„a ráemlékezés terein”




 
 

(Katlanváros; Asszonyélet egy sírkövön; Vesztesek; Idelenn, odafenn; Kóborló évek)

 
 

(Folytatás előző lapszámunkból)

 
 

Egyetemi éveinek emlékei itt egyáltalán nem tűnnek fel, más önéletrajzi esszéiben is legfeljebb halvány foltokban. Hogy kilencen jelentkeznek egy helyre, azt még érdemesnek tartja megemlíteni, ám arról, amit hallgatóként átélt, megtapasztalt, nincs szava. Fekete Vincével beszélgetve is csak egy – szó szerint értve – szerepléséről ad számot, ezt is ahhoz a magánéleti szálhoz kötve, hogy hol s hogyan ismerkedett meg majdani-mai feleségével, a magyar szakos Tamás Júliával, akivel egy évfolyamra jártak. A szereplés: Szabó József, a később Odzsa néven híressé vált rendező színjátszó csoportjában, ahol Júlia súgóként tevékenykedett, ő szavalóesteken „lépett fel”. Felesége önmaga szórakoztatására írt, aztán az Örvényben pörgő napok címmel kötetben is megjelent önéletrajza szerint még tanár korában is „a dolgozóknak hatalmat, húst követelő” József Attila-vers szavai a „fiatalkori Szilágyi Istvánt” idézték. Aki „igazi szenvedéllyel” mondta Ady verseit is, méghozzá úgy, „mintha akkor frissen találta volna ki minden sorát. Hangjának különleges varázsa elhitette, hogy az ős Kaján bíbor-palástja ott csattog, ver örök időkig a vak ügetés felett”. A varázs vezethette őket hamarosan a polgári házasság megkötéséhez is, úgy gondolva, „ez az ügy” annyira csak kettőjükre tartozik, hogy még barátaiknak sem szóltak. Akkor se igen, amikor betartották a „régi rendet” – „a ’holtodiglan-holtomiglant’ a lényeghez tartozónak tudtuk” –, és az Olt menti faluban, Csíkszentkirályon, ahol a hivatalosan már feleség menyasszony a gyerekkorát töltötte, nagybátyja, „Papbácsi” összeadta őket. Nem táncoltak a dombon, ahogy ott szokás volt – jegyzi fel –, hanem családi vacsorával ünnepelték meg „a nagy eseményt”.1

 

Az Örvényben pörgő napok – találó a cím választása – érzékletesen jeleníti meg azoknak a diákéveknek az eseményeit, amelyek az egyetem történetében is sorsdöntő erejűek voltak. Dokumentumokkal, újságcikkekkel szemlélteti, hogyan zajlott 1959 tavaszán a „Testvéri egységben” jelszavával a két egyetem, a Bolyai és a Babeș egyesítése, hogy szorult hátrább a magyar anyanyelvű képzés, hogy süllyedt az államhatalmi, pártpolitikai erőszak hatására mind mélyebbre az oktatás színvonala, miközben a hallgatók is a félelem légkörében éltek. Gyűlések ceremóniájának leírása szemlélteti, hogy állították szembe egymással a diákokat, hogy aztán a Szekuritátén faggassák-vallassák őket, mielőtt megrendezték volna a súlyos ítéletekkel záruló harmadik Bolyai-pert. Mindezek kényszerű tudomásul vétele a kiszolgáltatottság és tehetetlenség érzéseinek és a helyzettudatosítás gondolatainak örvénylésével járt, s megnyugvást az oktatók, professzorok se teremthettek, különösen nem a világnézetük „felügyeletével megbízottak”. Szilágyi-Tamás Júlia azért megnevez néhány tanárt, akik „segítettek széles horizontba helyezni ismereteinket”. A Vesztesek, említettük, úgy fut át ugyanezen az öt éven, hogy nem ejt szót se az előadások, szemináriumok színvonaláról vagy légköréről, se a tanáregyéniségekről – kiváltképp nem a társadalmi-történelmi háttérről, az egyetemek egyesítéséről vagy a perekről. Amire maga az esszé felépítése, szerkezete a magyarázat: a cél a mintául választott apa és nagyapa életének nyomon követése volt, ehhez már eleve elkerülhetetlen „többletként” adódott az anya személyiségrajzának felvázolása – az elbeszélő óhatatlanul főszereplővé léptette volna elő magát, ráadásul a zárlatban, ha diákéveinek fordulatait ecseteli, személyes számvetést készít.

 

*

 

Ami a Vesztesekben visszatarthatta, az a Kóborló években akár serkenthette is volna, ám hogy nem így történt, annak a szemérmességnél és szerénységnél nyomósabb oka lehet: a köznapi politikától s a politizálástól való tartós idegenkedése. Talán a jogi pályáról való letérése, pontosabban a rá nem lépése is ilyesmivel magyarázható – a Fekete-interjú rögzíti, hogy kihelyezték ugyan Suceavára ügyésznek, ám a gyakornokoskodás közben rájött arra, hogy nem neki való a jogászi hivatás. Mégpedig főleg azért nem, túl azon, hogy bizonyos összegű sikkasztásért akár ki is végezhettek embereket, mert volt olyan törvénycikk, a „huliganism politic”, ami nem közjogi, hanem politikai kategória volt, és ha – hozza fel példának – a „párttitkárt elküldted az anyjába”, akár öt évet is adhattak érte.

 

Kóborló évek, amely ugyan egy évvel később jelent meg (Utunk-évkönyv ’85), mint az Idelenn, odafenn (Utunk-évkönyv ’84), ám az emlékek folytonosságát inkább megteremti, a pályaelhagyás ügyében a politikától való ódzkodásnál erősebb érvvel áll elő. Nevezetesen, hogy miután egyetemista korában, 1961-ben több rövidprózáját közölte az Utunk, a következő évben pedig az Ahol nem történik semmi című novellája első díjat nyert a hetilap pályázatán, még a diploma megszerzése előtt „szóba került”, hogy felveszik a laphoz. A számára, mint mondja, „mindenkori” főszerkesztőnek, Létay Lajosnak egy kikötése volt: le kell tennie az államvizsgát. A többi, amin aggályoskodott – állást keríteni a feleségnek, lakást szerezni –, majd „megoldódik”, a diplomaszerzés kötelezettsége alól azonban nincs kibúvó. Lett aztán diploma, s lett, 1963-ban belső munkatársi állás az Utunknál.

 

Az önéletrajzban az egyetemi évek ezzel lényegében „elszámoltattak”. Ami belőlük a kedvelt epikai eljárásnak, a jelenetezésnek maradt, az egyik fejezetcím szerint, a „bámészkodás” eredménye. A diákotthon ablakából szemlélt temetési menet látványa, talán Asztalos Istvánt kísérték utolsó útjára, „de ha mégsem őt”, akkor Szabédi Lászlót vagy Balla Károlyt – a haláluk, végezték bárhogy is, egyenlővé teszi őket, hiszen az egyetemista a „végtisztességes vonulásban” arra a valakire figyel, aki elől a bársonypárnán viszi az elhunyt kitüntetéseit. Ő Lászlóffy Aladár – emléktársítás villantja fel, hogy az akkor még nem ismert költővel úgy másfél évtized múlva együtt görnyednek Szilágyi Domokos tölgyfakoporsója alatt. Lászlóffy és Szilágyi – ahogy a róluk szóló fejezetcím állítja – ők voltak az esszéíró szemében a „huszonéves »nagyöregek«”, a „legfurcsább talány”, akikkel kapcsolatosan „egy bizonyos… megfoghatatlanság-érzet” később sem oldódott fel. Kezdetben mindenki más mellékalak, mellékszereplője az Utunk körül történteknek. A Buddha-nyugalmú Szabó Gyula, aki pedig első „irományai” végigfésülője, szövegei „csiszolója”. Szőcs István, a cikket, tanulmányt éppúgy, mint a regényt „direktbe” gépbe diktáló, esténként a belváros utcáit kétaraszos mogyorópálcával végigjáró titokzatos ember. Az egyetem folyosóján zsokésapkában egy létra tetején egyensúlyozó Panek Zoltán, akit úgymond „a harcos kultúrjóindulat” villanyszerelésre fogott – e kijelentés tartalmának megértéséhez a jóindulat kevés, egyébként meg nem nyújt támpontokat (például, hogy Panek létrára állításában milyen szerepe lehetett a pár évvel korábban az Utunkban közölt Dsida Jenő ébresztése című, Szilágyi Andrást meg Méliusz Józsefet mérges indulatokra gerjesztő cikkének, vagy „ötvenhatos magatartásának”). Ott van aztán Palocsay Zsigmond, aki külön fejezetet kap, mégis, hiszen a „város és civilizáció kerülésben kezdettől hű társnak bizonyult”, öt-hat éven át együtt járták a cihereseket (azaz bokros, cserjés helyeket) és a vízpartokat, együtt ébresztette őket a széki tavon a madárvilág lármája, együtt lesték a vízfenéken a csíkbogár, mohaállat, botpoloska mozgását – mutatkozik meg a leírásban a természet ismerete, szeretete és féltése. A tárgyilagosság és az egyenesség pedig a közlésben: idők múltán elmaradtak egymástól – s hogy miért, arra nehezen megfogható magyarázatot ad: „aszfalton, újsághasábon termő dolgokban nem értettünk szót egy idő után”.

 

Mintegy ellenpéldaként léptet be – mellékesen tudatva, az állással együtt jutott-e lakás is – a Nyárfasor utcai albérletükbe két „jóarcú, göndör fekete hajú” fiatal urat, az „új raj képviselőit”, Király Lászlót és Farkas Árpádot. Egyetemisták, „lírikus férfiak”, akiknek hátországa – s ezt méltányolja – „a hűség-számonkérő székely falu”. A borozgató beszélgetést sajátos stilisztikai eszközökkel jeleníti meg: „Mit fogsz megírni? Most közelebbről. És azután. És egyáltalán. Én pedig mondom, mintha csak előre igazolni akarnám előttük magam” – a „mondás” tényszerűsége helyett a módjára esik a hangsúly, a közlésnek nincs tárgya, nem tartalmaz információt, mintha az esszéíró, utólag, titkolná egykori terveit. Lehet, ironikusan viszonyul hozzájuk. Más szöveghelyeken ezt sejtetik az olyan szóalkotások, mint a „hajbók” vagy a „manipula”, amelyek mintha a magyar nyelv jellegzetességének tartott igeképzést figuráznák ki, a névszókból raggal alkotott igék „gyakorlatát” mintegy szabállyá emelve. A nyelvtörténet a szemléletesség és tárgyias konkrétság jeleiként tartja számon az olyan igealakokat is – például a szótövében az ösztökére mint eszközre utaló ösztökél vagy a sulykol, amely ugyancsak egy használati eszköz, a sulyok emlékét őrzi –, amelyek eredete mára elhalványult, így a „hajbók” játékos használata még eredetkutatásra is ösztönözhet. Hogy a stílusformákkal az elbeszélő én grimaszt vág az elbeszélt énre, reflexiója tanúsíthatja: „Megnyílok, holott utálok mindenféle kitárulkozást. (…) Dühös vagyok. Kiadtam magam? Annál sokkal rosszabb történt: elköteleztem magam”. Az önéletrajzi térben ez az első hely, amely az író-elbeszélő jellemrajzához – vallomásosan – különös vonásokat húz. A magának való, bezárkózó, rejtőzködő ember vonásait, aki nem csak a kitárulkozástól tartózkodik, de a baráti kötelezettségektől is. Aki aztán furcsállja, ha kifordul karaktere kerékvágásából, kitör a maga is ácsolta magatartás-keretek közül: „mi az isten ez már megint?” – csodálkozik tíz évvel később, miután félig kész regényéről mesélt Farkasnak, igaz – a Champs-Èlysées-en.

 

A huszonéves „nagyöregek” bemutatásához többféle nézőpontot választ. Láttatja őket testi valóságukban, Szilágyi Domokos: „Hajdonfőn imbolygás, szinte keresett gondozatlanság”. Lászlóffy Aladár „hadfias” öltözékében, aki ha a fekete csizmanadrághoz, kurta szárú csizmájához és cinóber-piros ingéhez még drótkeretes pápaszemet is hord, „elmehetett volna Iszaak Babel valamelyik novellájába komisszárnak”. Láttatja kettejüket, külön-külön mint társasági partnert. Az előbbi néha szakácskodott, máskor szótlanságával „dermesztette” környezetét, nagy ritkán „ugratva évődött”, „szinte vadászta a tabut, csak hogy halkan kiporciózhassa neki a fügét” – a fogalmazás nyilván igyekvés a fügét mutat kifejezés szemléletesebbé tételére. A másik, a hadfi zabolázhatatlan szövegben, időben, fizikumban egyaránt – az elbeszélővel közös attrakció („rengeteg vörös borok elköltése után”), hogy egy szoba átelleni sarkaiban guggolva széket dobálnak át egymásnak, melyet fél kézzel kell a lábánál elkapni s visszahajítani. Ami megfoghatatlan, szó esik arról is: Szisz szüntelen „szorongatottság érzetéről”, létérzékelése „tragédia-vonzásos irányáról”, a „létezésnyomor” érzéséről és cipeléséről. A székdobáló költő „műbéli szertelensége” jellemzésére hozza fel, hogy „rendszerint nem vershelyzet markolja egybe a gondolatot, hanem verssort és strófát majd tova a ciklus vetőhálója, mely egyben lírai világlátás-állapot”. Összehasonlításukat a természet egzotikus képeire bízza: „Egyik trópusi erdő: kenyérfa, ében, lián; benne: paradicsommadár, óriáskígyó, orchideák – a másik kőpárkányon szikár, szélzizgette gyopár”.

 

Az elbeszélő leleményes szóválasztásai és egyéni szóalkotásai, szellemes fordulatai tanúsítják, milyen élvezettel mesél. Adomázik, anekdotázik, ironizál, élcelődik – sokféle hangot üt meg, s mintegy mellékesen remek közemberi-költői portrékat fest. Az utóbbiak között is a legremekebb, a karikatúra felé hajló a Hervay Gizié. A jelenet pedig, amelynek főszereplője a költőnő, elevenen életszerű, humoros, ám nem a helyzet komikus, hanem az alakok benne – Szilágyi Domokos a másik, ők ketten keresik fel Zilahon az emlékezőt, talán semmi másért, mint hogy megnézzék maguknak, aki épp az Utunk pályázatára küldendő novelláját bütyköli. Szisz csak fintorog e tervre, élettársa vagy neje (a narrátor nincs tisztában vele) viszont bátorítást érez okítani, hogy „Vigyázni kell, fiú. Az ember ne adja el magát”. Az intelemre a „fiú” felpiszkált önérzete emlékeket kapar elő közös múltjukból – hiszen Hervay a háború végén Zilahon élt, pár osztállyal járt őfölötte. Amit felidéz, talán a végzős lány elkeseredése: sír, ki van borulva, mert nem akarták elengedni az ifjúmunkás brigáddal Bumbeşti-Livezeni-be vasutat építeni. A fogalmazás óvatos: nem tudni, végül elengedték-e. Az eset felemlegetése, ami visszavágással érne fel, elmarad; az emlékező indulatát a stílusba fojtja, nyers szavakba („löki nekem, hogy így, fiú, meg úgy, fiú”), az asszony öltözékének leírásába („valami eszméletlen házilag rögtönzött gézblúz volt rajta, meg… piros szoknya, olyan bokorugró forma”), de az sem kedveskedő, amit későbbi találkozásaikról mond: sohasem tudhatta, „idegklinikáról jön, vagy éppen a menyegzőjére igyekszik”. Ugyanakkor belátásról, együttérzésről tanúskodik, ahogy jellemzi: „pánikos keresés volt az egész élete: tartozni valakihez, szolidárisnak lenni valakivel”.

