A sziget (Insula)




A sziget, a kolozsvári román színház által játszott előadásának plakátja (bemutató: 2012)

 

 

Részlet

 

Szereplők:

 

 

Robinson Crusoe

Péntek

Az öreg Selkirke, misszionárius

Adelaide Selkirke, a felesége

Randolph Selkirke, a fiuk

Mary Selkirke, a lányuk

Piere Surcouf, kalóz

Szirén, törvénytelen feleség

A beduinok főnöke, később idegenvezető

Néma beduin

Mabolo, a sziget királya

Komornyik, Mabolo szolgálatában

Két beduin, néha lovon, máskor gyalog, de mindig állig felfegyverkezve

Egy beduin gyerek

Három kék gyerek

Néhány turista

Három bennszülött rendőr

Egy fehér macska

Coco, a papagáj

Két éneklő fóka

Éneklő papagályok

Egy oroszlán

Egy zebra

Három kék cica

 

Első felvonás

 

 

I

 

 

Vihar a tengeren. A bárka hajótörést szenved egy lakatlan sziget közelében. A teljes legénység odavész. Az egyedüli túlélő vagyok. Néhány hasznos tárgy megmentése, köztük fegyverek, töltények, egy ernyő, hálózsák, létra és egy óra. Gondolatok helyzetemről. Himnuszom száll a Gondviselés felé.

 

Zene – robinsoni motívum –, amely minden jelenet elején hallható, és olykor a cselekmény ideje alatt is jelzi a robinsoni csoport érkezését. A zenéhez társul a vihar süvöltése, majd Robinson hangja.

 

Robinson: Én, szegény Robinson Crusoe, hajótörést szenvedtem egy iszonyatos viharban, egy parton, ami a közelben derengett, aztán a tenger kivetett e lakatlan és elátkozott szigetre, amit a Kétségbe­esés Szigetének neveztem el, mert társaim vízbefúltak és én sem voltam messze a haláltól…

 

Robinson hangjához a vihar egyre erősebb süvöltése társul. A függöny felemelkedésekor a vihar eléri tetőpontját. A színpad előterében burjánzó trópusi növényzettől uralt sziget, valahol az Orinoco deltájának közelében. A tengeren, a horizont vonalán a hajó küszködik a hullámokkal, majd elsüllyed. Matrózok segélykérő kiáltásai. A vihar süvöltése alábbhagy és elkeveredik a dzsungel morajával. A parton felbukkan Robinson, kötelet húzva maga után, a fentebb említett tárgyakkal és néhány egyéb darabbal is. A kötél egy része a tengerben marad, Robinson állig felfegyverkezve. A kötél kihúzása viszonlag hosszú ideig tart, ahogy Robinson fokozatosan távolodni kezd a parttól. Munkálkodása közepette Robinson egy megfejtetlen nyelven monologizál. A fák ágain három papagáj helyezkedik el. A tengeren két fóka feje emelkedik ki a vízből.

 

Itt és az elkövetkező jelenetekben, amíg el nem indul a Kecskék Karámjához, Robinsont folyamatosan követi egy, a hajótörést szintén túlélő fehér macska.

 

Robinson törődöttnek tűnik, monologizál a maga megfejtetlen nyelvén és leakasztja az ernyőt a kötélről. A macska a hőség elől az ernyő alatt keres mendéket. Olykor-olykor odasomfordál Robinsonhoz. Robinson egy messzelátót szed le a kötélről és a környéket vizsgálja vele. A földön egy kalap, egy sapka és két párjavesztett bakancs. Megtörli és szépen egymás mellé helyezi őket. Aztán a függőágyat is leszedi a kötélről. Egyik végét egy magányos fához köti. Azt hinnéd, hogy le akar feküdni (elnyújtózik, ásít stb.). Elindul, maga után húzza a függőágy másik végét egy távoli fa irányába. A függőágy kibomlik. Helyén csak egy ruhaszárító kötél marad. Robinson kiveszi az órát a zsebéből és kicsavarja, száradni rakja a kötélre. E pillanattól kezde az óra metronóm-ütésekkel verni kezd, folyamatosan ritmizálva a különböző eseményeket. Csak a monológoknál és a kupléknál hallgat el. A hangja olykor rendkívül erőssé válik. Robinson egy kétágú létrát emel le a kötélről. Felkapaszkodik a létrára, keze ügyébe helyezi puskáját, a horizontot kémleli, aztán megszólal:

 

 

Robinson: Minden alapom megvan, hogy azt feltételezzem, a Gondviselés úgy kívánja: kétségbeejtő körülmények között érjenek véget napjaim. Patakokban folynak könnyeim, ha saját sorsomra gondolok. Gyakran kérdezem, hogy a Gondviselés miért pusztítja el saját teremtményeit, nyomorult állapotba juttatva őket, minden segítség és remény nélkül, hogy nehezükre essen megköszönni a rájuk szabott sorsot.

 

(Gondolkodásnyi szünet, amit a metronóm is jelez. A hullámok csapásai törik mondatokká a robinsoni monológot: a tenger helyezi el a vesszőket, a zenei pontozást stb., ami mindegyre ugyanaz. Robinson folytatja monológját.)

 

 

Ahányszor csak erre gondolok, annyiszor kínoz a lelkifurdalás. És azt mondom magamnak: nagyon jó, az igazság az, hogy nagyon szorult helyzetbe kerültél. De emlékezz csak. (A metronóm, tévesen, pontot jelez vessző helyett; Robinson folytatja.) De emlékezz csak, kérlek (Robinson gyanakodva figyel a vesszőre, ami csak némi késéssel érkezik), hol van a bárka többi utasa? Miért te voltál a kivétel?

 

(Gondolkodásnyi szünet, amit a metronóm is jelez. Robinson folytatja.)

 

 

Nehéz ezekre a benső kérdésekre válaszokat találni. De képes vagyok egy egész életet is kibírni nélkülük. Köszönjük meg tehát a Gondviselésnek!

 

(Robinson égnek emeli karját, mintha imára. A metronóm, ami normál ütemben ver, gyorsítja a ritmust, mintha csak egy karmesteri pálca csapódna a pulpitushoz. Kánonban szüremlenek be férfihangok, a három papagáj és a két fóka hangjai. A kánon alatt egy sziklán két kecskegida bukkan fel, akik gyerekhangokkal lépnek majd be a megfelelő pillanatban.)

 

 

Himnusz a Gondviseléshez

 

 

(Belép a papagájok, majd a fókák hangja)

 

 

A szent szeplőtelenség

Arcán és termetén –

Mindenemmel dalollak

Gondviselés, ma, én…

 

(Belép Robinson hangja, lírai koloratúr szoprán-szóló, vokális részekkel. Taps. Robinson megköszöni. A metronóm ismét a karmester szerepét játssza. Robinson normál hangon lép be ismét a kánonba, amelynek következő verssorai:)

 

 

De mi van lényegében

 

Itt a Gondviselésben?

 

(A kánonba most belép a két kecskegida gyerekhangja is. Miután a kecskegidák szólóban eléneklik a két utolsó sort, Robinson fegyvert ragad és egyetlen puskalövéssel lövi le mindkettőt, majd felnevet, miközben a kánon szédítő ritmusban folytatódik. Minden egyes hang golyó által kerül ki a kánonból. Utolsó erejéből a két kecskegida, a megadott zenei pillanatban felkapja fejét és duettben teszi fel a kánonzáró kérdést:)

 

 

De mi van lényegében

 

Itt a Gondviselésben?

 

(A metronóm ismét ütni kezd, halkabban, a hullámok csapásaival és a dzsungel morajával együtt pontozva Robinson mozgásait, aki összegyűjti a három legyilkolt papagájt, és a többi, felsorakoztatott tárgy mellé helyezi őket. Aztán felmászik egy fára és lefekszik. A napernyő alól előbújik a fehér cica, szemrevételezi a környéket, aztán elindul a fa irányába és a fatörzs mellé fekszik. A metronóm lustán vagy szaporán követi mozgásait.)

 

 

 

II

 

 

Elszakadtam tőle, és elfelejtett a világ, mert szenvedésre kárhoztattam. Egy lélek sincs, akivel beszélhetnék, aki megsimogathatna… nekilátok egy lakhely megépítésének. Begyűjtöm az első termést. Megpróbálok csónakot építeni. Megfejem a kecskéket. Megéneklem magányom. Megismerek egy szirént és szerelmes leszek belé. A kalóz története. Sorsom a szenvedés, mert szerelmem törvénytelen feleség.

 

Ugyanaz a díszlet. Csak a kötél, az egykori függőágy tűnt el. Az óra máshol lóg, látható helyen. Látszanak Robinson munkájának első eredményei: a befejezetlen kunyhó, egy kis parcella aratatlan árpa, egy malomkő, az erődítmény támkövei, a tartalékok kosarai. Az állatbőrök, a dinnyés- és szőlőskosarak, valamint egyéb tárgyak sorakoznak szigorú rendben, mint a piacon, kicímkézett árakkal. Az egyik fán ott lóg Robinson leltárja; a másikon a munkaterv (a kunyhó befejezése, az árpa learatása, a kecskék megfejése, kések élezése, egyéni torna, gyümölcsszedés stb.)

 

Napfelkelte, zene – robinsoni visszatérő motívum – egy ideig halkul, hogy helyet adjon a dzsungel zajainak, a halk hullámverésnek (most nyugodt a tenger), és különböző, a Robinson munkái miatt keletkező hangoknak. A metronóm is ver, kezdetben lassan, majd később, egyes időszakokban: mindent uralóan, töredezetten és szédítően. A fehér macska mindegyre követi Robinsont; csak, ha a zene frenetikusba vált, akkor húzódik vissza valahova, az árnyékba.

 

Robinson dolgozgat a kunyhón. Az óra elhallgat egy pillanatra: szünet. Robinson karddal aratja az árpát. Az óra elhallgat egy pillanatra – a szünet miatt. Robinson átmegy a malomkőhöz, majd megfeji a kecskéket, dolgozik a csónakon stb. Felváltva végez tehát különböző feladatokat, eléggé gyorsan, elkezdve és félbehagyva egy-egy munkát, rendszer szerint, a metronóm ritmusát követve, ami folyamatosan ver, a rövid szüneteket leszámítva. Ilyenkor Robinson fáradt sóhajait a tenger mormogása ellenpontozza.

 

Idővel a metronóm meghibásodik. Ritmusa és hangja tébolyító. Robinson egyik tevékenységről a másikra vált, összekeveri a szerszámokat (dinnyét hegyez, szeget ver az árpába, aratja a kunyhót stb.). Olykor a ritmus hihetelenül lelassul, máskor elképesztően felgyorsul.

 

Robinson kikészülten áll meg. A metronóm hallgat. Sóhajtozik a tenger. A metronóm pontosan ver. Robinson nekilát a svédtornának, aztán néhány árat helyez a gyümölcsökre és kimerülten énekelni kezdi:

 

 

Világban nincsen társam,

Csak feledés, magány,

E névtelen parton álom

Keserve vár reám.

Világban nincsen társam!…

 

 

Robinson megáll és figyel. Egy pillanatnyi néma csend után szárnyak suhogása hallatszik, ami hatalmasan tölti be a termet. Árnyék halad el, mintha hatalmas madárraj repülne fent. Robinson egy pisztolyt húz elő és a magasba lő. Aztán nyugodtan vár, egyik kezét derekára helyezve és földre szegezett tekintettel várja, mit lőtt le. Ezt, a türelmes várakozás gesztusát megismétli, ahányszor csak rálő a láthatatlan madárrajra. A magasból, süvítve lezuhan egy madár, aztán még egy és még egy. Robinson összegyűjti őket, a többi tárgy mellé sorakoztatja és árcímkéket tűz rájuk. Aztán folytatja énekét, amit valahol a szirén hangja szakít meg, aki időközben megjelenik a színpadon.

 

 

Szirén: Halló!…

 

Robinson: Mit látok? Tündökletes jelenés!

 

(A metronóm izgatottan ver, különös, száraz hangon. Robinson elindul a Szirén felé, mintha lassított felvételen. A metronóm hangja elhal.)

 

Szirén: Jó-na-cso po-po-na-pot.

 

Robinson: Po-co-pa-te-pe-te!

 

(A Szirén, csalódottan menni készül. Robinson sebzett vadként horkan fel, aztán:)

 

Robinson: Maradj!

 

Szirén: Nem-tu do-ko-kok. (Mutatja, hogy a fény árt a bőrének.)

 

Robinson: Vagy úgy! A fény… (Gomolyaggá gyűri a fényt, és egy fára akasztja. Aztán lenyűgözötten nézi a Szirént, aki ugyancsak felkavartan áll.)

 

Robinson: Maradj velem! Megöl ez a metafizikai félelem, az elszigeteltség és magány őrülete!… Ó, de te nem érted, mit beszélek!

 

Szirén: De értem! Csak néha-néha beszélem a kalózok nyelvét… Szomorú lény vagyok, ugyanolyan magányos, mint te…

 

Robinson: Robinsonnak hívnak. Hajótörést szenvedtem ezen a lakatlan szigeten. Sikerült ételt, szerszámokat, fegyvereket kimentenem… Vetettem, learattam a termést, elkezdtem kunyhót építeni, vadászok, halászok… Mellettem, a szigeten, derűs, nyitott élet vár rád…

 

Szirén: Ez lehetetlen, Roby… Te nem ismered a múltam… Az én hajam régóta növekszik, lassan és magányosan… Folt esett a múltamon. Szinte még gyermek voltam, amikor szüleim lakásából elrabolt Pierre Surcouf, a kalóz. Tőle tanultam a nyelvet, amelyen eddig beszéltem. Igaz, ami igaz, szerettem… De a szerelem nem tarthatott örökké. Pierre mocskos személyiség volt… Megalázott…

 

Robinson: És te?

 

Szirén: Lealjasodtam a kocsmákban, kikötőkben… Folt esett a múltamon…

 

Robinson: A múlt meghalt…

 

Szirén: De Pierre talán még él… Ma reggel, amikor könyörögtem, hogy változtasson személyiségén, elrepült felettünk egy raj óriási madár… Talán a Gondviselés akart változtatni a sorsomon. És a madarak egyike, egy sas, karmai közé kapta Pierre-t és magával vitte… Azóta özvegynek tekintem magam… Ezzel az érzéssel merészeltem közeledni hozzád… (Egy liánba fogódzik és a levegőben himbálódzva folytatja a beszélgetést.) Mert távcsövemen át már régóta figyellek… Szerettelek, de féltem… Most is félek… A kalózok tábora innen csak néhány lépésnyire van… Pierre pedig bármire képes… Mocskos személyiség…

 

Robinson: Ó, mellettem nem kell félned. (Találomra lő egyet, és megöli az időközben felbukkanó kecskegidát.) Én erőt jelentek itt… Névtelen erőt, igaz, de legyőzhetetlent… (Ő is egy liánba kapaszkodik és egyensúlyozva folytatja tovább.) Nézd az énem… Állig felfegyverkezve állok… Maradj velem…

 

Szirén: Ez képtelenség, Roby…

 

Robinson: Gazdag ültetvényeim vannak, kakaó és cukornád… Dinnyém van, szőlőm, kecskéim… Levelekből készítek ernyőt neked, virágfüzért nyakadba és egy szőrmeszoknyát… Betanítok neked egy sokszínű papagájt, hogy verseket szavaljon… Az esős évszakban pedig barlangunkba húzódva beszélek neked a szerelemről, hosszú órákon át… Szomorú regényeket olvasok fel neked és együtt sírjuk el magányosságunk…

 

Szirén: Ó, Roby!… Megtanítasz viselkedni? Tudod, a neveltetésem sok kívánnivalót hagy maga után…

 

Robinson: Megtanítok, amit csak akarsz… Botanikát és geometriát, és könyvelést… És este, a parton, elnézzük, miként fullad tengerbe a nap… És hallgatjuk a cédrusok zizegését… És hallgatom a hajkoronád, ami úgy zeng, mint egy oroszlánfarok… Megépítek neked egy bárkát… És kétszersültet is adok…

 

Szirén: Roby! Félek!… (Leugrik a liánról és a társalgást ide-oda futva folytatja, a lengés irányában.)

 

Robinson: Miért? (Leszáll és ő is folytatja a lengést követő játékot.)

 

Szirén: Nem hallod? (Ismét hallatszik a láthatatlan raj suhogása, egyre erősebben, amíg teljesen megtölti a termet, olyannyira, hogy a Szirén már kiabálni kénytelen.) Ez a raj! A sasok, akik elrabolták Pierre-t! És nem akarok újra özvegy maradni… Épp most!…

 

 

(Hangját elfedi a raj suhogása. Robinson és a Szirén egy helyben himbálódznak, mintha ingák, aztán megállnak. Robinson nevet, és nyugodtan, anélkül, hogy odanézne, néhány pisztolylövést küld a magasba. A suhogás hirtelen abbamarad. Robinson egyik kezét derekára helyezve, a földet bámulva várakozik. A Szirén egy ideig még billeg ijedten, aztán mozdulatlanná lesz, akárcsak Robinson. Első süvöltés: aláhull egy szék; második süvöltés: aláhull egy biciklikerék; harmadik süvöltés: aláhull Pierre, kalózjelmezben, falábbal, fekete ronggyal a bal szeme fölött.)

 

 

Szirén: Pierre!

 

Pierre: (Felemelkedik) Igen, asszonyom… Halottnak hitt? Ha-ha-ha!… És maga kicsoda, sir?

 

 

Karácsonyi Zsolt fordítása