A szőnyeg alá seprés hagyománya




Október 12-én délután öttől a Gaudeamus könyvesboltban Márton Evelin beszélgetett Vida Gáborral új regénye, az Egy dadogás története bemutatóján. A könyvespolcok és standok között figyelő közönségben eleinte érzékelhető volt valami furcsa feszélyezettség, azonban elszállt, ahogy Vida Gábor megszólalt. Márton Evelin szerint az új regény kapcsán Vida „ünnepelt író lett”, olvasótábora megnövekedett, a szerző viszont úgy véli, nem csinált most sem egyebet, minthogy a bogarairól és önmagáról írt. Az önéletrajziság viszont megnyitotta a teret a „kollektív hülyeség” irányába – egyszerű és nagyszerű dolog ez, hiszen az emberek magukra és saját történeteikre ismernek a szöveg olvasása közben.
 
 

 
Vida Gábor először is Molnár Vilmos szavaival élve nyugtázza: leghűségesebb állatunk a porcica, amit a szőnyeg alá seprünk. Az Egy dadogás történetével azt érte el, hogy a szőnyeg alatt felgyűlt port jól irányzott mozdulattal kiseperte – a sajátját is, a másokét is. Márton hozzáteszi, hogy talán ezért könnyeztek az emberek a székelyföldi könyvbemutatón, Vida szerint pedig Esterházy mondata kívánkozik ide, miszerint „mindannyian referenciális olvasók vagyunk”.
 
A referenciális olvasatok, saját és kollektív történetek margójára Márton Evelin mindenképp úgy gondolja, hogy sikerült megírni a nagy Erdély-regényt. Ennek az Egy dadogás története szempontjából úgy van létjogosultsága, hogy a következő kulcsszavak kapnak szerepet a regényben: elfojtás, frusztráció, dadogás, családtörténet, apa, rend és áttételesen a szerelem is.
 
 

 

Vida arról mesél, hogy szerteágazó családtörténetének székelyföldi szála megragadható abban az időeltolódásban, amely magát a rendtartó székely falut érinti. A huszadik század modernizációs folyamatai a kapitalizmussal karöltve nyomták rá a bélyeget egy merőben más gondolkodású és berendezkedésű társadalomra, amely azt eredményezte, hogy „egyre jobb volt az aknavetőnk, de ugyanúgy lőjük az ellenséget, mint 500 évvel ezelőtt”. A regény történetei mások vallomásaihoz képest még enyhék – Erdélyben a családi erőszaknak valóságos hagyománya van. Ahogyan annak is, hogy az apjával elbeszélnek egymás mellett, s csupán az ital minőségét tekintve jutnak konszenzusra. A férfiak és a hadsereg, katonaság mikro-és makroviszonyait tekintve arra jutott, hogy a hadsereg olyan, mint az ország, a közvécé vagy az egyetem: „sok hülye között néhány jó fej”, tágabb értelemben azonban a huszadik század arról szólt, hogy a férfiak a háborús élményeiket mesélték egymásnak.  Vida Gábor őszinteséggel szól arról is, hogy idegi állapota mindig rossz volt, kisgyerekkori kezdetű dadogásától felnőttkoráig – amikor nincs jó állapotban, mindig a katonasággal és az ott történő problémamegoldási helyzetekről álmodik.
 
 

 
Márton Evelin azt olvassa ki a regény sorai közül, hogy valójában ott lappang a szerelem is. A szerző mindannyiunk szüleinek és nagyszüleinek szófordulatával élve hozzáteszi, hogy „a szerelem nem volt divatban”, de a helyzet súlyosságát fokozza, hogy a népköltészetünkön kívül a magyar társadalomnak nincs egy kiforrott nyelve, hogy a szerelemről beszéljek. A szexualitás és a házasság mint intézmény között tátongó űr a szerelem, ami maga is dadogás.
 
 
 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter