnak akkoriban nagy respektusa volt, még az elmeműveik integritására oly érzékeny alkotóművészek is elfogadták mint az akár éles kritikai reflexió domesztikált formáját (remélem, elég cizelláltan fogalmaztam). Sőt, a „rendes” irodalmi művek egy részét is áthatotta a parodisztikusság és (ön)ironikusság szelleme, a ki- és összekacsintás poétikája, mintha sokan a szerzők közül tartottak volna attól, hogy az olvasók azt találják gondolni, túl komolyan veszik magukat, miközben komolyan is vették. Szilágyi Domokost parafrazálva: „én nem játszom ugyan, de ti ne vegyetek komolyan”. Azóta ez már irodalomtörténet, posztmodern iróniának szokták nevezni, és én elég gyakran untam, mert már akkor is azt gondoltam, hogy nincs azzal semmi probléma, ha egy irodalmi mű úgy akar elmondani valamit a világról, hogy nem teszi ki folyton az idézőjeleket, és félszájjal sem neveti ki a tárgyát (nem a szerzőjét!). Hiszen ezért létezik a paródia, mint a magasirodalom és a lírai éntudat watchdogja, amely egyszerre nevel és delektál: a szerző – jó esetben – okul belőle, az egyszeri olvasót pedig jókedvre deríti, még akkor is, ha nem érti pontosan a referenciális utalásokat, mert csak tizenkét éves.

 

Azóta mintha komorabbá vált volna a közérzetünk, irodalmon innen és túl, és nem csak azért, mert megtanultunk az évek során sebeket ejteni és kapni (ki ezt, ki azt, ki mindkettőt), mert sérelmekből építettünk katedrálist, mert fiatalabbak és derűsebbek voltunk. A nosztalgia nagy úr, persze, lehet, emiatt mutatom meg a serdülő lányomnak ezeket a „régi” paródiákat, és elképzelhető, hogy újabban ezért hiányzik néha az a túl-sok-mindenen-nevetés, pedig én, hümhümm, szeriőz ember volnék. A paródia mára szinte teljesen kiveszett az irodalmi kínálatból, nem függetlenül a korhangulattól, amelynek része az érzés, miszerint minden idők végén járunk, illetve most nem olyan időket élünk. Nem tudom, így van-e, de azt tudom, hogy Karinthy Frigyes két évvel a Nagy Háború előtt írta mérföldkőnek számító paródiagyűjteményét, Rejtő Jenő pedig a zsidótörvények árnyékában követte el remek stílusbravúrjainak jelentős részét. Ők sem olyan időket éltek, bár az kétségtelen, hogy nem tudták, mi az a klímaszorongás. Manapság, amikor sokan képtelenek megkülönböztetni egy alkotói megszólalásmód kritikáját vagy szelíd kinevetését a megszólalás tárgya iránti tiszteletlenségtől, eluralkodni látszik az Új Karótnyeltség kultúrája, az úgynevezett humor pedig az internetes mémek és szóviccek világába szorult vissza.

 

Apropó, a kolléganőm a minap átküldött egy mémet, bizonyára a Dante-mániámat felpiszkálandó: a nagy itáliai poéta szelfizik, Kháron ladikjára várva. Háttérben a Pokol, a költő szája hamiskás mosolyra húzódik.