A Segesvári Akadémiáról




1993 óta minden augusztus első felében fiatal zenészeké lesz Segesvár leglátványosabb urbánus tere, a vár. Látványilag persze mindent elnyomnak a gyúródó turisták, de a várbeli utcák egyre gondosabban karbantartott épületeiből zeneszó hangzik, fúvós- és vonóskamarák, zenekarok, énekesek hangja szüremkedik ki, szóval gyakorló vagy összepróbáló muzsikusok dolgoznak, és csak a legforróbb órákban – amikor rendesebb helyeken még a legyek is sziesztálkodnak – bújnak ki a házakból a legkülönfélébb alakú hangszertokok, hogy gazdájuk ebédszünetre hurcolja őket, minthogy a délutáni próba máshol lesz, vagy nem is lesz, de az esti koncert biztosan nem ugyanott.

 

A Segesvári Akadémia jobbára olyan „román hazafiak” jóvoltából született és működik, akik semmi szín alatt nem maradtak Romániában. A hegedűs Alexandru Gavrilovici volt az értelmi szerző, aki nemsokára maga és terve mellé állította a fuvolista Heidi Indermühlét. Mindketten svájciak, sőt az egész Akadémia svájci lendületből, szervezésből, szakemberből, tapasztalatból és nagyrészt pénzből tartja fenn magát. A nyári egyetem működtetésének financiális biztosítására az alapítók Bernben létrehozták a Viva Sighişoara Kulturális Egyesületet, s a minden-nyári képzések augusztus 1-jén, Svájc nemzeti ünnepnapján indulnak.

 

A nemzetközi oktatócsapat és az ugyancsak nemzetközi zenészifjúság (nyaranta általában 50–60 fiatal) különlegesen szép szokása, hogy minden évben kiszemelnek egy-egy, a történetiség távolába holt jelentős zenészt, akinek életművét, példáját, „üzenetét” megjelenítik. Idén a száztíz éve született Veress Sándort választották, azt a kolozsvári születésű muzsikust, aki – már budapesti zeneakadémista korában – Kodály osztályából szorgalmas és számottevő teljesítményű népzenekutatóvá és oktatóvá tanulta ki magát. Hegyi Emánuel, Lajtha László és Bartók tanítványaként főként a moldvai csángók népzenéjét kutatta, majd zenepedagógiai tanulmányokat folytatott Londonban. 1943-ban Kodály utóda lett a Liszt Ferenc Zeneakadémián (Kurtág és Ligeti is tanult nála), de 1950-ben már Bernben találjuk, hiszen politikai okokból el kellett hagynia Magyarországot. Zeneszerzést és elméleti tárgyakat oktatott az ottani konzervatóriumban. Az 1965 és ’72 közötti időszakban négyszer volt Egyesült Államok-beli és ausztráliai egyetemek meghívott tanára, de mindvégig hűséges maradt berni katedrájához, ahol népzenetudományt és 20. századi zenetörténetet adott elő. 1991-ben lett csak svájci állampolgár, halála előtt egy évvel. A Segesvári Akadémia előtte tisztelgő idei nyarán öt zongoradarabját (1950), Cselló- és zongoraszonatináját (1933), oboára, klarinétra és fagottra írt Szonatináját (1931), illetve két csellóra és brácsára áthangszerelt „Baryton-Trióját” (1985) adták elő az erre kiszemelt fiatal zenészek.

 

A Segesvári Akadémia számos sajátosságának egyike az, hogy az oktatók és oktatottak közötti határvonal tökéletesen elmosódik. A mesterek szabódás nélkül beállnak zenélni a koncerteken, az alkalmi egyetemista-kamaraegyüttesekben lépten-nyomon feltűnnek a nemzetközileg jegyzett művész-tanárok. De a sokféleség inkarnációjára is kiváló példa a nyári egyetem. Szerény, keményen dolgozó zeneakadémiai hallgatók és magukat már sztárolható művészbálványoknak gondoló paradicsommadarak egyaránt előfordulnak, van, aki naponta négyszer öltözik át – és nem csupán az átizzadt ruhák lecserélésére –, ergo: három hatalmas bőrönd kíséri (a hangszere mellett) Segesvárra, és van olyan, aki egy szál robogóval jön Baseltől Segesvárig hangszer-órákat tartani.

 

A segesvári polgármesteri hivatal barokk díszterme, a monostortemplom és a zsinagóga – ezek az esti koncertek szokásos színhelyei. Az ingyenes koncertekre segesváriak és messzi országokból érkezett turisták egyaránt begyúródnak.

 

Az idei nyári egyetemen ismét mesterkurzusok vezetésére vállalkoztak az immár világhírű és nagyon magas „árfolyamon” jegyzett Arcadia vonósnégyes tagjai, akik az utolsó napok egyikén a zongorista Benjamin Engelivel együtt koncerteztek is a barokk teremben. Kiemelkedő esemény volt, mint szinte minden olyan zenei alkalom, ahol az Arcadia „teszi rá kezét” a zenére. Frank Martin, Heinz Holliger, Antonín Dvořák művei mellett Bartók 2. (a-moll) Vonósnégyesét játszották. Aki ott volt, tudja: a legjobb helyen volt.