A roncs




Székely Ian: Untitled

Székely Ian: Untitled


 
 

Épp csak felkapja a bakancsát, ahogy magához tér a csattanásra. Iránytű, feljegyzi, amit lát, és máris iramodik, el ne kezdjen fújni a szél, fut kifelé egy szál gatyában, aztán el a kutatóállomástól minél távolabb, bő negyed órán át végig a gerincen, el a katonai mérőpontig, ahonnan már lejteni kezd. Pászítja az iránytűt és feljegyzi ott is, hogy pontosan merrefelé látja a füstöt. Régebben narancssárga volt az ég alja a városoktól, pontosan kirajzolódtak a hegyvonulatok. Most földig ér a Tejút és fekete a föld. A kapcsolat elvesztése óta ez a valami a legérdekesebb dolog, ami történik. A sajátján kívül több éve egyetlen járművet sem látott. Fel kell keresnie a roncsot.
 
Nyugodtabban baktat vissza a házikó irányába, kotyog a meztelen lába a bakancsban és most eszmél rá, hogy nem tudja zsebretenni az iránytűt, noteszt, ceruzacsonkot. Megáll, nézi a füstoszlopot, gondolkodik. Hold nélküli, hűvös éjszaka, nem múlt még el a mindent szétáztató esők szaga. Erdőtűz biztosan nem lesz. Felrántja a taknyát, aztán visszabújik a fűtött szobába.
 
Samuka az ajtó mellől figyeli, amint megkopogtatja ujjával az esővizes tartályt, amint ereszt belőle a bádogcsuporba és odateszi a kályhára, amint kikészít a vászonra egy adag szárított mentát. A bakancs teljesen hétköznapi volt, de sokat látott. Gyakran lógott a nyelve, beázott, viszont a talpa nem vált le, és egyáltalán: a körülményekhez képest jól tartotta magát. Ami kevesekről mondható el: megbízható volt. Nevet kellett neki adjon.
 
Helyet csinál az asztalon, kiteríti a térképet, szögmérő után kotorászik. Ujjával mázgálja a noteszbe jegyzett számokat, végül behúzza az első vonalat a kutatóállomástól a füst irányába, jó hosszan. Böffent egyet a kályhán a víz, nem sokára forrni fog. Lassan, követve a bejárt ösvényt, odatolja a szögmérőt a második megfigyelési ponthoz, aztán feláll a csuporért, megköti a vásznat, bele a vízbe és visszaül, kavargatja, szagolgatja, egy idő után kortyol. Messze még a hajnal. Apró vonással megjegyzi az irányt, az egyenes oldalnál pedig elindítja a mérőponttól a ceruzát és a vonal áthalad az első, a második, a harmadik és még a negyedik párhuzamos gerincen is, amíg metszi az első vonalat. Húzgálja a szakállát, kortyol, Samuka mélyen hallgat.
 
Ivóvize van a felfogott esőből vagy hóból, a konzervekből kijön még egy tél, de a bázis raktárát már felélte, amije van, az itt van a kutatóállomáson. Az akkumulátorok egy része már folyik, a napelemeket is megverte tavaly a jégeső, és sok mindent, ami műanyag volt, teljesen szétevett a napfény. A két terepjáróból eleve csak az egyik használható, öt kanna benzinje maradt csak, amit rossz napokra tartogat. Szóval mozdulnia kéne. A várost még mindig kerüli, ezért bármi is szenvedett balesetet abban a félreeső völgyben, kapóra jöhet. Átemeli a térképet a matracra, tesz a tűzre és megbont egy halkonzervet.
 
Reggelig hunyt még egyet. Magára húz egy trikót, először az egyik lyukon dugja ki a fejét, aztán igazítja, és fitymálóan néz a jobbik ruhájára, hogy már ezt is kár megvarrni. Felhúzza a bakancsot, átköti a dróttal, van még a csuporban és kimegy. Kortyol, néz a párhuzamos gerincek irányába, szürke arrafelé a köd. Hátramegy dolgát végezni, majd a lócán állapodik meg. Túl a negyedik gerincen, bólogatja. Kinn kell éjszakáznia. Samuka hallgat.
 
Mindig tiszta volt, de megint megtisztítja a puskát, ezt ő már így szokta meg. A legutóbbi viharban zérózott, úgyhogy a távcső rendben van. Egy nagy darab nájlont, két napi élelmet, egy flakon vizet, víztisztító tablettákat, lámpát és egy második táskát csomagol, biztonsági övből varrta az elnyűhetetlen vállpántokat. Vadászkést és egy egész doboz töltényt tesz a csomag tetejére. Két foszlott nadrágból varrta a mostani tűrhetőt. A pulóver csak könyökben jár bőven túl az elégen, a kabát meg már akkor sem volt új, mikor elvesztette a rádiókapcsolatot a bázissal. Régi póló foszlányait húzza a lyukas zokniba és a levitézlett terepjáró motorházából Samuka vadonatúj drótot kap. Nem hallott, nem látott semmi mozgást a roncs irányában. Féltenivalóját kicsit odébb elássa, és nyugodtan indul útnak másnap hajnalban.
 
Samuka rutinnal veszi az ereszkedést. Igyekszik úgy haladni, hogy túl nagy zajt ne csapjon. Meg-megáll hallgatózni, egy-egy neszre vállához emeli a puskát és a távcsőben figyeli a tájat. Viszi a bakancs, lefelé a réten, a görgetegen, be az erdőbe, és délelőtt eléri a legkedvesebb forrását, amelyből mindig iszik, ha arra jár, mert bevizsgálta többször is és nem romlott el a vize. Leül, a puskát a combjának támasztja, szuszog. Üresen néz maga elé, úgy forgatja a gondolatot, hogy mi lehet a balesetet szenvedett izé. Zúg körülötte a fenyves, száll a lehelete az erős a levegőben. Bólint a lefelé, a bázis felé igyekvő erecske irányába, és nekivág a következő kaptatónak.
 
Mókusok mászkálnak körülötte a fákon, fakopáncs tart szünetet, amíg szemügyre veszi a mostanában szokatlan látványt, az embert. Hallgatózik, tele van a csapás friss szarral, reméli, nem fut vaddisznóba. Ahogy felfelé halad, beér az elszenesedett fák közé. Néhány éve, amikor villám csapott az átjátszóba, tűz volt ezen a fertályon, hogy nem tért még magához a természet. Csupa kosz lett, mire kiér a bozótosba, de csak a gerincen pihen meg. Lövészárok volt itt a háborúban, innen a legjobb a kilátás, hát szemügyre veszi a kutatóállomását. Messziről bizony még lerongyoltabbnak tűnik. Bólogat neki, még egy telet talán nem kéne itt kockáztatnia.
 
Viszi Samuka, ereszkedik a következő völgybe. Őzek. Nézi a gida az embert, nézi az ember a gidát meg a sutát. Amaz rezzen, mintha emlékezne a vadászra, és elinal mind a kettő. Kaptat egyre magasabbra, megint fogynak a fák és Samukának egy kicsit lóg a nyelve. Leguggol, szorosabbra köti a drótot, a talpa még bírja, megbízható bakancs ez. Tovább.
 
Szürkül, mire felér a negyedik gerincre és a magasból megpillantja a roncsot. Hatalmas. Ráncolja a homlokát, nem ismeri fel, mi lehet. Futólag szemügyre veszi a környékét, aztán készülni kezd az éjszakára. A sűrű cserjésben vackolja el magát, ahonnan jó a kilátás, de őt biztosan nem látja meg senki. Avart gyűjt, ráteríti a nájlont, száraz gallyakat metsz és odakészíti őket. Betakarózik, leveleket húz magára és ágakat, helyezkedik a puskával és pásztázva kémleli a távcsőben a roncsot, hátha ismerős részletre bukkan. Ugyanaz a ránc rian a homlokán, mint az imént. Üszkös a roncs körül az erdő, nagy hőfokon éghetett. Kérdéses, hogy van-e odalenn valami menthető. Sötétedik, nem nagyon lát már, hát megbontja az egyik pazsulykonzervet. Beljebb vonja a puskát a takaró alá és arccal a csillagos ég felé fordul, így alszik el.

 

 

 

 

Váradi Nagy Pál: 1985-ben született Nagyváradon. Első kötete: Urbia (JAK-füzetek – Prae.hu – Korunk, Budapest–Kolozsvár, 2012).

 

 

 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter