A szem




Cătălina Nistor – Cím nélkül

 
 

Vékonycsíkos blúzban hosszú lábakkal egy turiszt megy végig a csupakő sétálóutcán, ahol két alakot pillant meg a sok között. Tulajdonképpen helyzetük mindennap előforduló, a város performanszokkal tele van, két ülőt szinte mindenhol látni, és fordítva: szinte mindenhol két ülőt látni, mert a sétálóutca szélén vendéglők virulnak, akár folyó partján a füvek, és éppilyen dúsan nőnek bennük az ülő alakok – ülés nélkül nem virulhatnának a vendéglők sem. Mi hát a különbség? Ez a két ülő nem csinál semmit, nincs körülöttük berendezés – ez az egyik. De ilyen ülőkből is akad bőven a főtéren és a lépcsőkön, akik várnak, vagy egy hiperérzékeny képernyőn csúsztatják ujjaik. Ez a két ember egymás szemébe néz, ezen kívül semmit sem. Ez az, ami ritka látvány, láthatólag csak azért vannak ott. Megáll egy pillanatra, felirat az egyik széke mögött:

 

Kiveszett az emberi kapcsolat?

 

Továbbmegy, még lenne szöveg, a szövegek rég nem érdeklik. Nekem a dráma kell, egy az egyben. Két arc, és amint visszanéz, az egyik már felemelkedett, a szék üres. A másikon ülő sportnadrágjáról a márkajelzés feléje villan, amiről az az ismerőse jut eszébe, akinek évek óta szeretne a szemébe nézni. Telik el az élet, és minden összejön: állás, megélhetés, ház, telefon, számlák, házasság, csak pont ez az egy nem, ez a semminek is nevezhető csekélység. Elfordítod fejed. És aztán egész önmagad. Kezdjük ott, hogy meg se jelensz. A szék üres.

 

A busz üres, de csak az első megállónál, amikor felül. A város túlsó végében lakik, az iskola a másik túlsó végén van, át a központon, át a negyeden, szeretné, ha ketten lennének, néha vannak is, óriási tömeg, a gyárnál az erdei összekötő út jön be, ahol felszállnak az esőerdőben dolgozók, meg a szalagmunkások a mesterrel, mechanikai felügyelő – és már előre retteg. Egyenruha van, otthonról hosszú nadrágban akart elindulni, hogy majd lecseréli, de a szülei sejtik, és már előre kérdezik, nem történt valami? Mintha arra számítanának, hogy történjen. Anyja be akarja perelni a vállalatot, apja szájonvágta, mert akkor miből élnek? Elindult egy órával korábban, egy órával korábban szállnak fel. Most már hozzászoktak és követelik. És egy órával korábban sincs senki, aki érte kitátsa a száját.

 

Megfordul. Odamegy és leül. A világ egyszerre megváltozik. Eltűnik az utca, ahová indult – az iroda képe, és amit benne mondani akar, az idő is eltűnik, mert nem tudja, mennyit fog itt – kronoszban egy perc telt el, kicsit sem késik sehonnan, kairoszban pedig nem évek, de tájak és életek vándorolnak, noha külsőleg nem történik semmi. Az előtte levő arc fiatal, egy szürke szem; csak az arc létezik, és semmi más, és ebből is csak a szem; – az információk nem érdeklik, ha be is ugranak, menekül előlük az előtte levő élő pontba, amelynek tükrében önmagát látja, amint némileg görnyedten előrehajol, szinte bele a másik testébe. Szeretné egyenesen a szemgolyót látni, azt a sötétséget, amelyben eltűnhet, nem pedig a fényes tükröző felületet, amely ismét saját külsejét mutatja neki. Hagyjuk most az én külsőmet; te, te, hol vagy te?, ismétli és kérdezi a gondolatokban, és ezt a mantrát kénytelen nagyon szoros tempóban ismételni, különben a körülötte és benne levő kattogás felugrasztaná. Te, te, ismétli, hogy az irodát, a vendéglőket, az arra járókat, akik egyszercsak megállnak és elkezdenek bámulni, fejéből elriassza. Hol vagy Te?, kiált a másik után. A szél fúj, a szemei hunyorognak, azért kitart és kapaszkodik az előtte levő tekintetbe.

 

Itt vannak és már mosolyognak rajta, mint aki finomságoknak ígérete. Feltűnés nélkül egyre többen, egymás közt mosolyognak, és néha rá is, mígcsak mindenhonnan körülveszik. Megpróbált az elején leszállni, ilyenkor hirtelen tömény lett a busz, a lejárókhoz álltak, a sofőr nem várt, sajnálom, majd a legközelebbinél, mondta a fülledt félsötétben egy hang, mert addigra a fény se ért el hozzá, akár ha nem is létezett volna egy kör közepén, és egyszeriben sürgőssé vált a dolog. A busz mintha sohasem ért volna el a legközelebbi megállóig, és ha nem készültek el, akkor is mindegy volt, még a sofőr hangját is hallotta, félig nevetve: van leszálló?, nincs, nincs!, kiabálták és, na igen, kamerák vannak mindenütt.

 
Megy az iroda felé. Egy perc volt, a belei kavarognak, most jön rá, mennyi fölöslegeset evett a tegnap a stressztől, amikor hazalátogatott, most végre érzi, fölötte aránytalanul könnyű a szegycsontnál, félig megmerevedve, félig ellágyulva, nem akar most senkire nézni. Végre nem érdekli, mit fog mondani, az iroda csak arra jó, hogy közben erre az egy percre gondoljon, emlékezzék, amíg várni kell, mert minden iroda folyton erről szól: várni. A telefonhívásra várni, aztán a válaszra várni, az előtte levő nőt mintha a francia forradalom tribünjéből szalajtották volna, vaskos polgártársnő kinézete van, félig kitett mellekkel és folyton nevető szájjal, ami elkenve, nyúlós-krémesen ejti a szavakat. Ceruzával kihúzott szemöldöke alól ellenőriz, egy ajánlatot sorol megállás nélkül, a turiszt maga elé réved és mozdulatlan.

 

Ketten a kezét szorongatják, csuklóján felül. Gyerekkorában így fogta meg anyja, aki mindig féltette. Utálja, ha hozzáérnek, utálja ezt a fogást, és minden fogást, az ujjakat, amelyek eleinte alig súrolják, aztán mind szorosabban fonódnak köré, minden érintésből ez lesz, gondolja, ez a csuklón felüli leszorítás. Azt hallotta, hogy ő kicsi, azt hitte, kötelező a nagyobbnak engednie, mert ez anyja volt, meg nagyanyja volt, a család volt, aki így leszorította, és aki jót akar neki, akinek a kenyerét eszi, azt csinálod, amit mondunk. Most meg az apja eszi ezek kenyerét, és azt csinálod, amit mondunk. Semmi sem változott. Ez még mindig a gyerekkor. Csuklója kezek között, egy másik kéz a száján, a lábaiba belerúgtak, és legelső alkalommal a testét is összerúgták, amikor védekezett, aztán lefogták. A háta mögött állónak a másik keze már az egyenruhája alatt van.

 
Az irodában nem történt semmi. Leadott néhány telefonszámot és felvett más adatokat, talán megél belőle, elméletileg és papíron; és megkönnyebbülten távozik, mert nem történt semmi. Minden itt való történéstől eleve irtózik. Semmit nem vár, semmit nem akar, innen nem. Érintetlenül megy el, és ha holnaptól esetleg kiderülne, hogy nincs… valami akkor is van, esetleg végre az, amit én csinálok. Ugyanott megy el, ahol az előbb. A sétálóutcán már messziről keresi az alakot. Nem hitte volna magáról. Mi van, ha függök tőle? A sportnadrágos még mindig ott ül az egyik kitett széken, a vele szembeni üres. Most már látott. Most már nem vagyok új. Ha visszamegyek, ezzel elárulom, mennyire szükségem van rá. Maga előtt látta a tétovázó mosolyt, amint fogadják, elöntötte a félelem, kezdte kiverni a láz és veríték. Ott állt az alak háta mögött, de a székre nem ült le senki, az alak nem fordult meg, az emberek továbbmentek, és nem néztek arra, ő pedig a tornyot bámulta meg a felhőket. Most mi legyen? Cingárhangú énekecske szólt benne: akarom… éhes vagyok. Mint egy távoli rádión: menjél már. Végül összeszedte a bátorságát, ehhez be kellett hunynia szemét, lépett egyet, és ismét ott ült a széken. Istenem, de hülye vagyok, gondolta magában, és nem bírta visszafojtani mosolyát a boldogságtól.

 

A busz ámbolyogva imbolyog, himbálózik, akár egy álom, benne a félsötétet művelő emberek, és mi van akkor? Mert a kamerákra felvesznek millió hasonló, megrendezett esetet a professzionálisakkal, utcalányok, akiknek fizetnek ezért, legalábbis a felirat szerint ez járja; de hát ott van, ha valaki kérdezné és számonkérné: ó, hát ez csak egy megrendezett jelenet a hölgy beleegyezésével. Nem, a kisasszony nem kapott ezért pénzt, barátok közötti, közös megegyezés alapján, végül is szabad országban vagyunk, nem? Miért ne tehetne két vagy több ember közös megegyezéssel azt, amit akar? És, ha szükséges, elő is kerítenek valakit, aki hátsó szólamnak biztosítja, hogy az egész nem volt több barátok közötti tréfánál, amiben megegyeztek, természetesen egyetértett vele, nem sérült semmi, és nincs mit ezt különösebben komolyan venni vagy tovább foglalkozni ezzel, mint bármely közös dorbézolással, nem több ez jólérezzük-magunk délutáni partinál. Arra gondosan ügyelnek, hogy az ő arca ne látszodjon. Az nem volt ő. Na meg általában a többi arc sem. Eltakarják egymást a vállak, alulnézetből nem látszik több, mint egy rázkódó gömbhalmaz és benne a kéz, oldalról néhány zakó, trikó, kabát, másodpercekre egy kivillanó lábszár. Mindenki egyformán öltözik, mindenki bőre és haja és kifejezése egyforma. Itt és ott és mindenütt: egy a sok közül.

 

A szemközt ülő arc elmosolyodik. A turiszt szája rángatózik a görcstől. Megpróbál mozdulatlan maradni, minél jobban próbál, annál kevésbé sikerül. Sajnálom, mondják a gondolatok, visszajöttem… utálok kutya lenni, de szükségem van rád. Belehull a sötét golyókba, a nap állása néhány fokot haladt, a szemek árnyékba kerültek, most belenézhet, és nem muszáj magát bámulnia. Ruha van rajta, de meztelen. Fúj a szél megint, hunyorog, pislog. Elméletek vonulnak fejében felhőkként, amelyek azt zengik, hogy a pislogó fél gyengébb. Káromkodni sincs ideje, amit magában pedig megtenne, mert fél, hogy az előtte levő tekintetet lekési. Azt is látja, az emberek megállnak és bámulnak, ez hosszúnak tűnik innen, aztán egy fehér gázaskocsi halad el, az utat elkezdik fúrni közvetlenül a háta mögött, zuhan a világ. A széltől hunyorognia kell, akkor sem engedi el az előtte levőt. Ettől az erőlködéstől átlátszó cseppet fúj le szemhéjáról az áramlat. A vele szembeni arc lassan változik. Előbb még mosolygott. Most komor. Mi van? Megbántottalak? Vagy benned is történik valami? Szembesül azzal, amin minden emberi kapcsolata elcsúszott, hogy fogalma sincs, mit érez a másik. Elméletben esetleg, gyakorlatban képtelen átélni. Egyedül van a sajátjával, és egyedül van tőle a másik, de csodák csodája, még mindig itt, szemben, és él.

 

Úgy tűnik, most már nincs menekvés. Annál is inkább, mert megint az ismétlődik, amit már tud, amit már anyja is tudott, aki nem akarta buszon elengedni első nap, de gyalog sem, nem tudott mást. Nem mesélt róla, csak nem akarta elengedni. Apja megvető köpése, amikor anyja arcára nézett. Az öreg nagynéni, aki a legrosszabb pletykákkal kereste fel őket. Banánszag, batátaszag, csilipaprikával és vizelettel keverve. Enyhén alkoholos leheletek a levegőben. Egy kövér has, aminek rengése a derekát súrolja. Az egyedüli szabad testrésze, ami maradt, az ujjai a kezén és a lábujjai, amelyeket görcsösen összeszorít. A levegőben vannak és a cipőben, nem tud elérni semmit velük. Körülveszi a puhaság. Puha ujjak a szája előtt, épphogy lélegezni tud, a kézből jövő bőr sötét illata, horror, attól, ami élvezet lehetne. Ki akarom mondani, hogy NEM! Az összes nemre, amit nem vettek figyelembe, amelyek sohasem számítottak. Meg sem kérdezték. Már az is lázadásnak számított, hogy felvetette, megkérdezhetnék. Az egész elindítva egy olyan vágányon, amelyet nem akart, feltételezték, hogy ennél jobb úgysincs, mi mást is gondolhatna ő?

 
Igazából nem tudja, mi történik – saját szempontjából. Nem tudja, mi a saját szempontja, mert anyja, apja és az egész párbeszéd szerint ilyen nincs, a kérdések mindig mások szempontjából lettek feltéve. Nekik ez kell. És ez fontos, fontos mi az, ami nekik… minden mondat velük kezdődik. Mit érez? fogalma sincs. Nem kérdeztek rá. A kezek, amelyek lefogják, a busszal együtt inganak, a kéz, amely vájkál benne; ezt az egészet saját testével együtt kivágná. Ha lehet, akkor nem érezni, egyáltalán.

 

Összeráncolódik a homlok. Küzd a képekkel. Behunyja szemét, ő is; az arc, a másik arca a könnycseppet figyeli, amely most csúszik le az orra mellett. A szél egy újabbat fúj ki a bal szeméből. A fiú előrehajol. A turiszt is előrehajol. Görcsei voltak, aztán nevetnie kellett, a száj, amely úgy rángatózott, akár egy tehetetlen hernyó, most megnyugszik. Itt voltam és itt voltál, aztán meghalunk megint mind a ketten, és még mindig itt leszünk, akkor még a szemembe nézel? A vele szemközt ülő akár a megfeszített is lehetne, akit mindig akkor árulnak el, amikor a tárgyak miatt félrefordítják tőle fejüket. Ha sokáig a szemébe néznek, ez lehetetlen. Hallod? Nem akarok elmenni tőled. Itthon vagyok benned. Egy hely, egyetlen pontnyi hely a világon, ahol biztosan tudom: vagyok. És dühös vagyok rád, mert ha már itt vagy, ha már te vagy az egyetlen létező, akit meg lehet szólítani, akkor magamat is rajtad kérem számon. Képes lennélek megverni ebben a pillanatban. Miért csináljuk ezt a sok hülyeséget? A turiszt szemeire a szemközti arc összehúzódik. Szomorú vagyok? Keserű? kérdezi a turiszt tekintete. Ne ülj máskor székkel csak úgy ki a térre szemeket nézni, látod, veszélyes.

 

Minden azt mondja, hogy az, amit akarok, nem számít, az, amit próbálok, semmit sem ér. Egyáltalán, az, aki én vagyok. Ezer fontos dolog van a világon. Az iskolai dolgozat fontos, a fegyelem fontos, a norma fontos, az esernyő épen hazakerüljön, a szomszédnak a kölcsönt megadni fontos. Én nem szerepelek a listán.

 
Apám félelme és anyám félelme, mindenki félelme. Ha hullaként fekszem az árokparton, még rám se köpnek. Kinek számít, ha ott hullok is össze, előttük? És ha ennyire értéktelen, hogy halni hagynak, akkor nem mindegy? Tényleg, nem mindegy? Másik nagynénje, aki tíz évvel idősebb nála, és már rugdossák, mert ereszkednek a mellei. Röhögnek rajta, és köpnek rá, jó voltál, haha, de mit tudsz most? Mit akarsz most, semmit sem adsz nekünk? Adjál csicset, na, adjál, nincs már neked. Ezzel? Ezzel akarsz te minket…? Mit értesz máshoz? Semmihez. Megyek inkább egy vendéglőbe. Mindegy. Hát akkor… nem akarom ezt a testet, amihez hozzáértek. A barátnőjét otthagyták amikor meglátták a vágásokat a karján. Túl sok volt, és nem csak a karján. A mögötte levő ellökte: ez megbuggyant! Kiáltott fel. Gyertek, összevérezem magam.

 

Sírsz?, kérdezi a turiszt. Ez ilyen. Megint egy arc, aki miattam sír. Csak már egyszer lenne olyan az életem, hogy sírás helyett valami egyebet is adjak. Például a sírás megállítását. Most már könnyebb. Nem kell elnéznie. A legelső maszkok lehullottak. A maszkok száma végtelen, de nem olyan ötletesek, hogy ne ismételnék önmaguk. Mindig ugyanaz van: most már voltam csúnya és fáradt, láttad a félelmeim, és hogy gyenge vagyok, és mindazt, amitől magamban félek. És nem mentél el, még mindig itt ülsz előttem. Most már maradhatnánk csak úgy, néhány percet. Tényleg egymással. Sajnálom, hogy ez ennyire rólam szólt. Mosakodtam benned. Most már jobb. Most már itt vagyok csak úgy. Tulajdonképpen most kezdhetnénk el.

 

Mindig eltervezte, hogyan védekezik, de a félelemtől nem jött össze. Még mielőtt tehette volna, megbénult, pontosan a tervek bénították meg. Most azt érzi, hogy ez kezd állandósulni, ha van horror, akkor ez az, kezdik természetesnek venni, már elnézőbbek voltak vele, mert arra számítottak, hogy meg se próbálja. Ebben a pillanatban elég lazán fogják a csuklóját… nem tudom, nem tudom, mi történik velem. Képtelen gondolni bármire. Ájulás környékezi a levegőtlenségben, lüktet a feje, egy sötét kútban van, vagy még inkább föld alatt, eltemetve elevenen a zsírtömegekben.

 
Eljöhetnék hozzád minden nap, de félek, hogy akkor fájnál. Nem akarom tudni a neved, félek, hogy akkor megkérdeznéd, ki vagyok. Te vagy az isten, ne felejtsd el. A fiú ujjai megmozdultak.

 

– Megölelhetlek?

 

A turiszt gerincén érezte ujjait, amelyek keresgélve szorultak rá, amint áthajoltak a két szék közötti távolság fölött. Orrát az ölelés a fiú vállába nyomta, és alig tudott lélegezni. Haja csiklintotta bőrét. Mélyen, ott, ahol a nyak ere ver, belemondta lehelletét. Nem lehet ezt sokáig fenntartani. Tovább lélegezni félt. Van egy ember, akinek az öleléseim szólnak. Én csak egy turiszt vagyok. El kell érnem odáig, ahol az otthon van, hozzá, őt juttatja eszembe minden ölelés. Hátradőlt. Továbbnézett.

 

Megrázta fejét, egész testét, beleharapott az előtte levő kézbe; kihasználva a meglepetést, könyökének élével hasbavert néhány embert, és máris érezte a rúgásokat. Fejét odaverték az egyik rúdhoz. Fenyegetőzések, hogy holnap. Le akarták rángatni a buszról, és a körben eltűntetve kiadni rajta dühüket, de megkapaszkodott az oszlopba, és sikerült egyet kiáltania. A következő másodpercben lefogták a száját. Valami rettenetesebb következett volna, de az utasok már felfigyeltek, és a busz hirtelen megállt, a mögötte állók pedig leszálltak. Mi, mi van?, kérdezgették többfelől, akik mertek. Hirtelen fék, mondták bosszúsan a leszállók, manapság nem tudnak vezetni. Az a lány is nekidőlt az oszlopnak.

 

Az ablakból még látta, amint az egyik alak sántít. A másik a lágyékára mutatott, és kérdezett valamit.

 

A gondolatok nem tudtak megállni. Ha egyszer az arcodat érinthetném.

 

Ha egyszer az arcodba haraphatnék.

 

Lépteit lelassítva, szemét behunyva ballag a tömegen keresztül. Nem akarja elveszíteni a tekintetet.

 

Lépteit lelassítva, szemét behunyva ballag a tömegen keresztül. A kamerák néztek, és nem láttak semmit.

 
 
 

Varga Borbála 1986-ban született Kolozsváron, a Képzőművészeti és Formatervezői Egyetemen végzett festészet szakon. Kötete: Seurat és az áriák (Erdélyi Híradó Kiadó, Kolozsvár, 2008).