A szív vége. Cigány újmesék1




Árkossy István: A játék szelleme, 2016

 

Planétát húzó nyúl

 

Élt száz évnek előtte egy ilyen vénséges öregasszony, amilyen én is vagyok. Úgy hívták, hogy Lokarde Klára. Híres „okos” asszony volt, varázsló asszony. Egyszer született neki egy kisbabája. Leány lett, ezért Lokarde Klára, mikor először kelt fel fekhelyéből, egy félbevágott tyúkon lépett át, hogy ne bánthassák őket a Rosszak.

 

Riblo lett a kislány neve.

 

Másnap éjjel Lokarde Klára a sátrában lerakott három darab szalonnát, három darab kenyeret és három pohár pálinkát, majd kiment a sátorból, s csak az alvó Riblo maradt benn. Hát, egyszer csak fényesség lett a sátorban, és a csecsemő fejénél három nőfejű kánya szállt le. Egy fehér, egy fekete s egy kendermagos. Három Urme. Leszálltak hozzáférhetetlen hegyszakadékban álló, aranyból s ezüstből épült palotájukból, hogy Riblo sorsáról rendelkezzenek. Ettek-ittak, s közben így szólt a fehér-kányatestű Jó Urme:

 

– Én úgy határozok, hogy a lány nagy varázslóerőt örököljön.

 

– Én meg azt a törvényt teszem, hogy a varázslás bajt hoz a fejére! – mondta rögvest a fekete-kányatestű Rossz Urme.

 

– Én pedig – mondta a kendermagos Hideg Urme – azt mondom, gazdagon, de boldogtalanul fogja élni az életét.

 

Jóllaktak, elrepültek.
 

Mikorra Riblo tizenhárom éves lett, anyjával örökösen veszekedtek. Anyja és lánya egymással kiengesztelhetetlen volt. Lokarde Klára varázslásra oktatta volna, mert úgy vélte, Riblo vérével örökölte a varázslásra való erőt.

 

– Tanulj, te lány, mert nem lesz, ki a cigányokat megvédje, ha én meghalok!

 

De Riblo nem akart varázslóasszonnyá válni. Szent András napja előtt, veszekedés közben így felelt anyjának:

 

– Hát, ha anyácskám ennyire közeledni érzi a Csúnya Asszonyt, tán ki kéne fekünnie a szerencséshegyre Szent András éjjelén, hogy megtudja, hol s hogyan éri utol a vég!

 

Lokarde Klára meggondolta a dolgot, s vette botját. Sötét, csillagtalan este volt. Riblo megrettent, hogy ily időben hajszolta ki anyját, ezért utána ment a hegyre, nehogy baja essék, s hogy kibéküljön vele. Mikor felért a hegy tetejére, anyja már a tisztáson feküdt, s várta, hogy meglássa halála körülményeit, de a lány nem vette észre, ezért szótlanul vágott át a tisztáson. Előbújt a Hold, fény terült a tisztásra, hát, látja Lokarde Klára, hogy a lánya néma alakja közeleg felé! Mindjárt azt is gondolta, hogy ő lesz halálának okozója. Ettől úgy megrémült, hogy megütötte a guta. Riblo megtalálta anyját, hazacipelte, ágyba tette. Azt mondja Lokarde Klára:

 

– Lányom, én hamarosan meghalok. Vizet tesznek majd ágyam alá, hogy a lelkem abban megfürödjön. Te pedig igyad meg azt a vizet, mert úgy a varázserőm, mit véreddel örökölsz, át is megyen beléd! Igyad meg, Riblo, ne szálljon velem az erőd a sírba! A botomat meg vigyed magaddal, mert az megóv majd a gonosz szellemektől.

 

Micsoda bot volt az, gyermekeim! Forró tűvel mindenféle jel volt ráégetve. Lokarde Klára készítette nagy varázstudománnyal Riblo születése után. Volt azon előbb három kígyó, mik a jó Urmék helyett álltak; ház, mely a gyermek születési helyét jelölte; félhold kereszttel: minden szerencsétlensége és szerencséje volt így a botban megfogva; és végül megint három kígyó: a rossz Urmék, kik a gyerekre a rosszat szabták ki.

 

Meghalt Lokarde Klára, vízzel teli edényt tettek alá a cigányok, s ő abban, mikoron lélekként kószált teste körül, megfürdött. De Riblo nem itta meg. Nem akart varázslóasszony lenni. Hanem inkább nekilátott anyja varázsszereit elcsomagolni, hogy világgá megy. Hát, ahogy az átalvetőjét tömte épp, ott lebegett körülötte Lokarde Klára lelke. Az asszony szellemének egy piciny darabkája különvált, Riblóhoz röppent, és beköltözött a lány testébe. Ez lett az ő védelmező lélekrésze, a Butyakengo vagyis a Sokszemű. Mert ez a védőszellem mindent látott, hogy vigyázzon Riblóra.

