A Shakespeare-környéki focisták és az Utunk – beszélgetés Vallasek Dáné Márta műfordítóval, szerkesztővel




– A Romániai Magyar Irodalmi Lexikonban azt olvasom, Vallasek Márta előszót írt az 1978-ban megjelent Robin Hood, Adam Hood egyetlen fia, majd az 1984-es Robin Hood, a zöld erdők fia című kötethez – ahhoz a Iacob Dezideriu által művészien illusztrált gyerekkönyvhöz, amely jó néhány generációnak meghatározta a Robin Hood-olvasatát. Az első kötetet nem is lelem, a ’84-es kötetben nincs előszó, helyette ez olvasható: „elbeszéli Vallasekné Dáné Márta”. Hadd pontosítsuk a szócikket…
 

– Egyszer felhívott Fodor Sándor, lelkendezve, látta a Robin Hood-kiadás angol változatát. Nem tudtam róla, felhívtam a Ion Creangă Kiadó magyar osztályának felelős szerkesztőjét, Petre Juditot, s kértem egy példányt az angol kiadásból. Sorról sorra összehasonlítottam, talán tíz mondatot cseréltek ki belőle, de összességében az én munkám angol nyelvű változata jelent meg, hiába állította Petre Judit, hogy nem ugyanaz a könyv. Úgyhogy nem lepődök meg a szócikk tévedésén. A Robin Hood ’78-as kiadásáról magam sem tudok – utánanézni nem nagyon néztem utána, miket írtak róla, én elvégeztem a munkát, utána a kiadó sorsára volt bízva. De nem ez az egyetlen ehhez hasonló eset. Lakatos István az egykori Szociáldemokrata Párt magyar tagozatának volt az elnöke,’49-ben elítélték a Márton Áron-perben, tizennégy évet ült börtönben, ’64-ben szabadult. Rá tíz évre az apám, Dáné Tibor rávette, írja meg az emlékiratait. Nyilván a pártnak is jól fogott volna, ha egy kozmetikázott, a pártra nézve pozitív visszaemlékezés születik, várták is, mikor készül el. Apám akkor a Dacia Könyvkiadó non fiction részlegének volt a főszerkesztője, a párt apámat bízta meg, vegye rá Lakatost, írja meg az emlékiratait. Tizennégy év börtön után nyilván Lakatos nem volt hajlandó a kozmetikázott változat megírására. De apám biztatására megírta a valódi történetet, amelyet különböző úton-módon harminc-negyven oldalanként apám csempésztetett át Magyarországra, az OSZK-ba. Összegyűlt vagy kétezer oldal. A fordulat után apám kiutazott Magyarországra, az OSZK-ban lefénymásoltatta az egész anyagot, s hazahozta. Ezt gatyába kellett rázni, Lakatos sokat ismételte magát, kilencven fele közeledett. Négy évem ment rá a szerkesztésre, két vastag kötetben meg is jelent, de még a nevem sem szerepel a kiadáson. Az az igazság, nem nagyon törődtem azzal, ami egyszer már megjelent, s ez kellemetlenül is érintett, amikor szerettem volna felvételemet kérni a Romániai Írók Szövetségébe. ’90 után rengeteget dolgoztam magyarországi kiadóknak, de az itthoniaknak is rengeteget fordítottam. De a műfordítókat eleve nem tologatják előre, az Írószövetségben azt mondták, mivel a munkásságom fele Magyarországon jelent meg, nem fogadhatják el a jelentkezésem.

 

– Minden könyvnek megvan a maga története, amiről az olvasó mit sem sejt. Visszakanyarodva a Robin Hood-könyhöz: nemrég olvastam egy magyarországi könyvesblogon egy nagyobb tanulmányt, amelyben a szerző a magyar nyelvű Robin Hood-változatokat elemzi (egyébként ő hívja fel a figyelmem a lexikonszócikk tévedésére is). A ’84-es Creangă-kiadás kapcsán a legjobb magyar átdolgozásként említi a könyvet, kiemelve a már említett illusztrációkat, illetve a történet egyéni látásmódját, értelmezési merészségét, mondván, a romániai kiadás lebontja az évszázadok során a történetre rakódott romantikus elemeket, a balladákat követi, mint a több száz éves Robin-népkönyvek. Emellett értelmez, kommentál, összekapcsol és kibont, kizárólag népköltészeti alkotások alapján. Honnan az indíttatás az angol népköltészet iránt?
 

– Jó néhány éve nem tudok olvasni a szemműtéteim miatt, így az említett tanulmányt nem ismerem, de örülök neki. Angol szakosként rengeteget foglalkoztam régi angol irodalommal, melyet akkoriban egy rendkívül jó tanár, Mihail Bogdan tanított. Főként Shakespeare-rel foglalkozott, másról nem is beszélt, a többit feladta könyvészetbe, de vizsgázni nemcsak Shakespeare-ből, hanem ahogy mi neveztük, a Shakespeare-környéki focistákból is kellett. Elképedve fedeztem fel például Chaucert vagy John Donne-t, mennyire modernek. Egy angol barátom révén, felbontott csomagokban ugyan, de megkaptam a különféle angol nyelvű könyveket, még Paszternak Doktor Zsivágóját is, így jutott el hozzám egy balladáskötet is – teljesen elvarázsoltak ezek a balladák, s elhatároztam, ez lesz az államvizsgatémám. Az öreg Mihail Bogdan nem nagyon biztatott, de az államvizsgán már másfél órán keresztül beszélgettünk, csoda dolgokat tudott mondani. A végén meghívott doktorálni, ha majd lejár a három év kötelező munkapenzumom. Persze boldog voltam, de egy év múlva már Mihail Bodgan nem volt a tanszéken, én meg szép lassan elfelejtettem az egészet, születtek a gyerekek. De az érdeklődésem az angol balladák iránt megmaradt. A Nagyapó mesefájába is írtam a kerekasztal lovagjai közül háromról egy-egy mesét, Petre Judit biztatott is, írjak még vagy hármat-négyet, legyen egy teljes kötet. De ekkor már Aranyosgyéresen tanítottam, naponta ingáztam, időm és érdeklődésem sem volt már Artúr lovagjait átírni. Aztán megszűnt az aranyosgyéresi líceum, s bár próbáltam állást találni, a tanügynél jelezték, nem fogok sem Kolozsváron, sem a környékén még helyettesítői állást sem találni apám miatt. Apám mint a Református Kollégium egykori diákja kérvényezte, állítsák vissza azt a táblát, amely a kollégium első világháborús hősi halottainak névsorát tartalmazta, s amelyet a hetvenes évek közepén ismeretlen vandálok összetörtek. Beperelte a tanügyet, s bár a tanügy a pert elvesztette, a táblát nem állították vissza, a családtagokat megbélyegezték. Így állás nélkül maradtam, gyermeknevelési szabadságon lehettem az akkori törvények szerint mindaddig, amíg a kisebbik gyerek iskolás nem lett. Ebben az időben írtam át a Robin Hoodot.

 

– Kétszer is szóba került eddig édesapja, Dáné Tibor neve. Akinek a gyerek- és ifjúsági könyvein szintén generációk nőttek fel, például a Négy tenger hajósán…
 

– Apám itthon apám volt. Persze a baráti köre az írókból került ki, mindenféle háttérdolgokat is tudtunk róluk. Nagyon jó barátja volt Fodor Sándor, a felesége festette az itt látható festményeket a három lányomról. De természetesen tudtuk, hogy apánk író. Az első regényét, amire felfigyeltek, az Athá-Rát a konyhaasztal sarkán írta éjszaka. Akkor mi egy szoba-konyhás lakásban laktunk ötödmagunkkal, a Horea úton, tíz kibombázott családdal egy udvaron. Mivel anyám a filharmóniánál dolgozott, sokszor volt kiszálláson, így sokszor voltunk apánkkal, aki mindig csak éjjel állt neki írni. ’56-ban már a Palocsay-kertben dolgozott, bár jogász végzettséggel tanárságedként, majd megbízott előadóként kezdte. Palocsay Rudolf maga köré gyűjtötte a mindenhonnan kiebrudalt értelmiségieket, Gelu Păteanu mellett apámat is, akik vitték a teljes adminisztrációt, így az öreg nyugodtan nyírhatta a rózsáit. ’56 őszén Palocsay elküldte apámat Bukarestbe, így tudtam én – de egyes hírek szerint valahova máshova. Rudi bácsi jól ismerte apámat, tudta, hogy apám az ’56-os cirkuszt nem úszta volna meg, ha itt marad. Hogy milyen nagyszájú természetű volt, az kiderült az előbb említett kollégiumi ügyből is. Utána, ’58-ban került az Ifjúsági Könyvkiadóhoz, egészen a megszűnéséig, ’70-től a Dacia Könyvkiadó tudományos szerkesztője.

