A székely Kis herceg meg a Blokk




 

 

Zsidó Ferenc Huszonnégy című regényének fülszövege három fogalom tömör meghatározását vezeti fel: panelház, riport és az ezek ötvözetéből létrejövő blokkregény, utóbbi alcímként is szerepel a belső borítón, valamint ezt ismételgeti magában a főhős a sejtelmesen elnevezett A kezdet című bevezetőfejezetben. Vagy „a blokknak nem lehet saját regénye?” (10.), merül fel a kérdés, mintegy hangot adva annak az olvasói szkepszisnek, amely a sokadik definíciókísérlet után merül fel, pedig értjük, eddig is értettük: blokkregény.

 

Amit a szokatlan műfajmegjelölés ismertet, azt a regény be is teljesíti: a Huszonnégy nagyszerűen teremti meg a tömbházi lét már-már klausztrofób atmoszféráját, kifejezetten jól integrálja annak részleteit. A blokklakók nem teljesen izoláltak, hallják, mi történik odaát, illetve a belterjes pletykák és a lakók „sumákságai” is nagyszerűen terjednek (378.). Nem érdemes azonban egyetlen interpretációnál megállni, különben csak egy erdélyi lektűrt kapunk, amely egy négyemeletes blokkban játszódik. Különös asszociáció születik meg, ha a blokk szó további jelentésein kezdünk el gondolkodni: a tulajdonképpeni cselekmény kiváltó oka ugyanis maga az alkotói (ez esetben újságírói) válság, a writer’s block, amit a főszereplő megél. Vajda Gergely olyan riportokat szeretne készíteni, amelyek „utána nőnek az embernek, mint a gyerekek” (6.), valós problémákat tárnak fel, de ahogy az várható is egy hasonló felvezetésben, a demonizált főnökfigura elvárásai nem egyeznek a főszereplőével. A regény során Vajda ebből a blokkból próbál kitörni, miközben új munkatervébe kezd: oknyomozó vizsgálatok helyett a szomszédjaival készít riportot. Az interjúsorozat mentén kiderül, hogy nem csak a főszereplő küzd ezzel a hétköznapi blokkhelyzettel, tehetetlenséggel és apátiával, hanem a tömbház többi lakója – és maga az olvasó is. Adott tehát a közös tapasztalat és szervezőelv, amire a Huszonnégy épít, és amit igyekszik továbbírni: mikor az irónia, mikor a blokkfilozófia irányába: „muszáj kiemelkedni [a hétköznapokból], ha nem, bedarálnak” (201.). Nem túl magasröptű tanítás, de illeszkedik a blokkban elképzelhetők közé.

 

A regény legnagyobb erénye egyben a legnagyobb veszélye is: a pontosan megkonstruált szerkezet bámulatos kigondoltságán túl a mesterkéltség felé mutat. A rövid fejezetek blokklakó-vallomásai elég kidolgozatlanok ahhoz, hogy hiteles mintái legyenek a valóságnak – hiszen a saját szomszédainkról sem tudunk vagy szeretnénk megtudni ennél többet –, azonban épp a letargia sokfélesége idézi elő a monotonitást. Minden blokklakó valahogy másképp nyomorúságos, ezt pedig az olvasó valahogy másképp unja meg. A tempó, amit a regény első fele bravúrosan megtart, a lezárás közeledtével már narratív teher lesz – azzal szembesülünk, amivel a valóságban is: túl sokan laknak egy túl kicsi blokkban, és nem jut a figyelmünkből mindenkire. Az Epilógus ugyan egyfajta keretet kölcsönöz a szétesni látszó történetnek és egy legalább annyira precízen kiszámítható csattanót illeszt a végére – ettől azonban, retrospektíve téttelenné válik maga a blokkregény, mintha elmenekülne a saját felelősségvállalása elől.

 

A blokklakók hirtelen kitárulkozása is legalább annyira jogosan szolgálhatná kritika tárgyát, mint az a narratív megoldás, hogy ennyiféle élettörténet ugyanabba az épületbe sűrűsödjék. A Huszonnégy már az első fejezettől kezdődően elveti a konvencionális realitást, első interjúalanyként egy pincei patkányt szólaltat meg, akinek „tragédiája” az, hogy rendszeresen elprodukálja saját halálát, de senki sem vevő a formabontó performanszra. Vajda a pincéből kiindulva halad „felfelé”, az emberi szomszédokon túl egészen a padlás szelleméig, aki már nem az „eljátszott” halál reprezentációjával, hanem az öngyilkosság valós problémáival szembesíti. A fiktív regénykeretet ismerve nem várhatunk teljes valószerűséget, maguk a szereplők is inkább allegorikus avatárok, akárcsak a király, a hiú, az iszákos és a többi Exupéry-alak.