 

Riblo anyja botját kezébe fogta, hogy a nehéz utakon majd hasznát veszi, s azzal elvándorolt. Egyszer egy városba ért, épp vásárnap volt akkor. Fogta anyja szereit, talizmánjait, s jó pénzért eladta. Egy paraszttól vett rajta egy sovány lovat meg egy tetves, csúnya nyulat. Hát, a nyúl olyan tetves, olyan rühes volt, hogy már másnap meg akart dögleni. „Inkább máris leváglak, mert hizlalni már nem tudlak” – gondolta magában Riblo, de annyira nyüszített a nyulacska, hogy inkább mégis kiszedte belőle a tetveket. Ápolta, s meg is gyógyult a nyúl.

 

A következő vásárban papírt vett, deci pálinkáért planétás kártyákat íratott egy diákkal. Dobozba tette őket, attól kezdve Riblo planétás ember lett. Az emberek pénzt, szalonnát, pálinkát vagy dohányt adtak neki a vásárban, a nyúl kis szájával kihúzott egy planétát a dobozból, s rajta meg volt írva az ember sorsa. Vándorolt Riblo vásárról vásárra, a nyúl pedig megkeresett neki annyit, hogy lovának is jutott széna, maga is csak ritkán volt éhes.

 

Ősz felé járt az idő, nagy hegyeken mentek át. A lova le volt gyöngülve. Azt mondja a lovának:

 

– Itt hagylak, én gyalog megyek.

El is hagyta a lovát, de az addig nyerített, amíg a leány visszajött, elkötötte, és gyalogoltak egymás mellett. Olyan tájba érkeztek, ahol akkora fű volt, mint nyáridőben, hogy a lónak a hasáig ért. A ló mindjárt annyit evett, úgy jóllakott, hogy már nem is volt baj vele.

 

Tél lett, csikorgó hideg, karácsony éjjele. Riblo egy üres pajtába szökött be a nagy fagy elől. Elaludt. A Butyakengo elhagyta testét, s őrködött felette. Egyszeriben nagy fény lett a pajtában, s megjelent a három Urme. A Butyakengo fülcsengést bocsátott Riblóra, mire az felébredt. De a három sorsmadarat már nem látta, mert azok, ahogy körberöppentek a jószág fölött, huss, el is tűntek. Hirtelen azt hallja Riblo:

 

– Egy éve már, hogy nem beszélgettünk egymással!

 

Fektében felnéz, hogy lássa, ki beszél hozzá. De nem volt ott senki, mert csodák csodája! az állatok, a ló meg a nyúl beszélgettek egymással! Riblo titokban kihallgatta őket.

 

Megszólal a nyúl:

 

– Milyen áldást kaptál idén karácsonykor, testvér?

 

Felel a ló:

 

– Ha valaki kilenc napig inna tejemből, azt a jövőben nem háborgathatnák a rossz szellemek! És te, testvér?

 

– Én azt kaptam, hogy többé nem találomra húzok planétát, hanem valóban meg tudom mondani az ember sorsát.

 

– Nagyszerű ez is – mondta a ló. – Tán megadja a nagy isten, hogy hasznát is vegyük az áldásnak.

 

Másnap Riblo úgy tett, mint aki nem tud semmit. Vándoroltak tovább. Egy szerencséshegy oldalában volt egy kis falu. Lentebb a völgyben, a falutól nem messze egy nagy láp terült el. Abban a lápban volt egy titkos sziget. Egy amolyan úszó lápsziget. Ha erősen fújt a szél, úszott a sziget a mély vizek felett fástul, mindenestül. Ezen a titkos szigeten tanyázott tizenkét tolvaj. Voltak azok régen többen is, de a lápbéli Nivasi folyton háborgatta őket, többet a vízbefojtott, s lelküket agyagfazékba zárta. A tolvajok vezére hírét vette, hogy meghalt a híres varázslóasszony Lokarde Klára, és lányára maradt botja, ki nem akar varázsló lenni. Megelégelte a Nivasi gonoszkodásait, elhatározta, hogy elveszi Riblótól a botot.

 

Meglelték Riblót egy vásárban, ahogy planétát árult. Odamegy hozzá a tolvajvezér, nyújtja a pénzt, hogy planétát akar. A nyúl húzott neki. Olvassa a tolvaj:

 

– „Mindenedet elviszi egy lány”.