 

A vígjátéki jelenet csak ezután következik, előjátéka: a vendég Szilágyi felmászik egy barackfára, míg a vendéglátó a költőnő szandálján „igazít valamit”, azaz szétfeslett pántjait javítja meg. Közben a mama, „vendégek jöttek”, hát csirkét vág, paprikásnak, levest főz – kész az ebéd. „Színre vitele” ekképp: levesből Domokos: „nem kér, erre Gizi se kért”. Második: „Domi, hogy azt se. Gizi se”. Mit hozhatnak? „Egy darabka kenyeret… És sót”. „Domokos csipegetett a karéjból, morzsolgatta, ütögette a sóba, eszegette. Gizi is, Gizi is, Gizi is.” A kéretlen utánzó karikatúrájához csípős a magyarázat: „Akkor éppen ebből nem akart kimaradni: a csirkepaprikás-nem-evésből”.

 

A kettős, illetve a hármas portrék után a Kóborló évek még mindig nem a kóborlás útirajza. Előbb az Utunk helyszínrajza, az „elvárás-felelősök” kijelölte ideológiai, szerkesztéspolitikai támpontokkal ugyan, mégis inkább Gy. Szabó Béla szóvicce szellemében: „Kis lap áll a nagy duma mentében…”. Mivel hogy ama felelősök kitartóak ugyan, ám a hatvanas évek végére, hál’ Istennek, az a világ elmúlóban, „amikor írással s íróval Canossát járathatunk, mint Gondosékkal néhány évvel azelőtt”. Aki érti, érti – gondolhatja, s nem árulja el, hogy Szabó Gyula regényére céloz, mint ahogy azt sem, hogy a „közeleg Kohlhaas és Szervét, ha nem is lesz könnyebb az álmunk általuk” mondata Sütő András két drámáját és riportregényét rejti. A nemzedékek „egymásra találásának” általa később is oly igen méltatott időszaka ez, aminek summája már, a Vesztesek Nagy István-jelenetével együtt, az elbeszélő pályakezdéséhez is tartozik. Félig-meddig az is, amikor az ifjú „nagyöregek” után valóban az idősebbekre kezd figyelni: Szőcs Istvánra és Szabó Gyulára. Számukra – jegyzi meg hamar – nehéz lett volna elképzelni „oly közös ügyet, mely érdekében szövetkezzenek…”. A két kollégával közös kiszállásaikból kettőt választ ki. Mintegy szemléltetésül, hogyan zajlott az anyaggyűjtés, azért mászkáltak-e ide-oda, hogy élményeket halmozzanak fel, vagy – kissé túlzóan ezt hangsúlyozza – mint ő, a „fehér alap elől” bujkáltak, és a szerkesztőség kocsija volt „a legbiztosabb menedék”. Előfordult, emlékszik, hogy negyven közös kiszállásuk is volt egyetlen esztendőben, céljuk: író-olvasó találkozóké, lapterjesztésé és a riporteri tájékozódásé.

 

Az egyik riportút azért emlékezetes, mert „egyszer” Háromszék két csücske között több mint ezer kilométert furikáztak Szabó Gyulával, holott a távolság Mikóújfalu és Kézdialmás között hetvenvalahány kilométer lehet. S ami „ma már”, azaz a nyolcvanas évek elején-közepén elképzelhetetlen, akár tizenöt napig is tanulmányozhatták a környék üzemeinek, embereinek életét. Modelljük Ady volt, aki újságcikkben, majd novellában is megírta ugyanazt a történetet, sőt néha az élményt „verssé párolta” – ekképp biztatták ők is magukat, ha „rázósabb” esetre bukkantak, hogy „ebből majd novellát, regényt írandunk, fő, hogy most ’élet-’ meg ’valóságközel’-ben lehetünk”. A másik riportút Dél-Bánságba vezetett, a Duna s a Néra patak szögletében lévő Nérasólyomba, illetve egy völgybe zárt (meg nem nevezett) faluba a Kazán-szoros közelében. A leírás érdekessége, hogy egyenrangú partnerként szerepelteti az utazókat, mindenkit a maga szakmája, „tudománya” körében mutat be. Kezdve a sofőrön, Miklós Ferencen, aki mindjárt az elején szervizbe kénytelen vinni a „dragacsot”, s aki majd, várhatóan, „pörgeti” róluk a lemezt, rajta egy éjszaka anekdotába kívánkozó történetével. Kitüntetett szerepű a lapterjesztő Szász István, aki újságíró volt a Brassói Lapoknál (is), s akit az ötvenes évek elején „kicsit megtépte az osztályharc”, most meg mint egy nagymonográfiát, mondja fel a Bánság történetét. A harmadik társ Szőcs, aki állja a nérasólyomi házigazda, Bárányi Ferenc doktor írókkal, költőkkel kapcsolatos kérdéseit. Az emlékező szerint kevés olyan „fenntartások nélküli híve van a hazai magyar irodalomnak”, mint Bárányi körorvos és a felesége, aki épp Kolozsvárra ment. Az éjszaka nélküle, és beljebb haladva, egyre inkább az irodalom kérdései nélkül telt – ami felmerült, az „állóképesség” problémája volt. Így került ama lemezre a szöveg: „Szőcs meg Szilágyi telehányták az öreg Szász kalapját…, hát kérem, ilyenek ezek a mai írók meg kritikusok, s akkor még azt várja az ember, hogy legyen jó világ”. A tudósítói kommentár önironikus: tudták, a sztori „nem úgy terjed, mint egy Utunk-vezércikk eszméi, hanem legalább olyan gyorsan, mint a hongkongi vírus”. Hogy terjedt-e, az esszé nem ad számot róla. Mint ahogy írója életének más jellegű eseményeiről sem. Legfeljebb annyi új információval szolgál, hogy Szőcs javaslatára elfogadták a Horea úton a volt Prezenszky-féle pékség szomszédságában felajánlott másfél-szobás alagsori lakást – egyik karcolata, a Kenyérillat ihletőjét. Mert útitársa szerint „Ha majd nagy író leszel, kínos lesz nekik, hogy ott laksz, meglátod, egyből jobb lakásba fognak költöztetni…”. Az esszé csattanója lehet, az olvasóktól kölcsönözve: a szerző hozzálátott naggyá lenni: hetvenkettőtől hetvennégy őszéig egy könyv megírásával bajlódott, miközben a gyerekei (innen tudható, hogy már nemcsak egy gyerekük van) intették egymást: „vigyázat, édesapa fölvette a rosszkedvű pulóverét”. Rosszkedvűen-e vagy sem, de megíródott a Kő hull apadó kútba, aminek a címét, persze, dehogyis árulná el.

 

*

 

Már a Kóborló évek esetében is feltűnő, hogy a másik két memorialisztikus esszéjéhez képest mily kevés benne az önéletrajzi elem, magánéleti, családtörténeti esemény. Mint aki igazolni akarná a Fekete Vincének mondottakat, miszerint úgy érzi, „ami fontos volt,” az húszéves koráig megtörtént az életében – ami az emlékezést eleve elfordíthatta önmagáról és szűkebb környezetéről. Elbeszélései mind több szereplőssé váltak, annak szellemében, amit egy filozófus (Odo Marquard) úgy fogalmazott meg, hogy „a másokkal való társalkodás az egyetlen esélyünk arra, hogy több életünk és így sok történetünk legyen”. A személyes emlékek lassú fogyása az előadásmódot tekintve az esszéisztikus jelleg megerősödését, a magyarázó, értelmező reflexív elemek megnövekedését hozta magával. A bölcselkedő hajlam készült visszaszorítani a sztorizót. A tárgyias értekező próza a kalandmesélőt.

 

Az Idelenn, odafenn látszólag szembemegy ezzel a folyamattal, hiszen tárgya a lehető legizgalmasabb: gyaloglás, kóborlás ember nem lakta tájakon, ínszakasztó kapaszkodás, mászás ezerötszáz méteres hegygerincekre, leereszkedés sziklás, kőzuhatagos meredekeken, kétezer méter körüli csúcsok közelében, esőnek, szélnek, viharoknak, vadaknak kitéve. Hozzá még a túrázónak, mint a szegénynek, kebelén kenyere, hátán háza, cipelheti félmázsás terhét, sátrat, matracot, hálózsákokat, szerszámokat, élelmiszereket, itókákat. Az alanyi elbeszélő egy hegyi túra élményeiről beszámolva sejteti, milyen lehetett a többi. Ekkor egy ifjú barátjával, Major Sándorral hódolt – az ő fogalmával élve – kedvtelésének; a Radnai-havasok felé vették az irányt, az Ünőkő s a Vörös-csúcs között elterülő Lála nevű gleccsertóhoz. Feltűnt ugyan, hogy egyetlen sátor sincs körülötte, és hogy „cafatosan rojtozott fellegek” rohannak az égen – nemigen törődtek vele, hogy mindkettő a nagyidő közeledtének jele. Ami még nem érkezett meg, az esővel támadó szél viszont igen, miután horogra akadt jó pár „pettyes hasú”, azaz pisztráng. Másnapra ébredve az eső is, szél is „tovább szívóskodott”, utóbbi a sátor cövekjeit a tóba „parittyázta”, mire ők a röpködő sátorlapok aljára köveket görgettek – kommentár: „könnyű volt Sziszüphosznak, neki legalább nem kellett dideregnie” s áznia. Az erősödő széllökések – metaforában: „a süvöltve-vonító nagyhegyi sóhajtások” – kétségessé tették, megbírják-e tartani a sátrat, mert – az Agancsbozótból ismerős mítoszi fogalommal – minden „hádészi legyintés” lecsapott rájuk. Többször latolgatták, el kéne hagyniuk a sátrat, fölkúszni a meredek oldal aljáig, ahol – ismét az Agancsbozót? – „valami sziklarepedés rémlett”. Aztán maradtak még egy éjszakát, lucskosan, edényeiket s ezt-azt a „tóba gurigázta a szél”, hogy legyen mit kihalászniuk. És fogniuk, piros pettyeseket – az elbeszélő dekára megmondja, milyen súlyúakat (két félkilóst és két harmincöt dekást), kibelezték, megpucolták, parázson megforgatták, megették. Kávét is ittak – újabb megjegyzés: – „már-már hepiend kísértette a jelent”, amikor látták szárnyra kelni a gumimatracot és a tavat, a vállmagasságig szerteszórt vízpermettel. A széllökések jósoltak: „hátra van még a java”; szó nélkül, hogy „ne kelljen a megfutamodást bevallani”, szedték hát a sátorfájukat. Indulás, vissza, az Ünőkő hágóján, arra számítva, hogy ítéletidőben muszáj összekapaszkodniuk, esetleg ledobni magukat az ösvény köveire.

 

