„a ráemlékezés terein”




Predrag Popara: Az égő sziget

 
 
(Katlanváros; Asszonyélet egy sírkövön; Vesztesek; Idelenn, odafenn; Kóborló évek)

 
 

(Folytatás előző lapszámunkból)

 
 

Vesztesek (Utunk-évkönyv 82) talán a szerző legszemélyesebb, legbensőségesebb, az érzelmi viszonyulásait legnyíltabban feltáró prózája az életrajzírója által „memorialisztikus esszéknek” mondott sorozatban. Itt nem játszik el a nevekkel, mint aki távolságot akarna tartani a viselőjüktől, így növelve sorsukban általános érvényűvé, ami egyedi volt bennük. Az előadásban, bár nem hagyja el a dokumentálást, az okmányokkal, hivatalos iratokkal való bizonyítást, továbbá szükségesnek érzi bizonyos adatok, tények – főleg a születési évszámok és a történelmi dátumok – közlését, a jelentésadás szempontjából mégis jóval csekélyebb a szerepük, mint a történetek, anekdoták szellemes elmondásának, esetek, jelenetek felelevenítésének. Az elmélkedő, filozofáló részek aránya is csökkent, mégpedig azzal párhuzamosan, hogy az emlékezés terébe állított három fő alak – az apa, a nagyapa és az anya – karakterének megrajzolásához, viselkedésének leírásához alig fűz értelmező magyarázatokat. Az akaratlagos emlékezés természetéből fakad ugyanakkor, hogy nemegyszer olyan élmények bukkannak fel a feledés mélyéről, amelyek villanásszerűen, töredékesen bár, de a korábbi esszéiben is feltűntek. Mégsem keltik az önismétlés fárasztó érzetét, ellenkezőleg, árnyalják vagy teljesebbé teszik az akár egy eseményről, akár egy szereplőről rajzolható képet. A főalakok portréi pedig gyakran gazdagodnak, színesednek olyan vonásokkal, amelyeket egymásról húznak, olykor a karikírozásnak nem csak a szándékával, de a szenvedélyével is. Az alanyi elbeszélő ilyenkor mintha maga is mulatna, ugyanakkor élvezi, hogy egyensúlyozhat a vélemények között. Szerepe elháríthatatlan és magától értetődő, hiszen az elbeszélt idő olyan messzeségekbe – egészen a XIX. század végéig – visz vissza, amelyek megelevenítése csak a család „kommunikatív” emlékezetével lehetséges. Nemegyszer így történik akkor is, amikor már a saját emlékezete határára ér, vagy amikor bizonytalan élményei hitelességét illetően, és a másokéval egészítette ki vagy ellenőrizteti őket. Ritka, ha emiatt kilép a családi körből.

 

Innen indít, „népes nemzetségük” egy furcsa szokáshagyománya leírásától az esszé, s ide tér vissza a végén, mintegy jelezve, hogy ha kihalóban is a másutt tán teljesen ismeretlen rítus, ők még őrizték, fenntartották. Eljátszották az avatási szertartást: valamelyik korosabb férfi rokon az újszülött fiúgyermek lábacskáját szorongatva mintegy ráolvasásszerűen mormolta: „sose essen le a lábodrul a katonabakancs”. Az önéletrajzi elbeszélőben is rögződött a szokás, ő is „eldarálta a varázsigét” a gyerekkocsiban sütkérező fiának, aki majd felnőve – és ez a jelenet keretezi az esszét – épp az utolsó sorok írásakor tudatja vele, hogy holnap sorozzák. A hagyomány hívja elő a nyitáskor és a záráskor is a háború, illetve a béke gondolatát. Az elején egyrészt ahhoz kapcsolódva, hogy az „egymást sok ágon számon tartó família” harcot járt hadfiaiból egy jó szakaszt lehetett volna kiállítani, másrészt pedig Zilah bombázásának egyetlen áldozatához, „egy árva kutyához” kötve. A végén az „azt mondják” közkívánatával, hogy 1982 „a leszerelés éve lesz”, hisz százezres béketüntetések zajlanak Európa metropoliszaiban. Az elbeszélőt nem a remény tölti el, amikor lezárásként kiszámítja, az ezredfordulón a ma születettek lesznek sorkötelesek – és az utolsó mondat: „Mi pedig akkor tovább is vesztesek”.

 

Hogy a mi-tudat túlterjed-e a famílián, azért se dönthető el, mert a veszteség és a vereség fogalma többféle összefüggésben kerül elő. A „legsajátosabbnak” azt nevezi, hogy a világháborúk századában az apák nem alakíthattak ki életmódot, életformát az utánuk jövőknek, „sorsot nem hagyhattak örökül”. S miközben nemzetek, államok háborúkat vesztettek, az egyes ember a békéjét vesztette el, és „évszázadok rögzítette normák” foszlottak semmivé. Ilyen normaként, az emberiesség szabályaként hozza szóba a külső támadások elleni jogos védekezést, hogy – személyesre váltva – „Szi­lágyi őrvezető” példáját mint a „legyőzött támadó” esetét idézze. Politikatörténeti ítéletet szociálpszichológiaival és etikaival ellenpontoz: apját, az „istenadtát” a „rosszul fölfegyverzett agresszorok” közé sorolja mint „eleve leírt veszteséget”, majd a „kollektív öngyalázás-öntépés-önsanyargatás” „bűntudat- és vezekeltetés-felelőseinek” túlhajtott iparkodását elutasítva kérdezi, „mi múlott rajtunk”, „szegény közvitézeken”. Ez a mi-tudat szólal meg előbb azon töprengve, hogy alakul a sorsunk – nem mondatik ki, hogy a nép, a nemzet sorsa –, „ha nem hozunk magunkra világégéseket”, majd egy külső szemlélő helyzetébe illeszkedve veti fel, hogy „már-már úgy nézünk ki, mint akik veszteségeinkhez, megrázkódtatásainkhoz ragaszkodunk igazán, mint akik a kínt, a pusztulást tartjuk természetesnek, sorsformáló tényezőnek életünkben”.

 

Az esszéíró a történelmileg kialakult népi, nemzeti jellem vonásaként jelöli meg ezt a veszteségtudatot, és ha nem teljes meggyőződéssel is, de „mintegy” tiltakozik az „ilyen avas, végzet-ízű érzelmi-szellemi beállítottság ellen”. Tiltakozása kevésbé meglepő, mint az „avas” jelző használata, hiszen ezzel egy, a magyar történelmen és irodalmon szinte a kezdetektől végigvonuló, a török kori prédikátoroktól és Zrínyitől eredeztethető, s Adytól Nagy Lászlóig vagy Ottlik Gézáig, Székely Jánosig folytatható történelem- és morálfilozófiai felfogást minősít. Mint aki másképp számol az isteni kegyelem adta eséllyel együtt Zrínyi, az „athleta Christi” áldozatával is; hitetlenül, hogy a veresége – a vereség – is lehet követésre méltó példa, történelmi, sőt kozmikus távlatban a győzelemmé változtatás reményével. Kölcsey Mohácsának alapgondolatával sem érthet egyet: „Szerencsés történetek felvirágoztathatják, dicsőségre emelhetik a nemzetet; de a balsors csapásaiból is eredhetnek magas érzelmek. Szerencse hiúvá is teszen; szerencsétlenség, ha nem közlelket ért, magába szállást, önismerést, erőkifejtést hoz magával. Hányszor nem szült a veszteség hasonló lelkesedést a legragyogóbb győzedelemhez!” N. Pál József értelmezése szerint1 a vereségből kiküzdött érték morális, metafizikai töltést hordozó tudatát szólaltatja meg Ottlik Géza is, az Iskola a határon sokat idézett szavaiban: „Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak”. Nem a keserűség szavai ezek, s nem is vádolóak, mint Ady „fordított himnuszában”, az Istentől a magyarra áldás helyett örök büntetést kérő Nekünk Mohács kell könyörtelenül önostorozó versében. A kortárs lírában az Ottlik-regény létfilozófiai tanulságához Nagy László transzcendens távlatú gondolata áll közel: „Ha reménytelen a Lehetetlen, elbukásunk is ünnepély”. És persze azé a Székely Jánosé, aki mintegy a keresztény tanításoktól, az újszövetségi hittételektől eloldva a létezés örök érvényű törvényeként hirdeti: „Nem válogat a győzelem, / Mindegy neki, / Egyformán felemel / Hamisat és igazat. / Ám a vereség, / Tönkrejutás, megalázás / Jogot ad, igazat ad. // A győztes igaza meghal. / A vesztesnek igaza lesz. / Mióta világ a világ, / Az nyer igazán, aki veszt”. A költemény az 1973-as keltezésű A vesztesek, szerzője az 1979-es kiadású elbeszéléskötete, A nyugati hadtest legvégére iktatta. Címében határozott névelővel – ezzel tér el Szilágyi esszéjének címétől, mintha az előbbi jelöltjei meghatározott alakok volnának, mégpedig az alcímben feltüntetett „tüzérség” katonái, az utóbbi viszont általában jelölné meg a hiányt szenvedőket. Ennek épp a fordítottja igaz, legalábbis a memoárírói szándék szerint, amely a vesztesek körét két emberre szűkíti le, az anyai nagyapára, aki így került haza az első háborúból, és a későbbi évtizedeiben is a „veszteségeit (vereségeit?) gyarapíthatta”, valamint az apára, aki „féléves frontszolgálat után maga került a család veszteséglistájára”.

 

Az ő sorsuk nyomon követése, személyiségük megrajzolása tehát a cél, és a valószerűség megteremtése érdekében, a hitelesítés igyekezetével legelőbb is az emlékezetét ellenőrzi, „keretjátékos” fián kísérletezve, hány éves koráig elevenek az emlékei. Lényegében a Jan Assmann felvázolta kollektív emlékezet két modusa közül a társas interakcióra épülő biografikus emlékezés a portrék elkészítésének alapja, olyan emlékek felelevenítése és egyeztetése, összehangolása, amelyek jórészében a családjával osztozik. Az ellenőrző, kiegészítő szerep a különböző dokumentumokra, iratokra vár itt is, folytonosságot teremteni az életutak feledésbe merült szakaszai között. Az eleven emlékek azt az apát őrzik, aki farkaskutyája hátán lovagoltatta a fiát, s aki a Talpra, magyart szavaltatta vele. Termetes, vállas, erős, ugyanakkor „befele forduló, kevés szavú” volt; a frontra vonulása előtt egyedül a sógorának mondta, nem akarván az anyját, a nővéreit és hát a feleségét ríkatni, hogy „tudja, sohase kerül haza”. Az apa története a bevonulással megszakad, hiányát a fia háborúval, harccal kapcsolatos „makacs képzelgései” töltik ki, míg meg nem jön az értesítés eltűnéséről. Ezután, de már korábban is a Katlanvárosból már ismerős jelenetek a gazdája halálát megérző kutyával, aztán a „Szilágyi tizedes” civil ruháját hozzájuk vivő sarmasági gazdálkodóval, végül egy hagyatéki eljárás miatt a holttá nyilvánítással. Innen kezdve újra „majdnem teljesen kimaradt apám képzeletbeli fölidézése”, helyette a csonka családnak a Híd utcába, apai nagyanyjukhoz (Adorjányi Juliannához) költözéséről esik szó, illetve az itt Nagy Klánnak nevezett hozzátartozók, „a Lugosi-Szilágyi-Meszesi-Ladányi-Takács-Major-Szíjgyártó-Tarpai ága-bogakon terebélyesedett rokonság” „testmelegéről”, egymás segítéséről, asszonyok vagy „lelécelt hadfiak” pincében rejtegetéséről. Az elbeszélés menete a Híd utcához érkezett, ahol az anyai nagyapa is – a Katlanvárosban megismert „vín Zemó” – lakott.

 

Ahogy az Asszonyélet egy sírkövön, úgy a Vesztesek is felveti: a nagyszülők élete „modellként sűrítette” a háború „valamennyi sorsot roskasztó következményét”. A nagymama és a nagypapa: két véglet, merő ellentét „minden polgári, meg emberi, meg zilahi normák” követésében. Az elbeszélő szerint „az öreg kőműves a maga szertelen, peregrinus sorsával csak kontrasztja lehetett” a környezetüknek, ahol számon tartották egymás gondját. „Meg valami jóféle tizenkilencedik századból maradt tisztesség-gondot, mely szerint, mondjuk, az emberi életnek oka, célja, rendeltetése van” – jellemzi a család életfelfogását. A feladatokat, a munkát, felsorolásszerűen: „És mert a kukoricatábla, a templom, a tímárműhely, a szőlőpászma, az iskola mind, mind teérted és egyben általad léteznek, legyen rájuk gondod, törődj velük, ne teljen az időd hiába”. Az erkölcsi tanítás: „És jó tettért jót várj, és viseld türelemmel a rád mért megpróbáltatásokat, és így tovább…: mert igenis van rend, valamiféle isteni, és hozzája igazodó emberi, ezekhez alkalmazd hát magad”. A nagyapa, akinek csak a keresztneve (Lajos) tűnik fel a szövegben, a vezetéknevét (Zemáncsek) máshonnan, de nem az író szépprózai alkotásaiból lehet tudni – a legkevésbé sem alkalmazkodó fajta. Ha az „életforma-örökségből” kiforgatta az idő, akkor – Bolond Istók-i módra – még segített is neki tovább forgatni. Ha Adorjányi Julianna rendtartó igyekezett lenni erőnek erejével, mindenáron, akkor Zemáncsek Lajos rendhagyó. Vagy – Michel Foucault fogalmával – rendellenes2. Ez mindenekelőtt abban mutatkozott meg, amit a francia filozófus a házasság szabályának tiszteletben tartásával kapcsolatban fejteget, állítván, hogy a XIX. században a városi proletariátus létrejöttével és fejlődésével „a házasság szilárdságát és szükségszerűségét” biztosító kötelékek és „nehézkedési erők” szükségtelenné váltak. A házasság a hozzá tartozó kötelezettségek rendszerével, valamint intézményes és materiális támasztékával együtt elvesztette létjogosultságát, helyébe a „szabad együttélés” formái léptek.

 

„Zemó” életútja ezt példázza, ám csak attól kezdve, hogy megözvegyülve, négyévi frontszolgálat után, harminckilenc évesen hazatérve a három félárván maradt gyermeke helyett „idegen népeket látott” a lakásában. Erre ő nem azon volt, hogy maga köré gyűjtse fiát, akit a kovács nagybátyjuk vett magához, a kisebbik lányát, aki egy csizmadiaműhely sarkában kapott fekhelyet és a nagyobbik lányát – az író édesanyját –, aki a krasznai molnárékhoz került, hanem velük mit sem törődve új életet kezdett. Elvett egy háromgyermekes hadiözvegyet, és amit aztán kőművesként keresett, vele élte fel, szélnek eresztve az újabb három gyereket is. Nem mondhatni hát, hogy rájuk költött, mert a családtörténet több olyan, anekdotikus esetet jegyez, amelyik viselkedését inkább dzsentrisnek vagy az urizáló munkásarisztokráciához illőnek láttatja. Miközben a Híd utcán egy ház mögé ragasztott szoba és egy kamra a lakásuk, háttal az utcának, és mint valami fedezék, burjánzó szőlővel beborítva, álcázva, aközben elvárta, hogy ebédre frissen főtt ételt vigyen neki „ropogós damasztkendővel letakart kosárral” az asszonya. És a boros flaskó mellett a kikövetelt finomságok: „.. az első bárány rántva, az első csirkéből a paprikás, a verőmalac pecsenyéje melegen mind az állvány alá érjenek, mire délben megkondult a harang” – akár Zilahon, akár (a húszas-harmincas években) Bukarestben akadt munka. Hogy oda, mint vissza, a vonatnak csakis az első osztályán-e, nem biztos, de ott vacsorák vendéglőben, az asszonynak ruhák, neki öltönyök varratása, „előkelő szabóknál”, és előkelő helyen, s nem „kinn a francba” lakásbérlés. A román fővárosban egy tragédia túlélése, noha az újságok halála hírét közölték: az egyik bérpalota kilencedik emeletének építésekor recsegni-ropogni kezdett az állványzat, s ezt észlelve a harmadik emeletről, ahol vakolt, leugrott – a több halottat követelő katasztrófát megúszta egy combtöréssel. Az íróunoka szerint úgy élt, mint aki „ajándékba kapta az életét”. Emlegethette, értetlenkedve, persze, a kisvárosi nép, hogy mennyire szegényesen él, pedig „milyen jó pínzeket keresett világ íletiben” – a válasza készen állt: „Kuporgasson, aki azt hiszi, hogy magával a főd alá”. Felfogása s magaviselete miatt gondolhatta úgy az unokája, amikor még nem ismerte a fogalom tartalmát, hogy a szabadkőműves szó a kőműveseknek a nagyapjához hasonló szabad fajtájára utal. A „vín Zemó” nagy munkabírású volt, megbízható, pontos és ügyes, túl a hetvenen is a tenyerén darabolta a téglát, mint akinek nem ártott se a dohány, se az ital, pedig a munka végeztével „a téglaport leöblíteni” több korcsmába be kellett térnie. Mérhetetlen iszákossága ellenére sem volt „tipikus” alkoholista – állítja az emlékező, aki számára az apjánál is vonzóbb-taszítóbb „furcsa stúdium” volt és maradt a „cseppet sem jámbor öregember”. Itt is szóba hozza a sírkőnek szánt márvány lépcsőfokot, és legvégül az öreg temetését, amire az anyja nem hívatta haza. Magyarázata nem mentegetőzés: „gondoltam, mért költsd a pénzed, elrakjuk nélküled is”, később azt tette még hozzá: „Amikor kifolyt az a huncut, rosszféle vére, az arca szépen kisimult”. A fiú megjegyzése a nagyapa és lánya viszonyát világítja meg: „azért ő sem tagadta meg sohasem önmagát”, mármint az édesanyja.

 

Egy kisgyerekkori jelenetre gondolhatott, amikor „nagyon megsajnálta az öreget”. Bort kérni „ránk tántorog”, s hiába mondja neki a lánya, hogy nincs, ő a kamrában talál egy „sárgán ragyogó üveget”, az unoka szólna, „nagytata, ne, az napraforgó olaj”, ám az anyja int, egy szót se, mire a papa meghúzza a palackot, s aztán „vert-kutya-szótlan elvonul”. „Olyan szívből kacagni kevésszer hallottam anyámat” – jegyzi meg, a szavait idézve: „na, ez jól sikerült, csakhogy elkotródott végre az öreg”.

 