 
 

Fotó: Váczi Roland

 

– Említette korábban a műfordítók mostohább, rejtőzködőbb sorsát – jelzésértékű, azt hiszem, hogy az Utunkban, illetve A Hét hasábjain néhány fordítás mellett igen kevés szó esik a Márta által lefordított művekről. Egyedül Paul Anghel Ottomán éjszaka című regényének van nagyobb kritikai visszhangja, erről Bogdán László kritikát is ír, illetve a magyar nyelvű változat után magával a szerzővel Adonyi Nagy Mária készít interjút A Hét 1986/39. számában.
 

Anghel könyve nagyon izgalmas. Kicsit szürrealista, fura módon közelítette meg a román történelmet, az általam lefordított kötet egy tízkötetes regény hatodik darabja. De én soha nem találkoztam a szerzővel, még egy telefon erejéig sem beszéltünk. A Kriterion megkeresett, lefordítottam a könyvet, s ezzel nagyjából lezárult a történet. Én ’86-ban kerültem az Utunkhoz – ekkor már dolgoztam Dávid Gyulának: ki kellett válogatnom Balázs Ferenc és felesége, Christine Frederiksen angol nyelvű levelezését, egy kötetet kellett készíteni a kétkötetnyi levélből. Nagyon hálátlan feladat volt, a cenzúra akkor már nagyon keményen lesújtott. Ezt később a lányommal, Julival közösen le is fordítottuk, s „Csillaghoz kötöttük szekerünk” címmel meg is jelent 2002-ben.
 

– Műfaji sokszínűség jellemzi fordítói munkásságát, számos „kedvenc olvasmány” hátterében ott találjuk, de az olvasók kegyetlenek, nem jegyzik meg a fordítók nevét: például Alfred Hitchcoch A tigris napja, számtalan Agatha Christie-krimi, a Piknik a senkiföldjén sci-finovelláiból néhány Vallasek Márta-fordítás. De említhetném T. R. Malthusnak a Téka-sorozatban megjelent könyvét, a Népesedésrobbanás – egykét, amelynek gerincfeliratát már gyerekkoromban kisilabizáltam, s meg voltam róla győződve, hogy hibás. Hogyan találták meg ezek a változatos műfajok?
 

– Engem minden érdekelt. Rengeteg sci-fit olvastam, a hatvanas években járt apámnak a Galaktika, ismerte a főszerkesztőjét, így természetes volt, hogy Galaktikát olvasunk. Legtöbbje felkérésre született, ’90 után pedig rengeteget fordítottam magyarországi kiadóknak. ’90 előtt itthon meglehetősen szorított a cenzúra, már nem lehetett akármit fordítani, de az Utunkban jelentek meg kisebb-nagyobb fordításaim.

 

– 1986-ban kerül az Utunkhoz, ott is szembesülhetett a cenzúra működésével…
 

– Akkor már nagyon szigorú cenzúrának vetették alá az Utunkot is: hétfőn délelőtt volt az összeolvasás, délután az ún. tisztafej, kedden elment a lap a cenzorhoz, szerdán jött vissza a cenzori aláírással. Egy hét ellenőrző munka, hogy pénteken megjelenhessen a lap. ’88–89-ben már a főszerkesztőn vagy a helyettesén, Szilágyi Istvánon csattant az ostor. Nem egyszer láttuk Szabó Katicával, az akkori mindenessel, illetve Bágyoni Szabóval együtt, akikkel az első teremben volt az íróasztalunk, Szilágyi Istvánt ordítva berohanni, majd kirántani Lászlóffy Ali fiókját, ahol mindenféle önjelölt költő verseit őrizgette, hogy ezekkel helyettesítse az éppen kidobni ítélt anyagot. Lászlóffy általában pénteken szembesült az önjelölt költők verseivel az Utunk hasábjain, általában a K. Jakab Levélváltása helyén, akkor jött az újabb patália, hogy ki tette be ezeket a szörnyűségeket a lapba, amikor ő már visszautasította őket!

 

– Mi volt a gond K. Jakab Antal Levélváltás rovatával?
 

– Anti kiváló kritikus volt, de egyre kevesebb tere maradt, épp a cenzúra miatt. A Levélváltás rovatában néha borzasztó dolgokat tudott művelni, mi persze görcsöket kaptunk a nevetéstől, holott közel sem voltak ezek vicces történetek. Volt egy költő, akinek a versét közölte Anti, s amely úgy végződött, hogy „De nini! Amott egy /ágon gyémántszemű/ mókus bókol énrám ifjú kedvvel/s üdvözöl lompos farkával” – erre K. Jakab hozzáfűzte: „– Amennyire erőmből telik, amúgy öregesen, csatlakozom a mókushoz.” Ebből is elég nagy kalamajka keveredett, bár a lap megjelent. Az utolsó átnéző Bágyoni Pista volt, s nem egyszer kerültek be még a cenzor után is a lapba olyan bakik, amelyekért a teljes szerkesztőség mehetett volna a dutyiba. Például az első oldalon, ahol általában Ceaușescu-beszédek kivonatainak vagy név nélkül a pártot dicsőítő szövegeknek kellett megjelenniük, egyszer a nyomdászok elszúrtak valamit, s a Ceușescu-beszédben a törekedni szó helyett mindenütt tökrekedés szerepelt. Be kellett zúzni az egész lapot. De K. Jakab Antinak a tudására a változás után, már a Helikonnál is nagy szükség volt: mivel nem voltak magyar irodalom tankönyvek, Anti négy oldalt töltött meg hétről hétre 9–12. osztályosoknak szóló irodalmi anyagokkal. Gyakorlatilag magyar irodalom tankönyvet írt. Én tartottam az erdélyi középiskolákkal a kapcsolatot, tudtuk, melyik iskola melyik osztálya hány Helikon-példányt rendel, ebből tanítottak a tanárok. ’90 után a Romániai Írók Szövetsége anyagilag nehéz helyzetbe került, bélyegpénzre sem volt már keret. Sigmond Pista kapcsolatai segítettek abban, hogy pénzügyileg a lap átélje a változás éveit. Az Utunk az utolsó években hatezer példányban jelent meg, ’90 után ez jelentősen megcsappant. Faramuci helyzetbe kerültünk: Sigmond kiszámította, hogy ha nincs egy akkora példányszám, amekkorát nem tudtunk már produkálni, akkor nem kifizetődő növelni az előfizetők számát, mert egyre veszteségesebb a lap.

 

– A Helikon jövő januárban harmincéves. Márta ’93-ig tagja a szerkesztőségnek, mindkét rendszerből talán a legnehezebb periódust élte meg…
 

– A ’89-es fordulat a lap teljes átalakulását jelentette. A december–január, de a következő pár év is, nagyon nehéz volt: a szerkesztőség az akkori pártház alsó szintjén működött, amelyről nyilván a tömeg nem tudott, teljesen összetörték a szerkesztőséget, egy ablak sem maradt épen. Január végéig az Írószövetségnél kaptunk két kisebb termet, a Főtéren, hatalmas bizonytalanságban dolgoztunk, mindenhonnan terroristákkal riogattak. Megdöbbentő tapasztalat volt látni az emberi természet rugalmasságát – hogy a Temesvárról reggel megkapott, egymásra dobált hullákról tudósító, lelkileg teljesen kikészítő, rettenetes fotókat délre már nyugodtan tettük-vettük, hogy melyiket közöljük. Ugyanilyen megdöbbentő élmény volt végignézni az Írószövetség ablakából, ahogyan elvonulnak alattunk a teherautók a kolozsvári halottak koporsóival. Január végére visszakerültünk a régi helyünkre: tömve volt kiskatonákkal, akik a szerkesztőség telefonszámát adták meg a szüleiknek. Egész nap csengett a telefon, megrázó volt, ahogy végighallgattuk az ország legkülönbözőbb helyeiről sírva hívó anyák érdeklődését fiaik sorsáról. A Vatra elég hamar elűzte a szerkesztőséget, így költöztünk a Nagyszamos utcai szerkesztőségbe. Kisebb volt, de kellemesebb. Én ’93 szeptember végéig dolgoztam a Helikonnál, ekkor iszonyatos anyagi mocsárban küzdött a lap túléléséért Szilágyi és Sigmond István.

 

– Többszöri költözést említ – mit tud az Utunk hagyatékáról, a könyvtárról, kéziratok, levelek sorsáról?
 

– A pártszékházban az Utunk könyvtára Létay szobájában volt, az a változások után szabad préda lett. A kéziratok, levelezések sorsáról nem tudok, a verskéziratok szerintem Lászlóffy Alihoz kerültek, Lászlóffy Gyöngyi egyedül küzd a zsákokba gyűrt kéziratok rendszerezésével, segíteni kellene neki. Hogy a Mózes Attilánál lévő prózakéziratok sorsa mi lett, nem tudom. De ezt azért is nehéz kideríteni, mert az átalakulás a lap életében nem ’90-ben kezdődött, hanem már a nyolcvanas évek második felétől, ’86-tól, rengetegen elmentek Magyarországra: Banner Zoltán, Kenéz Feri, Bágyoni Szabó István, Árkossy Pista. Polacsek Jóska (P. Lengyel József) meghalt, s valamikor ’88-ban került a laphoz Egyed Emese egy rövid ideig, majd ’90 elején, szintén rövid ideig, Jakabffy Tamás is. Ekkor kezdődtek a leépítések, Bálint Marika, a gépírónő, Derzsi József, a tördelőszerkesztő nyugdíjba ment, elhagyta a lapot Molnos Lajos is. A számítógépes tördelést már Nagy Mária tanulta meg. S ott volt Szabó Gyula is, de már nagybetegen. És hát sokan meghaltak: Szabó Katica, a mindenes, aki rendben tartotta a szerkesztőség szénáját. Minden tiszteletem azoknak, akik próbálták a lapot fenntartani, a főszerkesztő Szilágyitól a pénzért szaladgáló Sigmondig, a hónapokon keresztül fizetés nélkül vagy szimbolikus összegekért dolgozó szerkesztőkig. Király Laci rendkívül érzékeny ember volt, nagyon a szívemhez nőtt, a legkisebb lányomnak afféle „lelki klinikája” is volt. De mindezekkel együtt azt hiszem, a lap legrosszabb periódusa volt ez az átmeneti időszak.

 

 

 

Vallasek Dáné Márta Kolozsváron született 1950-ben. Műfordító, Dáné Tibor lánya. 1969-ben érettségizett a kolozsvári 3. sz. Elméleti Líceumban, 1973-ban a BBTE Bölcsészeti Karának angol–magyar szakán szerzett tanári diplomát. 1973–86 között az aranyosgyéresi Elméleti Líceumban tanított, 1986–90 között az Utunk, majd a Helikon szerkesztőségében dolgozott. 1996-tól szabadfoglalkozású műfordító. Első fordításai a kolozsvári Dacia Könyvkiadónál jelentek meg. Romániai és magyarországi kiadóknak egyaránt fordított, többek között Paul Anghel, T. R. Malthus, Duiliu Zamfirescu, J. Huxley, Ann Beattie, Alfred Hitchcock, Agatha Christie munkáit.