A sziget művészei (Artiştii din insulă)




Boros Viola munkája.

 

 

 

 

I.

 

 

Régről mesélték, hogy a parttól távolabb, a várossal egyvonalban, ahol éltem, madárlakta, erdős sziget található, a tengersivatag afféle oázisa, sziklák, hullámok gyűrűjében. Úgy hírlett, festők, szobrászok élnek ott visszavonult, csendes életet ecsetjeik, vésőik körében, és a művészeten kívül egyébre semmi gondjuk.

 

Gyakran irigyeltem sorsukat, amit magamban mindig szépen kiszíneztem, s az ilyen álmodozások után a magam gyártotta vágyképeken föllelkesülve rendszerint szentül eltökéltem, hogy odaindulok, hajtott a sosem látott és nagyszerűnek gondolt világ képzete.

 

Ám teltek a napok, s a tervezett utazás mind távolabbinak, mind valószerűtlenebbnek tűnt, mint az afféle tervek általában, melyek csak arra jók, hogy későbbi sajnálkozásunkat táplálják. Képtelen voltam elhatározni magam. Lépteim képtelenek voltak a jól ismert utak hálójából kiszabadulni. A megszokott utak láncait csak nagy néha ráztam le, hiszen ezek tartották össze a lényem legrejtettebb zugában álló menedéket, rajtuk csüggött az unalom és az idő ellen körém kerített egyhangú nemtörődömség is.

 

Talán ha látom, hogyan indulnak el mások a szigetre, ha mondjuk épp a parton sétálok, a mólón fel-alá, miközben egy-egy színekkel, vidám zsongással tobzódó, szép sétahajó nekilendül, valamerre délkeleti irányba, ahol a szigetet sejtettem, talán én is a fedélzetre lépek, csakúgy, mint mások. Csakhogy a várost még kis időre sem hagyta volna el a világért sem senki. Az otthoné s az álomé, a csendé s az álomé, a feledésé s az álomé volt minden szusszanásnyi időnk. Lakói még álmukban sem hagyták el soha a várost.

 

A sziget képe azonban folyamatosan kísértett engem. Néha már-már teljes bizonyossággal tudtam, valaha megláthatom. Nem sejtettem, hogy nemsokára egyenesen akaratom ellenére látom majd.

 

 

II.

 

 

Partjainkon kemény telek jártak. A száműzetés, a barbár emlékképek telei. A messzeségben acélzölden húzódott a jéggé dermedt tenger, itt-ott hólepte mezőkön a vadállatoktól marcangolt pusztaság vére virágzott. Sárgán világolt a láthatár, annak áldozott a hajnali sötét, mielőtt szakadni kezdett volna a sirályvijjogástól karistolt hóförgeteg. Fehéren koppantak a kimondott szótagok, jégcsengettyűk adták egymásnak, a fagyos levegőég visszhangjai nyújtották hosszúra őket.

 

Egy ilyenforma tél vége felé, amikor nem volt már messze a tavasz, a parton sétáltam éppen. Sápadt felhőkkel szegélyezett késő délután volt, ferdén átszűrődött a nyugatra hajló nap fénye. Északról csöndesen fújt a szél, a nyílt tenger felé, ahol az ereszkedő esti sötéttel incselkedett az alig észlelhető köd. Köröskörül: hó. Keskeny ösvényen haladtam, ki tudja, ki taposhatta ki. Talán én voltam, talán valaki más. Gondolatban igen messze jártam. Egymást kergették kusza ötleteim. Nem tudnám megmondani, hogy a kitaposott, keskeny ösvényről mikor tértem le, mikor indultam el a havon át a befagyott tenger irányába.

 

Már a vízbe nyúló jégtábla szélén jártam, amikor felocsúdtam, és meghallottam a mélyben forrongó hullámok süvöltését. Szinte ugyanabban a pillanatban sorozatos reccsenések hangzottak fel mögöttem, mintha a felszín alatt óriás ököl záporzó fejszecsapásokat mért volna a jégre. Az ezt követő rázkódásban alig bírtam talpon maradni. Amint egyensúlyom megleltem, a part irányába lendültem. Hasztalan. A jégtábláról levált rész, amin álltam, sebesen távolodott tőle.

 

Körülöttem idegenül esteledett. Mélylila hullámhátakat láttam, folyékony bálnatestükön siklott a kis jégsziget, ki a nyílt tengerre, csöndesen ringatózva. Árnyak hajoltak a távolodó, fehér part fölé, a városra álom ereszkedett, sötét pillái alól ki-kivillant a vörös szembogár. Fölkelt a szél, úgy sodorta a jégtömböt, mint valami hajót, amelynek nagyhirtelen árbócává lettem.

 

Aztán leszállt az éj, az általam valaha átélt legsötétebb éjszaka. Magányos hópelyhek pilinkéltek arcomra. A láthatáron sehol egy fénysugár. A környék bizonytalan vizeit télen kerülték a hajók, jó mérföldekkel délebbre úsztak el. Nem volt, amiben reménykedni. Céltalanul kóvályogtak gondolataim. Torkomban elhalt a kiáltás.

 

A valaha, kezdeti, rejtelmes időkben vízen járó alak aranyló homlokát kutattam a sötétben, és a hullámok morajához igazítva emlékezetem, halott hajósok dalait elevenítettem föl, a tengeren szétmorzsolódó gőgről, csillagokról, elfagyott bokákról. A nyílt vízen egyre messzebbre sodródtam, csak a szél tudta, merre.

 

 

III.

 

 

Órák teltek el. Számolatlan, kimerítő, üres órák. A sötétben nyugalmasan lélegzett a tenger, időről időre szétmorzsolt egy-egy emelkedő hullámot, hideg gyöngyeit szerteszórva. A hideget, a szelet sem éreztem, csak a nagy semmire, a közeledő halálra tudtam figyelni.

 

Egy adott pillanatban távoli kiáltozásra lettem figyelmes, anélkül, hogy bármit is értettem volna belőle. A jégtömböt befedő hóban kuporogva aludni próbáltam, úgy tűnt, a kiáltozás az álom hangjaihoz tartozik, bár mintha egyre közelebbről hangzott volna. És az erősödő kiáltozás vizén egy hajó úszott látómezőmbe, csónak jött értem és a fedélzeten találtam magam. Meleg volt, de időről időre jeges szélroham futott át rajtam, amitől összerándultam, szememben összezavarodtak a fények, homlokomra jégtövis ült. Fülembe titokzatos hang gyötrő hitszegésemről suttogott. Lelked a kígyó, az fojtogat, mondta. Nem engedi, hogy visszanézz. Folyton a dolgok mögé vivő utat keresed, állandóan a másik arcuk szeretnéd látni, azt, amelyre csak az örökké lezárt pillájú szem nézhet.

 

Zavart az álnok suttogás, szerettem volna a beszélőnek kitekerni a nyakát. Erre azonban nem került sor. A hajó valaminek nekiütközött, vagy egy homokpadon rázkódva megfeneklett. Fölerősödött a kiáltozás. Kinyitottam a szemem. Nappali kéket láttam. Srégen zúgott a tenger és a szél, teljesen átjárta testem a hideg, a belém álló reszketés visszahozott a valóságba: a jégdarab, amin feküdtem, egy még mindig sötétségbe burkolózó partnak ütközött, fölöttem vijjogó sirályok köröztek.

 

Fölugrottam, megpróbáltam a belém fészkelt hideget lerázni, közben a fényesedő magasban kerengő madárcsapatot bámultam. Mozgásom szétrebbentette őket. Holtnak hittek. A szemem is kivájhatták volna. A sirályoknak különösen ízlik a tengerből fölbukó, lelküket a mélyben hagyott holttestek szemgolyója.

 

Aztán szemügyre vettem a partot, hová jutottam. Keskeny, nem túl vastag hóval födött napozója mögött fák közé bújt sziklafal húzódott. Fölélénkülve gondoltam a szigetre, amiről oly sokat hallottam, amiről oly gyakran álmodoztam, és egyből tudtam, hogy annak a partjához sodródtam.

 

A jégtömbről könnyedén átugrottam a szárazföldre, egy kis ösvényen pillanatok alatt följutottam a magas partvonalra. A sziget elég nagynak tűnt, javarészt erdő borította. Feljött a nap. Borús volt az ég. Találomra indultam el, ám egy árva lelket sem láttam sehol, senkit az állítólag ott élő festők, szobrászok közül. A fészkekkel sűrűn megrakott fákon és a különféle madárrajokon kívül senkit sem láttam ebben az elhagyott földi paradicsomban.

 

A gyér havat barázdákba fújta a szél, mögülük kávészín fatörzsek bukkantak ki, száraz levéllel tarkított gyep tünedezett elő. Már-már azt gondoltam, a festőket városom lakói egyszerűen csak kitalálták, és sorsom nem sokat változott akkor, amikor kis jégszigetemet egy nagyobb, kőbe fagyott, tenger-ölelte szigetért föladtam, hiszen ez is épp olyan üres, épp olyan sodródó. Felmerült bennem, hogy azok közül, akik a szigetről beszéltek, tulajdonképpen senki sem látta azt. Mindenki csak mesélte, hogy valaki mástól ezt és ezt hallott róla. Hol, mikor? Senki sem tudta már.

 

Hirtelen, amint egy évszázados fatörzsnek dőlve pihentem, száraz fű zizzent. Hátrafordultam, de semmit sem láttam. Mintha megmoccant volna valami, egy árnyék, egy lény, egy lélek, a messzi fatörzsek között. Odasétáltam, és hatalmas, fából faragott szobrokkal szegélyezett tisztásra leltem. A szélen álló fák lombját lenyesték, az erős törzsekbe pedig meztelen, elnyújtott női testeket faragtak, apró fejjel, indaszerű, vékony karokkal. Mindnek az arcán enyhe téboly tükröződött, én pedig feszélyezve éreztem magam, mintha tiltott területre hatoltam volna be.

 

Közelebb léptem, hogy figyelmesebben szemügyre vegyem őket, miközben óvatos pillantásokat vetettem mindenfelé, és arra jutottam, hogy halotti szobrok között állok. Mindegyik alak egy-egy halott fejénél virraszt, akit oda ástak el, oda ásnak el a lábaiknál húzódó földhalom alá.

 

 

IV.

 

 

Az észrevétlen múló idő ellenem fordult. Szürke délután lett, a tenger felől füttyhangot hozott a szél. Még nem hagyott el minden erőm, és nagyon reméltem, hogy mégiscsak élő ember nyomára bukkanok. Kivánszorogtam a partra, elszántam rá magam, hogy körbejárom a szigetet. A tenger őszes, vén, magányos. Az égbolt hatalmas, halott. Primitív, ésszel fölfoghatatlan isten madarakat dobált a hullámok közé – lapok az est könyvéből, melyet a hangos kövek közt születettek meg nem érthetnek soha. És én csak mentem, napnyugat felé. Csak zengett, zengett, zengett minden, csillagok a fémes, csúcsíves magasban, rózsafüzér-csillagok, hangzó és néma harang-csillagok.

 

A messzi part mentén fény villant. Íme, az élet, amit úgy kerestem. Lépteim fölgyorsultak, nemsokára ott álltam, a fényforrás közelében. A homokos part kiöblösödött, a fák közül előbújt a sziklafal. A kőfalban ablak világolt, szőke, kékbe öltözött férfi bámult ki rajta. A szobában gyér volt a fény, a kinti sötét még nem ereszkedett le teljesen, az ablaküveg előtt sűrűbben álltak a fák, a férfi arcát lehetetlen volt kivenni.

 

Ráfüggesztett szemmel közeledtem hozzá, és amikor ott álltam, látnom kellett, hogy mindössze az ablaküvegre festett arckép az, fiatal, szép arcú férfi képe, kék szemmel, szigorú vonásokkal, a magas, sápadt homlokot övező fürtökkel. Az ablak a sziklába vájt kamra ablaka volt. Mellette tömör fából ácsolt ajtó. Lenyomtam a kilincset, az ajtó kinyílt, üres terembe léptem, melynek belseje ujjongó csodálattal és szomorúsággal töltött el: a falakon kis, négyzetes, feketével keretezett képekből összeálló freskó bontakozott ki, a kőpadlón égetett agyagedények sorakoztak, két falifülkében faggyúmécses égett. Egy harmadik fülkében kőágy, mellette fémedényekkel és egyéb tárgyakkal megrakott faládikó.

 

A vad zöld, piros és sárga színekben pompázó falfestmény a valamikor a tenger partjairól eretnekség okán a szigetre száműzött fegyencek életének jeleneteit mutatta. A festmények tetteikről, hitükről adtak hírt, szülővárosaikat idézték, s ezek között a magam városát is felfedeztem, aztán láttam ott gyülevész tömeget, rabláncra fűzött emberekkel megrakott hajókat, kibomlott fürtű, síró nőket a parti homokban, éjszakai mólót lángoló, fából faragott szobrokkal, hatalmas festményekkel. Volt ott fában, madárban bővelkedő sziget, durva öltözékű, félmeztelen, bozontos, mogorva pásztorok őrizte kecskenyáj. És persze más is, amit föl sem foghattam, de akik festették, azok sem arra törekedtek, hogy bárki is megértse.

 

Úgy tűnt, itt mindenki vad erdőségek közül való, a fák sűrűjében kelt istenekkel, s hogy sorsukat a retinájukon villódzó színekkel együtt mindvégig elfogadták. Úgy éreztem, közel állnak hozzám, fajtájukból talán én vagyok az utolsó, gondoltam, a kései eltévelyedett, aki idejét, útjait vesztve már a rabláncra sem érdemes…

 

A kőágyra ültem, a semmibe révedtem. Az ajtó alig észlelhető lassúsággal kinyílt, magas, délceg öregasszony lépett be rajta, dús, fekete hajában egyetlen ősz szálat sem láttam. Keresztülnézett rajtam, mintha a szoba tárgyai közül való lettem volna, faggyút töltött a két oldalfülkében égő mécsesbe, majd kilépett, intve, hogy kövessem.

 

 

V.

 

 

A sziget túloldalán kis fennsíkon pásztorok éltek. Kunyhóik csak egészen kicsit emelkedtek ki a talajból, kecskéik karámját is szinte teljesen a földbe ásták. Hideg, nedves kunyhóba léptem be a sötétben, a pásztorokkal együtt ettem, majd mély álomba zuhantam. Sosem láttam még ennyire hallgatag embereket, bár arcuk nyílt volt és fényes, nyoma sem volt rajta az árnynak. De vonásaikon ugyanazt az önfeledt, enyhe tébolyt fedeztem föl, ami a fatörzsekből faragott női szobrok arcán is tükröződött.

 

Virradatkor ébredtem. Egyedül voltam. A pásztorok mind kihajtották kecskéiket. Csakhogy a kecskék ott voltak velem: a kunyhó kőfalaiba fém vagy kovakő pengéjű késsel számolatlan kecskét véstek. A késnyomok mélyzöld színnel teltek fel, valami fűvel, levéllel dörzsölhették be őket. A kecskealakok, az egyszerű vonalvezetés gyermeki naivitása, félszegsége dacára különös keccsel szinte mozogtak.

 

Kiléptem, az egyik szigetlakót ott találtam. Derűsnek, nyugodtnak tűnt, így szólásra bátorodtam, a festő, szobrász fegyencek, a sziklába vájt lak, a földbe ásott kunyhóban lakó pásztorok, a fából faragott szobrok felől kérdeztem. Válaszából furcsa, összefüggéstelen, érthetetlen mozzanatokkal és számomra ismeretlen kifejezésekkel teli történet kerekedett ki. Mondottaiból egyetlen dolgot sikerült megértenem, éspedig, hogy a festők, a szobrászok, a fegyencek, a pásztorok ugyanazon személyek, akik régen, igen régen érkeztek a szigetre, s hogy közülük mindegyik egy adott korban meghalt s egy újabb korban újraszületett, újnak érezve magát, korábbi tetteit, gondolatait feledve.

 

Senki sem tudta, mikor érkeztek a szigetre, senki sem tudta volna megmondani, a sziklakamra falán pompázó freskót vajon ki festhette, az a kamra immár egyfajta templomként működött, a megnyugvás, a rajongás helyszíne lett. Azt sem tudta már senki, hogy a pásztorkunyhók falára ki véshette fel a zöldre színezett kecskealakokat. Az életüket óvó istenségek is ők maguk voltak már, örökké visszatérő, mindegyre feledésbe merült alakban. A régmúlt régmúltba süllyedt minden, amiről a pásztor az ájtatos nosztalgia hangján beszélt, valahogy úgy, mintha épp felejtené azt, s nem emlékezne arra, amiről szól.

 

 

VI.

 

 

Közöttük maradtam, amíg rendesen ki nem tavaszodott. Sűrű esőzések után fiatal levelek, virágok lepték el a fák ágait, lombot bontva a rengeteg madárfészek köré.

 

A tavasz érkezése, vagy épp az én érkezésem rosszat tett nekik: rettenetesen megöregedtek, lefogytak, szemükben kihunyt a fény, a nap kíméletlenül pásztázta földszínű arcukat, a meleg szél simogatóan ölelte körül őket, mintha arra készülődött volna, hogy messzire vigye, a számukra fenntartott magas trónusokon helyezze el őket. Még a délceg öregasszony is meggörnyedt, elfehéredett, megvékonyodott, ráült a lassan fölébe ereszkedő, áttetsző szárny árnyéka. Hóalakokként olvadoztak a hosszú téli álomból felébredt pásztorok a sárga, homályos égbolt alatt, melyen már kihunyt a csillag, amihez régmúlt időkben fohászkodtak.

 

A sziget madarai fáradhatatlanul szelték a levegőt, mindegyik a maga módján dalolt, nyugtalanságuk akár az évszak velejárója is lehetett volna, ha nem sejlenek föl benne sötét jelek, mert a kunyhók előtt húzódó homokban reggelről reggelre egyre több halott madár hevert.

 

Fáradtság vett rajtam erőt, napokig feküdtem a nedves kunyhóban, azt gondoltam, soha nem lépek már ki onnan, hogy örökre a sziget foglya maradok, elhagyom magam, mindenről megfeledkezem, hogy idővel átkerülök az ellenséges szellemek körébe, azokéba, akik éjszaka csalóka díszeket viselnek, nappal pedig hamuba hullanak.

 

A fából faragott szobrok tisztásán sem jártam rég. Szinte arra sem emlékeztem már, merre található. Amikor egyszer keresésére indultam, igen sokat kellett bolyonganom, alkonyatkor értem a környékére, megrettenve láttam, hogy a szobrok véget hozó életre keltek. Törzsükből levelekkel teli, vékony ágak sarjadtak. Csípőjükön, vállukon, combjukon miriád zöld hajtás bújt elő, dús fátylakba burkolva körvonalaikat. A ferdén villanó alkonyati fényben a szobrok tölgyekbe fordultak vissza.

 

Nem nézhettem tovább, így a sziklapart, a sziklába vájt lak, a falfestmény felé vettem utam. Bent alig pislákolt a fény. A mécsesek kihunyóban, látszott, az öregasszony régóta nem töltötte fel faggyúval őket. Az ablaküvegre festett férfiarc kísértetiesen megváltozott. A sarkokból sárga moha kúszott a falfestmény közepe felé, elfedve azt, a mennyezetről helyenként csepegett a víz.

 

Bántam, hogy idejöttem: lelkem legmélyéből bántam azt a télvégi éjszakai utazást, és átkoztam a jégtömböt, amely a szigetre hozott.

 

Szerettem volna mindent elfelejteni, szerettem volna, ha a szigeten élő művészek képe marad meg csupán bennem, úgy, ahogyan akkor elképzeltem, amikor legelőször hallottam a róluk szóló meséket. Szerettem volna, ha továbbra is ártatlan, abszurd paradicsomi képekről álmodozhatom, a tengerár nyaldosta szigetről, ahol az ecsetet vagy vésőt mozgató kéz a széljárta, madárlepte pusztaságban próbálja fölfogni a világot, amely erősebb a holt és álmokban feltámadó idők láthatatlan folyamánál. Azonban ott feküdtem én is, legyőzötten, csüggedten, önnön tehetetlenségem lábainál.

 

A kőágyon aludtam el, hajnalban a parton kószáltam, delfinvadászok emeltek bárkájukba. Valahonnan délről érkeztek, hogy az ismeretlen vizekben vadásszanak. Ismét városom felé vettem utam, s amint a szélben dagadni kezdtek a vitorlák, a hullámok morajában meghallottam a gyötrő régmúltat, régmúltat, amint egyre mélyül, mint egy világot elemésztő, félelmes szakadék.

 

 

LÁSZLÓ NOÉMI fordítása