 

– Fordítva! Riblo! A tolvajok vezére vagyok, és a botodat elveszem. De mivel szép vagy, s jó kedvem van, azt mondom: visszaadom neked a botot, ha megteszed, amit mondok.

 

– Mi legyen az? – kérdi a lány.

 

– Megcsípték tegnap egy testvérünket, s fel van ő akasztva a város kapujára. Lusta kenyérpusztító volt; a jó pipáját meg sárga csizmáját sajnálom csak! Ha azt el tudod hozni nekem, visszakapod a botodat.

 

Riblo éjjel nagyon sírt, hogy mármost mi tévő legyen. Azt mondja a nyulának:

 

– Drága nyulacskám, most nekem húzz planétát!

 

S a nyúl húzott: „Vissza fogod kapni az örökséged”.

 

No, Riblo kiment a város kapujához, s megtalálta a tolvajt, amelyik fel volt akasztva. Nézi, nézi, „Ej, Istenem! Hogy érjek oda fel?” Végül lopott magának egy nagy létrát, felmászott a halotthoz, s kihúzta a pipát a szájából.

 

Akkor az akasztott ember elkiáltotta magát:

 

– Hej, azt a kurva anyádat!

 

Akkor a lányka visszakiáltotta neki:

 

– Kurva volt a te anyád! – S azzal lehúzta a csizmáját.

 

Eztán felült lovára, és kiment az erdő szélére, hol a mocsár kezdődött. Ott megtalálta a tolvajokat, akik nem vették észre, hogy közeledik feléjük a lányka. Hallja ám Riblo, hogy mit beszélnek. Hát azt beszélték, ha valóban elhozza nekik a pipát és a csizmát, azt elveszik tőle, de a botot nem adják vissza, hanem megölik. De akkor az egyik tolvaj észrevette őt, és megfogta. Odavitte a többiekhez.

 

– Jó estét, tolvaj urak, itt a pipa meg a csizma – mondta Riblo.

 

– Derék lány vagy, add azokat ide, mi meg visszaadjuk a botodat.

 

Odalépett hozzá a tolvajok vezére, hogy elveszi tőle a holmikat, de Riblo ugrott egyet, és a pipaszárral kiszúrta a tolvaj szemét. Aztán uccu neki, futott, ahogy bírt! A tolvajok meg utána.

 

Riblo szaladt az úszó szigeten, meg-megsüllyedt alatta a láp, vizes volt már térdig. Már majdnem utolérték a tolvajok. Volt a szigeten egy kicsiny láperdő: kilenc fűzfa. Az egyik odvas. Riblo gyorsan bebújt a fába. Mikor a tolvajok odaértek a fűzfához, a tolvajvezér kiskutyája egyre csak: „Hám-hám-hám…” – egyre csak ugatott, hogy ott van a leányka.

 

Azt mondja neki a gazdája:

 

– Hallgass ide, te kicsi kutya! Én belevágom a kardomat a fába, s ha nem jön ki véresen, én levágom a te fejedet.

 

De a kicsi kutya mind csak intett a fejével, s ugatott, hogy ott van.

 

De nem csak Riblo volt a fában! Ott lakozott épp az erdők védelmező démona, a Buha is. Épp ott volt a Riblo mellett. Belevágta a tolvaj a kardját a fába, s szegény leánykának elvágta a csicsit. Akkor a Buha úgy megnyalta a kardot, hogy mire a tolvaj kihúzta, az már fényes volt.

 

– Nincs itt!

 

De megint csak ugatott a kicsi kutya. Úgyhogy a tolvaj mérgében levágta a kicsi kutyát.

 

– De valahol mégis itt kell lennie! – üvöltötte a tolvaj. – Megkeresik helyettünk a lángok!

 

Tüzet raktak, s felgyújtották a szigetet. Amint elhagyták az úszó lápot, a szél tovább fújta azt a víz felszínén, s máshol ért partot. Akkor Riblo előmászott a lángoló fából, szakított szoknyájából, bekötötte a csicsit, és futott ki szigetről. Ott már a tolvajok nem látták, meg nem foghatták.

 

Beesteledett, és a puha lápon elaludt.

 

Éjfélkor vörös fény tört fel a vízből, kettényílt a láp, és kiemelkedett a nagyszakállú, vöröspatás víziszellem, a Nivasi. Megkívánta Riblo szépségét, és – maradjatok tiszták és szerencsések, de mondanom kell – ott a tőzegen meghágta az alvó lányt. De mért nem őrködött fölötte ekkor a Butyakengo? – talán azt kérditek. Ott lebegett az; de Lokarde Klára lelkének darabkája nem akarta figyelmeztetni a lányát.

 

Miután a Nivasi dolga végeztével Riblo mellé hullott, akkor súgta a Butyakengo az álmodó fülébe, hogy „Riblo…” – no, erre már felébredt a lány, s látta mi történt. Eszébe jutott, amit még anyja, Lokarde Klára mesélt neki a víziszellemekről! Ha úgy esik, hogy megbecstelenít valakit a Nivasi, utána a víziszellem úgy elgyöngül egy időre, hogy teljesen védtelen lesz. Meg kell akkor fenyegetni, és varázserőt és miegyebet ad, ha békén hagyják. Rákiáltott hát az erőtlen Nivasira:

 

– Tudom, hogy nincs most erőd, ezért megöllek, ha nem tanítasz varázslásra!

 

– Nád teremjen orrodban, béka gyomrodban! – sziszegte a Nivasi. – Felruházlak varázstudománnyal.

 

Riblo varázslóasszony lett mégis. Így szólt a Nivasi:

 

– Még ezt adom neked, mert tudom, erre van szükséged, s utána eressz, hagyj itt. Ez az anyag a Kettős Arc. Fehér kutya zsírjából és halva született ikrek véréből csináltam. Azért Kettős arc a neve, mert kétféleképp használhatod. Ha gyertyát formálsz belőle, s meggyújtod, míg a bal kezedben van, láthatatlan leszel. A tolvajok várnak rád a láp túlpartján, de így megszökhetsz előlük. Ha pedig eszel a Kettős Arcból, számodra semmi nem lesz láthatatlan: az elrejtett kincseket megláthatod.

 

Riblo máris ivott a kancája tejéből, nehogy a nyomába találjon eredni a Nivasi, míg ki nem ér a lápból. Hóna alá vette nyulacskáját, és lovát vezetve kiverekedte magát a lápból. Ahogy ment a parton meglátta a tűz körül a tizenkét tolvajt, akik reá vártak. Gyertyát formált a Kettős Arcból, bal kezében meggyújtotta, s halkan lépve elhaladt jószágaival a tolvajok mellett, és azok nem látták meg. Lenyelt egy darabot a varázsanyagból, belenézett az erdőbe, keresztül a rengeteg fán, és észrevett ott egy tisztás legelőt. Azon legelészett a tizenkét tolvaj tizenkét lova, amiknek hátán tizenkettő átalvető. És Riblo látta azt is, hogy mind a tizenkét átalvetőben pénz volt. „Jézus, Mária! Mit tudjak csinálni evvel a sok pénzzel? Nem baj, elviszem a lovakat a lápba, s megkötöm, amíg visszajövök” – gondolta, s elment a tisztásra, a lovakat elkötötte és elvezette. Elrejtette őket a lápban.

 

Hát, egyszer a tolvajok már nem vártak tovább, elmentek volna a lovaikért a tisztásra. De csak a hűlt helyüket lelték. Keresték az erdőben, nem találták, bevették hát magukat a láperdőbe is.

 

De ott már várt rájuk a fákban a Buha, hogy megbüntesse őket, amiért felgyújtották a fűzfákat! Riblo hangját utánozta az erdődémon. Meghallották ezt a tolvajok, és megkétszerezett erővel törtek előre a sűrűben, hogy a lányt nyakon csípjék. A Buha a láp legmélyére csalta a tolvajokat, akik a nagy hajtóvadászatban észre sem vették, hogy elhagyták már a szilárd partot. Az ingólápra értek, és ahogy azon törtettek, egyszercsak megsüllyedt alattuk a talaj. Próbálták kiszabadítani lábaikat a vizenyőből, de előjött ekkor a nagy fogakkal vicsorgó és torzonborz, izzóbőrű Buha, s egyenként betaszította őket a vízbe, ahol már a Nivasi nyitogatta fazekait.

 

Így tűnt el a tizenegy tolvaj és Lokarde Klára botja a föld színéről.

 

Riblo itta lova tejét még kilenc napig az erdőben, aztán elment a tizenkét lóért meg a tizenkét átalvető pénzért. Gazdagon élt tovább, és soha nem keresték őt a rossz szellemek. Sőt, futottak előle, mert nagyhatalmú varázslóasszony lett belőle. De ő azért örökké bánatos maradt, s haragudott nagyon a Butyakengóra!

 

Onnan tudom, hogy a nagyanyám nagyanyja volt!

 

 

 

Jegyzet

 

1 Meséim olyan valós Kárpát-medencei – ám főképp erdélyi sátoros cigányoktól a XIX. század második felében gyűjtött – cigány mitológiai elemekből, hiedelmekből és balladákból épülnek fel, melyeket a cigányság a maga mesélési kultúrájában később nem örökített tovább, így nem őrzött meg.