A Szimfonikus táncok




Hangszerek

 
Morbiditással gyanúsított egy ismerősöm, amikor mondtam: megrendüléssel hallgatom a zeneszerzők pályazáró műveit, sőt már rég célirányos érdeklődés ébredt bennem az utolsó alkotások iránt. Anélkül, hogy különösebb biográfiai felkészüléssel alapoznám meg, olykor kitartóan – de legtöbbször eldöntetlenül – firtatom, megsejthető-e ebben vagy abban az utolsó opuszban az elmúlás előjele. Nincs (egyelőre) semmi affinitásom a halál iránt, de hát annyi mindent beszélnek az előjelekről, sorsszerűségről, nemlét-érzetekről! Meg a zeneszerzők túlfinomult belső szeizmográfjáról. Másfelől meg annyi tiszteletet érzek egyik-másik komponistai életmű iránt, hogy méltónak és „kegyeletinek” tartom a fent említett megrendülést.

 

Egy ilyen utolsó művet hallhatott nemrégiben a kolozsvári közönség is, a közkedvelt Szergej Rahmanyinov Szimfonikus táncait (bár pontosabb volna utolsó befejezett művéről beszélnünk). Parádés koncert volt, hiszen Brahms Schicksalsliedjével (op. 54.) és Musszorgszkij/Sosztakovics Halálénekeivel és haláltáncaival társítva került műsorra a fiatal Gabriel Bebeşelea kiváló karmesteri teljesítménye mellett – akit egyébként ettől az évadtól állandó karmesteréül alkalmazott a kolozsvári Filharmónia, és meggyőződésem szerint nagyot is nyert általa.

 

A Szimfonikus táncokat hallgatva megkísérthet a feltételezés, hogy a táncforma jószerével ürügyként szolgált Rachmanyinov áradó fantáziavilágának megmutatkozásához. Valójában egy háromtételes szimfonikus fantázia ez a mű, amely minden kétséget kizáróan a pravoszláv zene ihletésével, a nagy romantikus elődök eszményeinek elismerésével, a monarchikus közép-európai (tánc)kultúra beemelésével, a nyugati keresztény liturgikus zenére való utalással, de a Rahmanyinov-életmű sikereinek és kudarcainak felidézésével is kiteljesít, felszabadít, sőt ha megfelelően hangoltak vagyunk, akár katarzissal is megajándékozhat. „Remekmű a javából – írta Kovács Sándor –, még ha türelmetlen avantgardista fiatalok számára annak idején, a negyvenes években kissé anakronisztikusnak tűnhetett is alapvetően későromantikus hangjával. A vége furcsa haláltánc (a háborús időszak elején!), amelyben ott bujkál az utolsó ítélet, a Dies irae dallama (mint oly sok más Rachmaninov-kompozícióban), s végül diadalra jut.”

 

A Szimfonikus táncokat a Philadelphia Orchestra élén Ormándy Jenő mutatta be 1940-ben. A komponista és a zenekar között 1909-ben szövődött kapcsolat, ekkor szerzőnk karmesterként állt a filharmonikusok pulpitusára. Aztán sorozatban első három zongoraversenyét, majd a Paganini-témára írt rapszódiáját is a PhO-val mutatta be, és negyedik zongoraversenye is erre a színpadra készült (volna). Amikor Rahmanyinov a „táncokat” befejezte, úgy döntött: a korábban tervezett fantasztikus jelzőt inkább szimfonikusra cseréli, nehogy a plakátok olvastán a közönség félreértse. (Sőt „csak Táncoknak kellett volna nevezni – mondta egy riporternek –, de attól tartottam, az emberek jazz-zenekarra írt tánczenére fognak gondolni.”)

 

Rahmanyinov nagyon tisztában volt vele, milyen a bukás. Első szimfóniájának bemutatója a szentpétervári zenekar kapkodó és elégtelen felkészülése miatt 1897-ben botrányba torkollt. (Ennek nyomán Rahmanyinov jó három éven át egy sort sem írt.) A Szimfonikus táncokat azonban – 1941 januárjában – ünnepelte a közönség, ám a kritikusok kevésbé. A három tánc közül az első (Non allegro – Lento – Tempo I) részben filmzeneszerű, pergő, majd a jórészt fúvósokra bízott középrészben csodálatos dallami világba merülő tétel. Különlegessége e középrésznek a tenorszaxofon hangján megszólaló vezérdallam – Rahmanyinov egész munkásságában itt játszik egyedül szólószerepben a szaxofon. Az orosz-ortodox liturgikus zene épp úgy felismerhető a „mélyben”, mint a szerző Első szimfóniájának reminiszcenciái – bár ő meg volt győződve róla, hogy ez az utalás rejtve marad a hallgatók előtt. A második tánc (Andante con moto) nagyszerű, hosszan „érlelődő” keringő, amelyben kivált a fafúvósok hangulatgazdagsága és a vonóskar nagyívű kísérő közege ellenpontozza egymást. Különös feszültséget kelt e táncban, hogy épp a vonósok bontják ki teljes bőségében a tétel háromnegyedénél (!) a vezérdallamot. A harmadik tánc (Lento assai, Allegro vivace) a Rahmanyinov által is többször parafrazált Dies irae szekvenciát járja körül – mintegy a világégés sejtelmének/tapasztalatának leképeződése –, de megszólal benne a Vesperásából ismert Blagoszloven jeszi, Gaszpagyi-dallam is, amely a feltámadás fogalomkörére épített liturgiai utalás. Lehetetlen félreérteni a helyzetet: a mélyen vallásos Rahmanyinov a veszélyhelyzet és a révület érzetéből szinte örömre-hálára felbukkanva írja kéziratába: „Alleluja!”, majd partitúrájának végére: „Köszönöm, Uram!”

 
 
 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter