A szent és a profán




Matei Toșa munkája

 
 

I. Innuendo

 
A vendégház sárga kislámpája kacsint,

aztán csak a tücskök ciripelése.

Magas fenyves bólint szemben,

a szomszéd szobában épp kefélnek,

halk motyogás, nincs mentség.

Legalább erre ne kelljen mentség.

 

Aztán reggel, madarak visítják szét

az erdei tisztást, ott áll középen a ház,

a tűzhely,

a hinta,

és a mindenen megtapadt nyugalom ígérete.

De ígérni emberi dolog.

 

A házban, az udvaron kamerák és szenzoros

fényforrások figyelnek. Lépten-nyomon

a megvilágosodás. Legalább a hegy elnéző ma.

Reggelihez pálinka, ebédhez pálinka, vacsorához pálinka.

A jó emésztés, a gyógyszerek,

a könnyített, szenzoros figyelem.

 

Orromat a karomhoz emelem, érzem a bőröm

szabad ég-szagát, aztán a tekintetlopás egy

széltől megragadott, kivágódó ablak tükrén:

a kizökkent arc és behabart ráncok,

vízmosások a völgy átlóján. Állok az erdő szélén,

valaki hátulról belök a sűrűjébe.

 

 
II. Mielőtt

 

Pont egy réteggel kevesebb ruhát veszel fel, mint amennyi ideális lenne.

Ez itt a város, fél szeme csukva, a másik nagyon csipás.

Lámpák nem égnek, a szürkeség nyomós indok, a derengés hosszú

csíkban nyúlik az ég peremén, bólintani kell, hogy valami csak lesz.

 

Érkezésed élő ember nem veszi észre, csak egy tudja, amelyik látott elmenni.

Szemtanúk nélkül osonni a házban luxus. Aztán majd felkelnek,

de addig nem kell gondolni vele, csak ez tartson még pár perccel tovább,

az időközben kifőtt kávéval lekerül a láthatatlansági mellény.

 

Továbbra is képtelen vagy a hatásokat fokozni, és elhihetnéd már,

hogy fölösleges. Alvó emberek közt birtokolni valamit, amiből más kimarad,

maga a méltóság. Arányaiban a pillantások minimum fele viszonzatlan.

Ami marad, az a +1 réteg rajtad, ami a ruhákból lemaradt.

 

 

III. Fapad

 
A legfeljebb tíz kilogrammos,

nagy kézitáskát a fejem fölött

tárolja a gép, engem alatta,

külső ülés, felhőre nem látok.

A légiutas-kísérő kisasszony

elhiteti velem, hogy ha én is

követem a mozdulatait,

nem halok meg a zuhanás alatt,

esetleg becsapódáskor, ha egy-kettő

összeszedem magam, felvehetem

a ritmust holttársaimmal.

De ez még messze van,

ahogy a felszállás ígérete is

végtelennek tűnő szöszölésbe

fullad, míg nézem a hadonászó

csajt, én már rég kinyiffantam,

most már rá lehetne gyújtani.

Öveket becsatolni, hallom

az ukrán angolságú nőszemélyt.

És járkál fel-alá ellenőrizni,

na most jön csak a java,

kérem, öveket becsatolni,

senkit nem hagyunk hátra,

semmit nem hagyunk el,

észt, életet, szemet, szívet,

mindent jól becsatolni.

És ha mégis, hát fő a nyugalom,

hiszen semmi nem vész el, csak

felismerhetetlenné roncsolódik.

 

 
 

Ozsváth Zsuzsa 1992-ben született Nagyváradon. Verset és prózát ír, fényképez, fest, dolgozott színházban is, egyetemi diplomája szerint grafikus. Az Élő Várad csoport tagja.