A gyermek, aki – kifejező erejű itt a szenvedő szerkezet – „megfosztódott attól, hogy szülői házban cseperedhessék”, igen megszenvedte a kitagadottságát. Az elbeszélő vagy áttételesen az ő véleményét közvetíti, vagy átélve a kamasz- és ifjúkori helyzetét, meghatározó sorsfordulatként jelöli meg, hogy igyekezett messze kerülni Zilahot, és a krasznai hányódása után Kolozsvárt választotta megélhetése színhelyéül. Szobalány, „személyzet”, aztán dolgozik varrodában s illatszertárban – „megáll a maga lábán”. Színházba, olvasókörbe jár, mintha gyermekkori pajtásainak is mutatni akarná, „az alma, igenis, messze esett a fájától”. Magabiztossága mögött benső riadtság lehet, az önállóság magárautaltságot, a rátartiság sérültséget takarhat – vélekedik a „pszichologizáló vakrepülésre” vállalkozó elbeszélő-fiú, mégpedig „modell-visszavetítés” alapján. Vagyis a későbbi életelvvel, szerepfelfogással, magatartással magyarázva a korábbit. Az özvegyivel a hosszúra nyúlt lánykorit: harminc éves múlt, hogy 1938 tavaszán férjhez ment a „zöld szemű, nagy, barna emberhez”, Szilágyi Istvánhoz, miután unokabátyja javasolta, ne várjanak tovább, jók egymásnak. Szoba-konyhás lakást béreltek Kolozsvárott, ősszel – október 10-én megszületett fiuk (az elbeszélő) –, egy, másfél év múlva a tímármesterséget kitanult férje ajánlatot kapott a Dermata bőr- és cipőgyártól, szervezze meg Zilahon a nyersanyagbegyűjtő központot, ahol a maga gazdája lesz. Az állással szolgálati lakás is járt a város alsó részén, az Alszegen, a kaszárnya közelében – a katonák, tankok több tárcában megörökített vonulása innen való írói élmény. A férjnek tetszett az ajánlat, a feleség „vacogott a hazaköltözés gondolatától”. Végre rendeződni látszik az élete, s most tépje föl „régi keserűségek emlékét”? S viselje, hogy az apja „cégéreztessen bennünket”, vagy tudomást se vegyen róla, kitéve magát annak, hogy megróják, meg sem akarja ismerni? – beszél szüleje tudati folyamatairól, pszicho-narráció formájában az elbeszélő. A feszültségek lassú feloldódásának tapasztalatát sem maga szerezte, az viszont saját gondolata, hogy apja bevonultatása rendhagyó lehetett, hiszen harmincöt éves volt, tehát póttartalékos állományú, „no meg kétgyerekes családapa”, amikor el kellett masíroznia, örökre.

 

„Eltűnése” után sem lett szorosabb vagy meghittebb az apa s lánya közötti viszony – mintegy ennek bizonyítékaként említi az emlékező, hogy amikor a Híd utcában a nagymama (Adorjányi Julianna) halálát követően hozzákezdtek a százhúsz éves, paticsfalú ház helyére egy újnak a felépítéséhez, a munkával nem a nagyapát vagy ahogy ő is emlegette, a „vín tökéletlent” bízták meg. Évek múltán mégiscsak megenyhültek iránta, a ház hátsó falát már vele vakoltatták be, s amikor meghalt a „soros banyája”, még vigasztalták is – igaz, rövid ideig kellett, mert hamar hozta (stíluspélda: az elbeszélő sem tagadja meg önmagát) „ki tudja hányadik rendbeli mostoha nagyanyánk”. Akivel ugyanúgy bánt, mint a korábbiakkal, miközben özveggyé „nyilvánított” lánya mind inkább arra kényszerült, hogy tökéletessé fejlessze „önigazgatási készségét”. Az elbeszélő kissé fanyarul, inkább a külső szemlélő hangján, semmint bensőségesen tárgyalja, mit is jelentett az „önigazgató” családfenntartó szerep: „afféle magányos hadiözvegy-bulldózerként gondhimalájáknak ment neki”. Szerinte olyan erőbedobásra, a „belső tartalékok” oly fokú mozgósítására, amilyenekre egészen a hatvanas évekig, de még ez után is képes volt, csak a „kétségbeesés fantomjaival” titokban birkózók képesek. Másutt árnyaltabban ítélkezik: egyrészt szinte csodálattal említi, hogy mintha anyja „minden cselekvése-iránya természetében megfellebbezhetetlenül lett volna adott”, másrészt a Nagy Klánnak mint közösségnek az együttélési szabályaira, „megtartó erejére” hivatkozik. A „modell adva volt”, így értelmezi a két gyermekéről gondoskodó szülő helyzetét, ám felneveltetése körülményeire, kisemmizettségére utal, holott a modell – az Asszonyélet a sírkövön tanúsága és tanulsága szerint – a Szilágyi nagymama lehetett. Így festhet tehát a családi tabló: az apai nagymama és menye a rendtartó családfő típusa, mintája, az anyai nagypapa pedig a rendhagyóé, a rendellenesé. Az önéletrajzi térben több helyen jut szerep neki: a Kő hull apadó kútba „városszéli szegény ördöge”, a „ravasz csikasz” Faggyas Józsi némely karakterjegye erősen hasonlít az övéhez, például a méltóságérzete, önállóságtudata is. Rokonlélek a Jajdon gyermekei „ősöreg jajdoni árnyéka”, gyerekek „rossz példája”, Séhaj is, aki „elitta az eszét”. A Kibic, az árva ember alanyi elbeszélője pedig úgy teregeti ki „karikafacsaró”, „csikasz” nagyapja kínos dolgait, szégyellve viselkedését, hogy a „vén Zemó” nevet adva neki, önéletrajzilag azonosíthatóvá teszi.

 

A két asszonymodell hasonlításához nyújt támpontot a választott epikai eljárás azonossága, a retorikai-stilisztikai forma, a felsorolás is. Annyi eltéréssel, hogy a nagymama esetében a cselekvéssorok megnevezése érzékelteti a fáradhatatlan szorgoskodását, a menyében pedig a munkafolyamatok bemutatása, szakszerű, érzékletes és pontos leírása. Az író pályáján majd az Agancsbozótot töltik meg, páratlan gazdagsággal, olyan leírások, mint itt a rózsa szemzésének előkészületeit s magát a műveletet ismertetők vagy a paplanok készítéséről szólók, a gyapjú kártolásától a selymek, brokátok rámákra rakásáig, aztán az öltögetésig és tovább. A ház körüli munkákból a gyerekek is kivették a részüket, a fő érdem azonban, a rokoni segítségen túl, mégis az anyjuké volt – az emlékező többféle módon igazolja ezt. Summája: „ami egy háztájon előállítható, annak a hiánycikk voltát sohasem ismerte el”, legyen szó szappan vagy szaloncukor főzéséről, az évenkénti disznóvágásról. Vagyis a „bulldózer”-természet főleg az elszántságában mutatkozott meg: „bebizonyítja a világnak, hogy egyedül neveli fel a gyerekeket”. És be is bizonyította – ezt a fia ápoltságukkal, öltözködésükkel igazolja, nem utolsósorban pedig azzal, hogy „az iskolában valahogy muszáj volt haladjunk”, mert a Szilágyiak „általában jelesül végezték a maguk négy polgáriját”. Hogy ő hogy végezte – hallgat róla. Azt viszont itt is szóba hozza, hogy anyja „szelíd parancsuralma” alól Kolozsvárra „szökésével” szabadította ki magát, hogy műszaki iskolába járhasson. Az emlékező jó pár esztendőt átugrik, kihagy: „tizennégy éves korom után olyan öt-hat esztendő következett, hogy akkor már egyéb szórakozásom került”. Arra céloz, hogy előtte mennyit olvasott, a ponyván árult betyárhistóriás füzetektől Jókain át Veres Péter Falusi krónikájáig. Máshonnan – mindenekelőtt az idézett, Fekete Vince készítette interjúból – tudható, amit a Vesztesekben elhallgat, hogy a Vasúti Gépipari Középiskolába iratkozott be, azt ugyan említi, hogy harmadikos korában „ez az iskolatípus” „zátonyra futott”, és hogy ő Szatmáron a mozdonyszereldében kötött ki. Ám egyrészt kihagyja a közbeeső időt és helyszínt, a nagyváradi körfűtőház szerelőműhelyében töltött három-négy hónapot, másrészt nem tudatja, szabad akaratából került-e oda, majd onnan miért helyezték át Szatmárra. Első, portrészerű, Gálfalvi Györgynek adott interjújában azt a magyarázatot adta, hogy a gépipari iskola felszámolása után szakiskolai végzettségről kaptak igazolást, és mert az volt az álma, hogy mozdonyvezető lesz, szerelőlakatosnak jelentkezett Váradra. Álma nem teljesülhetett: az alkalmassági vizsgán közölték vele, nem lehet masiniszta, mert rövidlátó.3 Ez már Szatmárnémetiben esett meg vele, ahol, hogy érettségihez jusson, beiratkozott az esti líceumba – nagy hírű gimnáziumba járt, ugyanoda, ahová annak idején Markovits Rodion vagy Dsida Jenő, a kor- és nemzedéktársai közül pedig Panek Zoltán, Szilágyi Domokos és (míg tizenhat éves korában újságíróvá ki nem emelték) Páskándi Géza. Délután öttől este tízig iskola, szombaton is – előtte meg reggel héttől délután négyig munka a fűtőházban; tanulás, felkészülés vasárnap egész nap. Érettségi után, 1958-ban – s ezt már ismét az esszé idézi fel – jelentkezés a Bolyai Egyetem jogi karára, de előtte „komoly káderezés”, azaz igazolnia kellett, hogy apja révén munkásszármazású.

 

S az emlékezés itt kanyarodik vissza apja életéhez, nőtlen férfi korához – szinte nyomoznia kellett, hogy huszonhattól huszonkilencig a Herbák (a későbbi Dermata) gyárban letöltött három évet, majd a katonáskodását követően hat évig hol dolgozott. Végül ráakadt három olyan volt munkatársára, jelenlegi párttagra, aki közjegyzőileg hitelesített nyilatkozatot adott arról, hogy apja egy mészáros szövetkezet mindenese, nyersbőrök beszerzője, kezelője volt. A nyilatkozat megtette a hatását: bizonyítékként szolgált a fiú munkásszármazására, aki utóbb tovább nyomozva tudta meg, hogy apja, miután a katonaságtól leszerelve nem vették vissza a gyárba, Szebenben próbált álláshoz jutni, sikertelenül, majd hazament Zilahra, ahol a tímárságot tanulta, ahhoz a nagybátyjához, aki azonban már felhagyott a mesterséggel, és vásárolt egy „puszta helyet”, hogy szőlővel betelepítse. „Na, azt az oldalt törte apád, míg a gyárba visszamehetett” – az anyai emlékezet szerint. A fiú, a Kő hull apadó kútba szerzője nem árulja el, hogy számára azért is fontos epizód ez, mert Szendy Endre hasonló okokból látott neki a Verőfény feltörésének.

 

A munkásság egykori helyzetére kíváncsi elbeszélő apja megmaradt fényképei alapján is próbál következtetni, s meglepődik, hogy a gyárkapun kívül készült képek „sehogy sem illenek bele a korabeli munkásábrázolás krédójába”. A fiatal férfiak ápoltak, jól öltözöttek, nyakkendősek, itt-ott még kesztyű, puhakalap is előfordul, mintha az amerikai filmekből léptek volna ki – csodálkozik, hogy ábrázolásuk műhelytitkait majd Nagy István „világítsa” meg előtte. Ez azonban már egyetemista korában, első novellái megjelenése után, „talán hatvankettő telén” történt; publicisztikai, illetve írói pályakezdése első nagyjelenete.

 

 

 

(Folytatása következő számunkban)

 

Jegyzetek

1 N. Pál József: „… védeni egy kis várat”. In Uő: „Tisztának a tisztát őrizzük meg”. Miskolc, Felsőmagyarország Kiadó, 2001. 18–19.

2 Michel Foucault: A rendellenesek. Ford. Berkovits Balázs. L’Harmattan – Szegedi Tudományegyetem Filozófia Tanszék, Bp., 2014, 264–265.

3 Gálfalvi György: Arcképek – Szilágyi István. Igaz Szó, 1977/4. In Uő: Beszélgetéseink. Lakitelek, Antológia, 2017.