A robbanómotor főtengelye – interjú Kürti László költővel




cigányszerelem című versedben, amellyel kivívtad családod haragját, kétszemélyes ősközösségnek nevezed az anya–fia viszonyt. Felnőhet ilyen közösségben az ember?

 

– Az anya–fiú, apa–lány kétszemélyes „ősközösség” nagyon fontos alapmintázatokat ad a felnőtt élet pár-, sőt mindenféle társas kapcsolatára. Ötéves koráig kialakul az emberben egy érzelmi hálózat, és ez az önkéntelenül teremtett szív-szabályos belvilág, birtok nem tart feltétlen igényt az észre, ahogyan az érzelmi intelligenciáról is tudható, hogy megelőlegezheti az észképességet, de alapvetően másban egzisztál. A szülő-gyerek „ősközösség” pedig egyszer csak teljesen normális életmintázatok szerint társadalmi szabályok közé kényszerül. Talán az első ilyen (paradicsomból való) kiűzetés-élményem akkor ért, amikor anyám hatéves korom körül azt mondta nekem, hogy nem lehet/nem ő lesz a feleségem. Persze, vicces dolog ez így kimondva, de tudom, hogy sokunknak volt ilyesmi megrázkódtatás-élményünk, mert evidens az ötévesnek, hogy az anyánk lesz a feleségünk, ahogyan az én kislányom is kijelentette, hogy én leszek a férje… és persze már ott is vagyunk az Oidipusz-problémakörben. Még csak betegnek sem kell lenni hozzá, elég eszméletünket megtartani és belátni a magzati életet követően a visszafordíthatatlan különállásunkat mindentől és mindenkitől.

 
Lehet-e felnőtt az, aki költő? Mit jelent felnőttnek lenni, mit jelent költőnek lenni? Miféle elszakadások rémlenek a felnőttség, a költőség hátterében? Elszakadni vagy megszakadni kell? Vagy talán valami mást?

 

– A felnőtt és a költő közötti különbség természetesen nem a ráncokkal vagy az őszüléssel van összefüggésben. Úgy érzem, a tapasztalati élet vagy a tiszta rutin jellemzően determinálja az embert, észrevétlenül is korlátozza érzékszervi élményeit, társas kapcsolatait, a valóság valamiféle észlelését (például ezért sem mindegy, hogy mikor írja meg az ember a szerelmi, családi vagy a halálverseit, mert legalább olyan hibának tartom hatvanévesen, emlékezésből megírni a húszéves korban megélt szerelmes verseket, annak hevületének emlékeit, mint húszévesen a potenciavesztésnek traumáiról dumálni lírában), de ennek ellenére a saját életet, annak mozgató energiáit, társadalmi státuszát újra és újra vizsgálat tárgyává kellene tenni. Persze ezek gyakran egzisztenciális válsághullámokat okoznak, szóval érthető a blokk, a biztonsági játék, ezért viszonylag szabad a pálya, hisz majdnem csak a bolondok és a költők fekszenek fel ezekre a hullámokra, mint szörfösök a tenger habjaira. Aztán hogy az elemekkel szemben a vízimentők után vagy a személyes csodálattól visong-e az ember a partról, azt majd a két nevesített kategória kiszámítható attrakciói döntik el. Szóval ebben az értelemben a költő és a bolond nem felnőtt, ellenben a költő és a felnőtt sajátja, hogy felelősséget vállal önmagáért és másokért is, a bolondoknak nincsenek ilyen irányú kötelezvényei.

 

Ha az említett ödipális csalódás volt az első megrázó élmény, akkor vajon mi vitt rá arra, hogy még ennél is korábban megpróbálj egy, a feladatra teljesen alkalmatlan szerszámmal véget vetni fiatal életednek? Megsejtettél valamit a majdani felelősségből? Vagy viccelődjünk azzal, hogy fiatalság, bolondság?

 

– Tudod, Szabó Lőrinccel élve, az egynek, mert megvannak a maga álmai, ahogy az emlékei is, elég csak egy kis kibillenés ebből a tiszta belátásból, szimplán felfedezed az élet élhetetlenségét. A történet egyébként valós, tudtam, hogy véget szakíthatok az életemnek, én pedig döntöttem, komoly döntés volt, éreztem, hogy mihez képest nem kóser nekem ez a külső valóság. Persze, ha egy vajazókéssel szúrja hasba magát az ember, legalább annyira hatásos, mintha egy műanyag szívószállal tenné, de erre akkor még nem volt elég anyagismeretem, mostanra pedig már elég bátorságom nem lenne hozzá, igaz, van mi mögé bújni is, egy rakás vállalt- és belátható feladat, kötelesség és persze engem is az idő és a közöny szép lassan, ténylegesen fertőtlenít.

 

Most, prózában, szinte csak megfeszített figyelemmel értem, mit akarsz mondani. Ezzel szemben a verseidben mintha minden egy csapásra világosulna meg, valamiféle azonnalivá tett élményvasút szabályai szerint. Mintha élőben biztonságos bonyolultságra, versben pedig nyitott egyszerűségre törekednél. Mit gondolsz erről?

 

– Ha beülsz egy kocsiba, mert megtanultál vezetni, akkor tök egyszerűen tudod irányítani az autót. Valami ilyesmi a versírás is. Tudod, hogy mikor melyik pedált kell megnyomni, merre kell tekerni a kormányt, és mikor kell sebességet váltani, de ha arra szeretnék választ adni, hogy miként működik az autó, mi a technikai, mechanikai háttere, szóval mi kell a vershez, hogy megírhasd, akkor bonyolult szociológiai, pszichológiai, spirituális hátterek jönnek elő. A robbanómotor főtengelyének mi köze van a dugattyúkhoz, melyik hengertérben mikor nyitja-zárja a vezérműtengely a szelepeket, mikor adja a szikrát a gyújtógyertya. Vagy a kuplungon és váltón át hogyan kerül el a futóműhöz a lehajtás, és mi van a kormányművel, fékkörökkel stb. – ezt strapás elmagyarázni, megértetni, megtanultatni. Élőben, kérdésekre adni választ is épp ilyen nekem. A versnek az a dolga, hogy érthető legyen, szóljon az olvasóhoz, hatást váltson ki. Felhasználói szinten kezelhető legyen, egy eszköz, el lehessen vele jutni A-ból B-be, akár egy személyautóval, de a szöveg olvasójának nem kell feltétlenül autószerelői vagy mérnöki ismeretekkel rendelkeznie (bár akkor még nagyobb öröm, ha jó szöveget olvas, jó verdába ül az ember), de elég, ha tudja, hogy milyen üzemanyagot igényel, és tudja élvezni azt, amit csinál. Komolyan gondolom, hogy az sem kicsi dolog!

 

 

 
Autóból is, versből is többfajta létezik. Egy T.S. Eliot- vagy Füst Milán-vershez feltételezném, hogy több százezer kilométernyi tudás szükségeltetik, egy Blake- vagy Weöres-vershez pedig egészen más tudatállapotban közelíthetünk, még autót vezetnünk sem kell, s röpítenek. Volt meghatározó gyerekkori élmény, ami a versírás tájékára vitt, vagy fokozatosan történt a költőség veled?

 

– Én meggondolatlanul kezdtem bele a lírába, és semmiféle hátterem nem volt, így senki nem szólt, hogy amit csinálok, azt jobb lenne sürgősen abbahagyni. Amire meg érvényes, verset értő emberek közelébe kerültem, már nyakig benne voltam a kortárs irodalomban. Publikáltam, kötetem jött, szóval már hiába is tájékoztatott volna bárki, hogy ehhez túl sok minden szükséges és nem elég egy ceruza meg a papír. De hogy bármi gyerekkori élmény vitt volna-e az irodalom felé, arra nem emlékszem.

 

A mai magyar költő is igyekszik a kötött formák elől a prózavers bozótosába húzódni. Utóbbi verseidből nyilvánvaló: nem vagy kivétel. Kötött és szabad formák mindig is fluktuáltak a versirodalom történetében, bár úgy érzem, a magyar vers nehezebben bír a ráolvasástól, varázsigétől elszakadni. Nálunk mintha a prózavers is énekelne. Azt mondtad egy helyen, kötött formában sokkal többet írnál, mint amennyit szabadversben írsz. A lényegre törő lecsupaszítás formai kérdés?

 

– Nem hinném, hogy az eleven lírát kizárólagosan a lecsupaszítás hozhatná meg, több kiváló, kötött formákban lubickoló barátom, pályatársam van, szeretem, amit csinálnak, jól áll nekik, és csoda dolgokat tudnak felhozni a mélyről is, de vannak olyan vershelyzetek és költői alkatok, amik érdesebben, nyersebben szólnak jól. A szakmát a szabadverset íróknak is ismerniük kell, nekem gyanús, ha ezt valamiért kispórolja egy költő. Egyébként nem hiszem, hogy a szabadvers feltétlenül bozótos, pláne nem, hogy megúszós terep lenne, sőt a kötött forma több ködösítést, virágnyelvet enged, jobban el lehet bújni a szöveg mögé, legalábbis az én személyes narrációimban feltétlenül így van.

 

Aki versírásra adja a fejét, az egzisztenciális értelemben több síkon is nagy betyár. Az, hogy vérünkbe mártott pennával írunk, egyrészt megélhetésünket, másrészt társas kapcsolatainkat is kikezdheti. Erről már induláskor szóltunk. Te most tanárként, szerkesztőként működsz. Volt-volna más alternatíva is? Egyáltalán, dolgozzon versen kívül egyébbel a költő?

 
– Hasznosnak érzem, ha többféle dologgal foglalkozom, fizikai munkával, szerkesztéssel, tanítással is, az persze más kérdés, hogy a jelenleg leosztott arányok mennyire erősítik, segítik vagy éppen nehezítik egymást. Több utazás és kevesebb robot feltétlenül segítség lenne, de nem gondolom, hogy ki kellene vonulnom a tanításból. Ha például egy regényt szeretnék megírni, egészen biztos, hogy teljes óraszámban, ahogy jelenleg a gimiben dolgozom, nem tudnék nekiülni ilyesminek, pedig egy ideje sürgetnek vele az előttem járó pályatársaim, barátaim.

 

Mostanában többen írunk csupa kisbetűvel verset. Te is. Szerinted mi ez, e.e.cummings-forradalom a Kárpát-medencében?

 

– Zömmel divattá lett dolognak mutatja magát, és lehet, hogy már az is, de azért sokunknál egy lakályossá tett közegteremtésben segített, szabályfölülírásban a kisbetűs szöveg. Talán erősnek hathat, ha azt mondom, hogy a komcsi világban nevelkedett kissrácok átvedlésének, elszabadulásának egy sajátos eszköze is a kisbetűs üzem. Esetemben a szüleim, tanítóim, tanáraim nyomasztott életéből és szakmai üzemeiből is következő hibás pedagógiai módszereinek, a kockafejűsítésnek az ellensúlyozására szolgáló segédlet is ez. Nekem segítség volt a nyelv sajátommá tételéhez is, és valahogy így maradt máig, de mostanra már könnyen el tudnám engedni, ha még érdekelne. Mikor Esterházy Péterrel kezdtem levelezni, és olvasta verseimet, ennek a tapintatával és belátott érzékenységével folytattuk a levélváltásainkat, a keresztneveink is kisbetűsödtek, részemről erős pofátlanságnak is hathatott volna és persze részéről is tiszteletlenségnek, de nem, ez egy odafordulás, figyelem, érzékeny és bizalmat teremtő nyelvi eszköz volt. Úgy sejtem, valami ilyesmi bensőségességre hivatott szélesebb kiterjesztésben a kisbetűs szépirodalom is.

 

Ha jól tudom, 2017-ben megjelent, a csalásról című köteted kiadóváltás miatt három évet ült a fiókban. Utána viszont jeles színművészek közreműködésével hangoskönyv készült belőle, a YouTube-on tiszteletet parancsoló mennyiségben nézhetők verseid szavalatai. Hogyan csináltad?

 

– Igen, a Kalligram Kiadónál jött tavaly a csalásról című kötetem és a hangoskönyvem is, ez egy nagyon hosszú munka volt, de úgy érzem, hogy a kötött verseknél spontánabb a befogadói figyelem, biztonságosabb, kiszámíthatóbb, kottázható játéktérben történik valami briliáns, ha tényleg jó a vers. Szabadversnél nemcsak a szabály nincs tankönyvekben rögzítve, de gyakran az olvasó számára is nehezebben dekódolható a tartalom. Ezért úgy gondoltam, ha színművész barátaimat kérem meg, ugyan terelődik az értelmezés saját, egyéni interpretáció szerint, de a szöveg sokkal könnyebben kibomlik és befogadóbarátabbá válhat a szabadvers is.

 

Ezzel a könyvvel többször is jártál Erdélyben. Mit tapasztaltál, másként viszonyul-e a közönség a műfajhoz itt, mint szűkebb hazádban? Volt idő- vagy egyéb utazásélményed nálunk?

 

– Időutazás-élményeim főként akkor voltak, mikor úgy 15 éve elkezdtem Erdélybe járni, az utak még nem voltak rendesen megcsinálva, és többször mentem be kis falvakba, aludtam családoknál, ott nagyon éreztem ezt. A városi emberek is rendre olyan közvetlenséggel és nyíltsággal működnek, ahogyan az még nálunk, a hármashatármenti falvakban is megvan, szóval biztonságban érzi magát az ember. Sepsiszentgyörgyön ugyan tavaly egy részeg, hatvanas pali nagy szabadságharcos indulattal az ingemet markolva próbált lefegyverezni (egy pohár üdítő volt a kezemben, igaz, szénsavas), de aztán valahogy sérülés nélkül átvészeltük az ütközetet, különben nekem nagy élmény máig Erdély, ha mehetek! És persze, hogy klassz magyaroknak, magyar költőként, magyar verseket olvasni fel, érezhető is, hogy mindennek tétje van, például Sepsiben nagyon érzékeny, komoly irodalmi élettel, pezsgéssel találkoztam, kicsit el is csodálkoztam, hogy mennyire nagyon és milyen alkotók fordulnak meg ott is rendszeresen, nagyon sok klassz emberrel ismerkedtem meg az elmúlt néhány évben határon túl.

 

Ha 2017-ben három éve vártak megjelenésre verseid, most igencsak tele lehet az asztalfiók. Vannak új irodalmi terveid?

 

– Egy szerkesztett kész verseskötetterv van bent a kiadómnál, közben tervezetlenül is bővül versekkel egy új versesmappa a gépemen, és rövidebb prózaszövegeimet elkezdtem összeszedni, mindenféle feszengés nélkül, de azért figyelve rá, ütemezgetve írom azt a matériát is. Nem feltétlen tematizáltan, sőt, de úgyis minden egy forrás felől csörgedez, szóval nem hiszem, hogy ne találna vissza egy közös mederbe.

 

Költőként mit gondolsz, létezik ihlet, vagy „csak” dolgozunk a szövegen? És magánemberként mit gondolsz? Lehet a költő magánember?

 

– A költő bármennyire is kell, hogy megszenvedje a magáét, mint bárki más, de épp azzal marad kívül a mátrixon, hogy privát marad, ilyetén magánember és közben, majdnem mellékesen tud valamit az egyetemesről. Van egy biztonsági zónája, józan esze és elképzelése a világról, amitől, jó esetben, semmiféle politikai vagy társadalmi demagógia nem térítheti el, nem állíthatja sorba vagy teheti rabszolgájává. Az ihlet érzékeny madár, van hogy turbékolni kell neki, magot szórni elé, meló az is, persze, de nem várható el, hogy sültgalambként repüljön az ember szájába.

 

 
 

Kürti László 1976-ban született Vásárosnaményban. Jelenleg tanárként dolgozik a mátészalkai Esze Tamás Gimnáziumban. A Vörös Postakocsi folyóirat és a Partium szerkesztője. Önálló kötetei: Félszavak (1999, Kovács László néven), Akvárium (2003), Alkalmi otthonok (Parnasszus, 2007), Testi misék (Magyar Napló Kiadó, 2012), a csalásról (Pesti Kalligram, 2017). Szövegeinek alanyi megszólalásmódja, vallomásos jellege hangzó formában is rendkívül jól érvényesül, verseit számos színész szólaltatta meg. Mátészalkán él. 2014-ben a Tokaji Írótábor Nagydíjával, 2018-ban Bella István-díjjal tüntették ki.

 

 

 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter