A sziget




Boros Viola munkája.

 

 

Úgy mondják, kiváltságos és legendák övezte hely volt a sziget. Kiváltságos emberek jártak oda, kiváltságosabbak, mint a Cementlapokhoz, pláné a Hétfákhoz. Mert bár a Cementlapokhoz sem akárkik jártak, azért a sziget az mégis más volt. Legendás és kiváltságos.

 

A Cementlapoknál gyűlt össze nyaranta a város összes magára valamit adó kispolgára. Azt is mesélik, hogy a Cementlapok a magyarok fürdőhelye volt, bocsánat, a kispolgári magyaroké, oda más nem mehetett. Hétköznap délutánonként vagy hétvégente megtelt az a néhány cementlap heverésző, strandtáskában sört, bort, vodkát és rántott húst hozó polgárokkal, akik a legutóbbi divat szerint öltöztek, még a fürdőruhát illetően is. Aki a Cementlapokhoz járt, az büszke volt: ott feszített legújabb és duzzadó fecskéjében, virág- vagy éppen párducmintás melltartójában, a férfiak büszkén simogatták kockás hasukat vagy sörhasként gömbölyödő tekintélyüket, a nők egészfenekes, de a melltartóval harmonizáló bugyiban, vagy fekete, az egész feneket mutató tangában feszítettek. Ez utóbbiak néha melltartó nélkül, csodájukra járt az egész telep, gyakran még a csónakkölcsönző forgalma is azért nőtt meg, hogy a csónakkal kievezve ne a partról, hanem egyenesen a folyó felől tudják megbámulni az égnek meredő mellbimbókat.

 

A munkásoknak itt helye nem volt, kinézték őket, bár nem is nagyon igyekeztek itt megtelepedni, sokkal inkább a fél- vagy inkább kilométernyi távolságban lévő Hétfákhoz jártak fürdeni és napozni. Rossz nyelvek szerint azért kellett nekik feljebb fürdőzni, hogy a Sárpatak és Szentgyörgy környékén vízben hűsölő tehéncsordák komótosan lefele úszó lepényeit testükkel felfogják és szétoszlassák, így a Cementlapoknál fürdőző kispolgárság már nem részesült a természet e palacsintaszerű örömeiben. A Hétfák idővel eltünedeztek, és már csak két fekete nyár maradt mutatóban, de a munkásság és a város lakossága nem nevezte át a helyet, még akkor sem, mikor már egyetlen fa sem maradt. Itt már nem üveges sört, hanem műanyagflakonos literes sört ittak a népek, pungában hozott házibort, és a tehetősebbek tüzet raktak a bokrok tövében, hogy miccset süssenek az árnyékban. Itt már román szót is hallott az ember, ha arra járt, nagyobb volt az egyenlőség, mint a Cementlapoknál, bár itt is a fecske és párducmintás melltartó – vagy főként annak hiánya – volt a vagányság és gájnerség fokmérője. Bár azt hiszem, azóta ezek a szavak is kimentek a forgalomból, ahogy a Cementlapok és a Hétfák is.

 

És ott volt a sziget, az volt az igazi gájnerség. A Cementlapoktól a Hétfák felé tartva bal kéz felől, valahol félúton volt a komp. Kézi meghajtású, talán egyetlen kisebb autót elbíró alkalmatosság, melyet az öreg rév­kalauz kezelt, és kérésre átjött a szigetről a partra a vendégekért. Az előre egyeztetett vendégekért.

 

A sziget közepén, a fák és bokrok takarásában helyezkedett el a pártüdülő, pár szoba, közösségi terek, ahol jól megérdemelten szórakozhattak a megfáradt pártkatonák és ezek gyermekei. A pártembereknek, idősebbek lévén, kicsit macerás volt átjárni a szigetre, de éppen serdülő gyermekeik annál nagyobb lendülettel vetették magukat bele a biliárdasztallal, táncparkettel és egyebekkel felszerelt szigeti éjszakába. Már amennyiben a révész átkalauzolta őket a túlsó partra. Mert mindenki nem jöhetett be, csupán azok a kiválasztottak, akik hitelt érdemlően igazolni tudták pártkatonai származásukat.

 

Nos, ez volt a sziget, a kiváltságosabbak szórakozóhelye. Az öreg Gálos révész ott lakott családjával a főépület mögötti, gazdaságinak nevezett építmény pár szobájában, és az egész évet a szigeten töltötte. Ő volt a párt Robinsonja, azzal a különbséggel, hogy amikor akart, simán átkompozott a folyón, hogy feltöltse a raktárakat eleséggel és természetesen kellő mennyiségű vodkával, konyakkal és cujkával. Mert vodka, konyak és cujka nélkül nem volt mulatság, és ha a pártemberek pártgyermekei otthon netalántán a készletek hiányosságára panaszkodnak, veszélybe került volna az öreg Gálos jól jövedelmező munkája, megélhetése és nem utolsó sorban lakhatása.

 

Emellett azt is tudni illik, ha már így a sziget szóba került, hogy az italozás mellett egyéb miatt is megnőtt egy adott pillanatban a sziget forgalma. Egyre gyakrabban kellett általmenni az öreg Gálosnak a túlpartra, hogy áthozza a szórakozni vágyókat, és főként azokat, akik nem inni, inkább enni szerettek volna a lassacskán elhíresült Gálos-pecsenyéből. A tányérra két szelet porhanyósra főzött, majd lesütött hús közé ecetes tárkony levében puhára párolt csicsókát tettek, és az egészet megszórták két, szalonnán megpirított, majd vékony csíkokra aprított nyúlfüllel. Ízlett a kiválasztottaknak az eledel, szép kis hasznot húzott belőle az öreg Gálos, már akkor előre gondolt a rosszabb időkre, mikor leáldozik majd a párt ideje, és egyéb foglalatosság után kell nézni majd.

 

Csak azt nem tudta senki, hogy milyen húsból készült a Gálos-pecsenye. Erős találgatások folytak, egyesek még fogadásokat is kötöttek, és az orvvadászaton lőtt szarvas combjától egészen az illegálisan behozott szürkemarhahúsig széles volt a skála, de a legközelebb talán az járt az igazsághoz, aki az akkoriban nagy népszerűségnek örvendő nutriát sejtette a tányérra tett húsban.

 

Ugyanis a révész lakhelyéül szolgáló gazdasági épület mögött 50-100 méternyire húzódott a szigetet körülvevő vékonyka, pár méternyi széles folyóág, s amint azt azon az egyszeri alkalommal, mikor a szigeten jártam, az öreg Gálos megosztotta velem, a bokrok alatt nagyobbacska ketrecek lapultak. Odabent a rácsok mögött hódok úszkáltak fel-alá a szűk helyen, valahol fent a hegyvidéken fogta be, és itt, a bokrok takarásában tenyésztette őket az öreg, hogy a megfelelő alkalmakkor le-levágjon egyet, meglepje ezzel a szigetre látogatók népes táborát. Beszélni kell hozzájuk, mondta Gálos, és leült a partra egy megkorhadt deszkájú padra. Ha beszélsz hozzájuk és utána erősen figyelsz, néha megszólalnak, a lényegesebb kérdésekre mindig van válaszuk, folytatta a révész, sőt, mivel egyre kisebb az úszásigényük, leginkább a ritka, de annál velősebb beszélgetésben teljesednek ki. Az a baj, tette még hozzá, hogy nemcsak beszélni tanultak meg, hanem egyre kisebbek is lettek, alig elég két-három személyre egy hód.

 

A szigetre látogatók közül senki sem tudott a ketrecekről egészen a legutóbbi időkig. Azonban mikor a pártemberek világa látszólag leáldozott, egy éjszaka valaki szabadon engedte a hódokat. Állítólag egy részük megindult lefelé a folyón, a másik részük meg felfelé, hogy megkeressék őseik hajdani otthonát. Az öreg Gálos másnap reggel, mikor a Cementlapok és a Hétfák törzsközönsége beúszott a szigetre, csak az üres ketreceket bámulta megvénült padjáról, és valamiféle apró testű, kis úszás­igényű hegyi hódokról motyogott. Senki sem vette komolyan, mivel végre mindenki használhatta a kifakult szövetű biliárdasztalt és a megkopott táncparkettet.