 

Nem véletlen az sem, hogy az olvasó A kis hercegre gondol, amikor a Huszonnégyet vizsgálja meg, az asszociációt maga a regény teremti meg az első fejezettől kezdődően: „beszélgetésük inkább a Kis hercegre kezdte emlékeztetni” (20.). Bár jól körvonalazódik mind Vajda Gergely, mind a misztikus rágcsáló alakja: olvastunk már olyat, hogy egy állat szembesítse hibáival a korrupt emberiséget. A kis herceg nem az egyetlen szépirodalmi fogódzó, amit a Huszonnégy magába épít, az Örkény-egypercesek is érezhetően befolyásolják a regény ironikus-szatirikus eszköztárát: „közben doktor K. H. G.-re gondolt” (61.), illetve feltűnik egy utalás az Iszony című regényre is. Érezhetően allegorikus írással van dolgunk, ezt körvonalazzák maguk a dialógusok is, amelyek az élőbeszéd és a fabulaszerűség határán mozognak, nagyszerű helyzetkomikumokat és kevésbé sikeres morális fordulatokat indukálva.

 

Akadnak kifejezetten sztereotip ábrázolások is, például a megszállott gépfüggő, Lajta László esetében. Ugyan korhű és fontos problémát vet fel, nem tud túlmutatni a jól ismert „kockastigmán”, a szereplő jellemzően horror- és akciójátékokkal szórakoztatja magát (nem pasziánsszal, ahogy azt Vajda megjegyzi), banalitásig egyszerűsített fogyasztó, aki a virtualitásba menekül a valóság elől: „Szóval, a netre visszatérve, én azt bírom a legjobban, hogy annyi jó fejt lehet így megismerni a világ minden tájáról!” (62–63.) Nyelvezete sokszor erőltetett, mintha maga a fals gémer-szleng is a szereplő leépítésén dolgozna: „micsoda partikat lenyomtunk…” (64.) Csupán az utolsó mondat nyitja meg a sokat bírált játékkultúrát az olvasó felé: „Megölöm őket, mégis barátok maradunk” (72.), de már véget is ér a fejezet, az ellentmondásos barátságot továbbra is homály és stigmatizáció fedi, az egész családból pedig jóformán csak Lajta nézőpontja érvényesül. Mintha a regény szándékosan vágná el a narratív szálakat a problémák megérkezésével, így jelezvén, hogy a valóságot is hasonló mértékű felszínesség jellemzi.

 

Nem ennyire egyértelműen bináris az állásfoglalás a Kalányos család esetében. Ugyancsak egy vitatott téma képezi a fejezet vázát, ez pedig a cigányokkal való együttélés problematikussága. Kalányos János elbeszélésein keresztül napvilágra kerülnek az agresszió és kirekesztő gesztusok gyerekkorban tanult formái (ahogy az iskolás gyerekek fehér olajfestékkel mázolják be feketébb osztálytársukat), ezek pedig automatikusan kivetülnek az előítéletekre hajlamos Vajda Gergelyre is, valamint az ártalmatlan fekete cipőkrémre (a főhős ugyanis attól fél, hogy az elnyomott rajta fogja kiélni a megkülönböztetés frusztrációit). Az interjúk alatt halmozódó indulatok Szép Jenővel szemben törnek fel, ezen a ponton azonban Vajda Gergely egyre kevésbé bízik magában és józan eszében, így a saját koncepciójáért vívott harc egyben a szellemi leépülés jele is (Szép Jenő ugyanis „el akarja lopni” a blokkregény utánozhatatlan ötletét).

 

A leginkább releváns szempont, amit az interjúk és a végső összecsapás felvetnek, az maga a sajtóobjektivitás etikai kérdése és utópisztikus megközelítése. Ez megint csak áldás és átok, akárcsak a korábban elemzett szerkezet esetében: nem vagyunk teljesen biztosak abban, hogy egy átfogó képet kaphatunk a blokklakók problémáiról. Ugyan az elbeszélői hang mindentudó (hisz olyan dolgokra is reflektál, amit Vajda magától semmiképp sem tudhat), ez az omniszciencia nem hat ki az interjúalanyokra, ugyanabban a lakásban is egymás ellen beszélhet a két fél – erre nagyszerű példa Kincses Gábor és felesége –, a riporter pedig képtelen a döntéshozatalra, még magát a döntéshozatal jogát is megkérdőjelezi. A beteljesül(het)etlen objektivitással magyarázható talán a blokkregény megsemmisülése is, amely Vajda Gergely rációjának hanyatlását eredményezi.

 

Mindent összevetve a Huszonnégy egy olvasmányos és humoros, önreflexív riportregény, amely jól tömöríti magába a jól ismert blokklét tapasztalatait. Helyenként hiányos vagy épp a túltengő blokkfilozófia nehezíti olvasását, de nem propagál fals pózokat vagy nagy tanokat, a gondolatiság is remekül illeszkedik a blokkregény koncepciójához. Olvasás közben bennem is felmerült a sokszor emlegetett nosztalgikus aha-élmény: igen, nálunk is van ilyen – elvégre a legtöbben laktunk már blokkban és akkor már talán blokkregényben is.

 

 

 

Zsidó Ferenc: Huszonnégy. Csíkszereda, Gutenberg Kiadó, 2017.