A személyesség méltósága




 

Leírták már sokféleképpen, mi is szükségeltetik ahhoz, hogy valaki, ráadásul éppen tájainkon, szabad legyen, szabad maradjon, ha egy mód van rá: földi pályája vége felé is úgy tekintsen önmagára, mint aki egy folyamatos „itt és mást”-ban, a sajátosság öntudatával, szabadon élte le életét. Szabadon, úgy, hogy a „nem-szabad-világ” körülményeivel szembeni esetleges engedmények ellenére is egyenes gerinccel maradjon, nyugodtan tekintsen bárki szemébe, mert szabadság és erkölcs számára elválaszthatatlan fogalmak maradtak.

 

Irodalom és erkölcs fogalmai nem minden esetben, nem minden időben fedik egymást, irodalom és szabadság annál inkább elválaszthatatlan. Ha valaki a Rendszernek ír, politikai vagy irodalmi rendszerek szájíze szerint, éppen azt az eszközt hajítja messzire, a stílust, ami legszemélyesebb eszköze lehetne, hogy naponta eljuthasson saját, egyéni szabadságához, melynek szükséges voltát a személyiség-megmaradás törvénye is kimondja.

 

A szabadság, a stílus, a nekik is köszönhetően kiforró, megformálódó személyiség elképzelhetetlen az önmagunkkal is szembenéző bátorság, olykori vadság, tükörbe néző szikárság nélkül. Fizikai rabságot elviselni, belső szabadságot fenntartani nem lehetséges méltóság híján. A személyiség méltósága, az öntörvényűség vállalása nélkül nincs tisztes remény a megmaradásra az arc romló földi másának eltűnése után, nincs igazi esély arra, hogy a romló mögötti arcél pontosan és határozottan körvonalazódjon.

 

A személyiség szabad megnyilvánulásának és az ehhez társuló szellemi méltóságnak egyik leginkább kristályos szerkezetű, minden esetben személyre, személyiségre szabott kifejezési formája az esszé, amely Páskándi Géza szerint: „a megcsontosodás, az elszürkülés elleni elixír”.

 

A Magyar Napló gondozásában megjelent, válogatott esszéket tartalmazó Páskándi-kötet Az intellektus méltósága is elsősorban erről kíván szólni, miként lehet megvédeni a személyiséget, a stílust, legvégülis: egyéni, írói szabadságunkat a megcsontosodástól, az elszürküléstől.

 

Az irodalmat elsősorban irodalommal védhetjük. Például úgy, hogy beszélünk magáról az irodalomról, felmutatjuk a szerkezetet, vagy elrejtjük, sőt, gyakorta, éppen a felmutatott szerkezet mögé rejtjük azt, amiért az igazi, a mindig kíváncsi, szellemileg folyamatosan tettre kész olvasó bármely irodalmi művet kézbe vesz. A megmutatott és a szándékosan elrejtett az irodalmi műben nem más, mint a szabadság, annak lehetősége, előszobája, titkos folyosója. Nem véletlen, hogy Páskándi első esszégyűjteménye (esszéciklusa) is A szabadság színeváltozásai címmel jelenik meg.

 

Páskándinak az írás már kezdetektől a kitörési lehetőséget jelenti. Hiszen csakis így kerülhet Szatmárnémetiből Bukarestbe, és ugyancsak az írás az, ami legalábbis részben, szabadon tarthatja a börtönévek alatt, ahol a fejben megírt versek segítik.

 

Az ’56-os szerepvállalása miatt letöltött börtönévek okán is nem meglepő, hogy Páskándi számára a szabadság visszatérő motívum lesz, ami műfajtól függetlenül meghatározza alkotásait, írjon bár esszét, verset, drámát, novellát, regényt, tanulmányt vagy levelet.

 

A szabadság vad és bármilyen váratlan fordulatot megengedő terrénuma Páskándi számára mégiscsak az esszé. Itt engedi el igazán magát. A vagány, a legenda, az indián, a rab itt érzi igazán otthon magát, és addig nyújtózkodik, ameddig csak akar, mert takaróra régóta nincs szüksége. Ha kedve tartja, az esszé keretei között nem csak a társadalmi rend ellen lázadhat, de az egész irodalom, sőt, önmaga ellen is.

 

Az esszé így lesz világmagyarázat és szembenézés, a kérdések és a válaszok, az önmagával és a világgal folytatott dialógus terepe, ahol az éppen adott téma nemes ürügy, hogy a szabadság szavak által is megnyilvánulhasson. Olyan tér az esszé, ahol a szerző egyszerre lehet fent és lent is, egyszerre figyelhet a kicsire és a nagyra, a mikro- és makrokozmoszra, emberre, nemzetre, irodalomra, építészetre, világra.

 

Szerinte az esszé: „mikrokozmikus egysége az egész ember szellemi folyamatának, önkifejezésének” (7. o.). Páskándi szellemi folyamatai és önkifejezési módozatai minduntalan az esszébe torkollanak. Versben, prózában is felbukkan életművében az esszészerűség, drámáiban pedig olykor könyvoldalnyi passzusok tárulnak elénk, amelyek bármikor átemelhetőek egy esszékötetbe.

 

Az ok, amiért Páskándi olyannyira jól érzi magát az esszében, valósággal lebegve a műfaj hullámain, könnyedén megtalálható, mégpedig a szerző egyik esszémeghatározásában, mely szerint az esszé líra és elmélet, líra és tudomány találkozása. Így már jobban érthető, hogy Páskándi, aki szívesen használ „segédmotorként” más műfajokból átvett elemeket (teoretikus szikárság a versben, drámaiság az esszében, prózában, melyekhez gyakorta társul valamiféle, inkább a képzőművészetekhez közelítő láttatás, beszédmód), miért érzi ennyire közel az esszét önmagához.

 

Más helyeken is elszabadul, szabadjára engedi magát, szabaddá lesz, annak kockázatait is felvállalva. E lazaságnak, szerzői „szabadosságnak” egyik leginkább zárt mesterpéldája A Sárikás anyós című groteszk eposza, nyílt esetei, amikor a hömpölygésbe olykor a legsikerültebb epizódok is belefúlnak – az Árpádházi-triptichon darabjai (amelyeket Páskándi egyszerűen nem akar megvágni, pedig ismeri a vágás technikáját, de úgy érzi magát szabadnak mint szerző, ha a szövegkarcsúsítás ellenében cselekszik).

 

Az esszék azonban – olykor már a lázadás elleni lázadás megnyilvánulási formájaként – szikárak, feszesek, csak a kötetzáró önéletrajzi záró „esszé” kezd ismét hömpölyögni, ám e lírai hömpölyt jól ellensúlyozzák az önironikus megjegyzések, vagy beidézett, a szerzőről szóló negatív kritikák, idézetek.

 

Válogatásról van szó, a kötet egészéből mégis jól kivehető Páskándi elméjének az ő működése. Esszéi egy pázmányosan avantgarde elme játékosan komor és a kezdetektől végtelenül tudatos szellemi ténykedéseinek párlatai.

 

Eszmefuttatásai minden esetben az életpálya éppen aktuális pillanatával organikusan egybeérve mutatnak egy olyan lázadót, aki halála előtt néhány évig szabadnak is érezhette magát. Bármilyen műfajban szólal is meg, tudatossága, szókimondása olykor nehezen emészthető, például amikor az idézetről fejti ki véleményét, hogy csakis idézetek által maradhatunk meg.

 

A személy távoztával személyisége konok méltósága, a mód, ahogy a világot megszemélyesíti, személyessé teszi, negyedszázad múltán is hatni tud. Felidéz, megidézhető. Példa a világban.

 

 

Páskándi Géza: Az intellektus méltósága. Válogatta: Páskándiné Sebők Anna. Szerkesztette és az utószót írta: Jánosi Zoltán. Magyar Napló Kiadó, Budapest, 2019.