Noha az elbeszélő nem először jutott el a Lálához – egyszer, augusztusban, hó hullott, amikor egy népesebb társasággal ott táboroztak, máskor a feleségével ereszkedett le hozzá, akkor is bőrig áztatta őket a szálkás, tüskés eső s akkor is pisztrángoztak –, a barátjával megélt kaland az egyetlen kerek történet az esszében. Cselekménysor, megjegyzésekkel, amelyek kevésbé kötődnek a természeti erőkkel vívott „zord harc” élményéhez, inkább tapasztalatokra támaszkodó, ám leplezett tanácsadások a harcra készülőknek. Vívják ezt viharokkal, vívják állatokkal, főként a kutyák „nagypofájú társaságával”, amelyik „igenis keresi a hátizsákos néppel a találkozást”. Bottal hadonászni ellenük nem tanácsos, elfutni előlük reménytelen a bekerítő hadmozdulatuk miatt. Ha nem tágítanak, egyet tehetünk – „nem vicc, ezt nem szeretik” –, le kell guggolni és szembenézni velük. A kínok akkor kezdődnek, szól a beszámoló, ha egyszerre két kutyával kell farkasszemet nézni, ilyenkor ki kell várni a „kutyaembargó” feloldódását, mégpedig a „cigarettavámot” szedő juhász által. Különös, hogy a vadak kevésbé veszedelmesek. A mackó sem, „bár az hülye impulzív állat”, ha a málnabokorban fölriasztják – mondatja a túrázó tapasztalata. Akár az Ezeregyéjszaka meséiből is vehetné az intéseket, tréfálkozik, hogy csörtető vaddisznónak ajánlatos félrehúzódni az útjából, vipera farkára pedig nem tanácsos lépni. Mindenekfölött a félvad ménes látványa s viselkedése ragadta meg: a Galac-csúcs közelében egy fennsíkon „rideg-mód élnek”, teljesen őrizetlenül – illetve hát vigyáznak egymásra s magukra. Mégpedig úgy, hogy az egyetlen magasabb ponkon (azaz halmon) ott strázsál éjjel-nappal, egymásnak háttal fordulva kettő, akiket váltogatnak. A medve képében föltűnő ellenség közeledtére az őrszemek riasztják a ménest, erre ez olyan körkörös vágtába kezd, hogy a mackó elbattyoghat szégyenében vagy „elmehet gombát szedni valamelyik meséskönyv lapjaira”.

 

Az Idelenn, odafenn túl azon, hogy hasznos tréfás tanácsok rövid foglalata, kivonatos útikalauz is, hegyi turistautak vázlatos ismertetője. A két passzió közül az egyiket, a vízparton „megülő” horgászást a Kóborló évek tette érzékletessé, most a másik, a hegygerinceken való barangolás kerül sorra, ennek is legelébb a kezdete: a román írószövetség Radnai-havasokbeli alkotóházából csak úgy sétálni indultak, szétnézni a tájon, ám alig láttak többet a szembeni oldalak hágóinál. Az évek teltével azonban megtapasztalták, hogy a Borberek fölött emelkedő Benesről hova lehet látni – a Besztercei havasokon túl a Kelemen havasokig, aztán a Nagypietroszig, s milyen magaslatokat lehet bejárni a Korongyostól az Ünőkőn át Csicsáig, „zordabb változatban” pedig át Máramarosig, Puzdra, Nyerges, Repedő, Bukuly, Rebra hegyrészeken keresztül. A nevek: tájékozódási pontok térképek használatához.

 

Nyilvánvaló, hogy az esszé nem a nevek felsorolása vagy az útmutatás és tanácsadás szándéka miatt helyezhető el abban az önéletrajzi térben, ahol még az ítéletidős kaland megjelenítése is a többi emlékezéshez – például a Katlanvároshoz vagy Vesztesekhez – képest jóval halványabban jelölhetné ki a helyét. Személyességét, túl az előadásmódon, azok az elbeszélések erősítik meg, amelyek szemléletüket, ha úgy tetszik, világképüket tekintve a legközelebb vannak hozzá, mégpedig az „úgy néz ki, megint le akarjuk győzni a természetet” keserű felismerésében. Az ökológiai gondok olyasféle megfogalmazása ez, mint a Valahol fenn a Messzi-folyón tehetetlen szereplőjéé, aki háborog a szennyezett vízben pusztulásra ítélt, „bágyadtan tiltakozó” halak láttán: „… majd megszokják, mint a tücskök meg a madarak a gőzsivítást? Most legelőször még berezelnek, aztán megszokják?” A hegyi barangolások epizódjait felvillantó esszé „epilógusa” hasonló „optimizmusú”: a Lálából bandita módra, dinamittal „kidurrantott” pisztrángok helyébe a tó erén csak fölvándorolnak majd valahonnan az utódok. A nagy hegyek pedig, „akik állítólag semmi vétést meg nem bocsátanak”, igazságot tesznek a természet rombolóival szemben.

 

 

 

Jegyzet:

1 Szilágyi-Tamás Júlia: Örvényben pörgő napok. Kolozsvár. Stúdium, 2012.