„A szöveg elénk teszi testrészeit”




 
 

Darabos Enikő az egyik Testmetaforák-kötetbemutatón beszélt arról, hogy mióta a test és lélek mint egymástól elszakított, önálló entitás már nem létezik, nem hogy megoldottuk volna a test-lélek problematikát, de még inkább összebogoztuk. Ugyan nem lehet kiiktatni a lelket, beszélni róla mégis kínos. Valahogy egyben kellene látni, de akkor erről a furcsa test köré-mögé-belé szőtt lélekről csak a nyelv révén szerezhetünk tudomást. A nyelvre vagyunk utalva ez ügyben (is). A Testmetaforák a kortárs magyar irodalomban című kötet tanulmányain, elemzésein mindenütt érződik, hogy a tematika a szerző számára is releváns, a maga számára is megoldandó kérdéseket ismer fel bennük.

 

A kötet koncepciója hiánypótló a magyar kortárs irodalmi diskurzusban. A testhez való viszonyunk ugyanis mélyen paradoxális: amíg mindenünnen, médiából, utcai plakátokról zúdul ránk a test – persze ilyen-olyan üzleti érdekeknek kitetten –, addig a közbeszédben mélyen elhallgatott, tabusított. (Nem csak a lélekről kínos tehát beszélni…) Az orvosi, trágár vagy a baráti jópofizós, elviccelős regiszteren kívül nincs megfelelő nyelvünk rá. A test még saját magunk számára is idegen, elfojtások tárgya. És itt jön be az irodalom, amely egyfajta lehetőséget kínál arra, hogy ennek a mélyen elhallgatott testnek nyelvet adjon, elbeszélhetővé tegye. Darabos Enikő olyan szövegeket választott, amelyek világ-, ön- és identitásértelmezéseiket a testen keresztül látják megvalósíthatónak.

 

A kötet tizennyolc kortárs magyar írótól való huszonegy írást gyűjt egybe. A terjedelmes tanulmányok, kritikák szívesen bolyonganak, sőt elvesznek a művek – zömmel regények – útvesztőiben. Az értelmező a szövegekben kirajzolódó problematikát a maga mélységében igyekszik megérteni, és nem nyugszik addig, amíg ha nem is válaszokat, de olyan szövegbeli csapásokat talál, amelyeken végighaladva felfejthető a test egy-egy metaforikus mintázata. Mivel az írások tíz évet ölelnek fel, természetesen különbség van a szövegek nyelve között. Míg az első néhány értelmezés pedáns elméleti eszköztárral dolgozik, a kötet további tanulmányaiban egyre felszabadultabban, saját személyességét is megcsillogtatva értelmez, a záró Vajda Mihály-kritikában pedig már-már frivol ez az értelmezői nyelv.

 

Darabos Enikő az olvasót nem dobja be egyből a mélyvízbe, hanem folyamatosan szoktatja hozzá a tematikához. A kötet három egységén belüli első blokkjában – ha lehet így mondani – a test még egyfajta szelíd, átszellemiesített, metaforizált test. A blokk címe szerint: Én – másik, ebben az egységben a kritikák fő kérdése, hogy az én a másikkal hogyan tud a testen keresztül kapcsolódni. (Mert csak a testeken keresztül tud kapcsolódni.) Oravecz 1972. szeptember prózaverseiben azt vizsgálja, hogy a szöveg nyelve mennyire tér el a szerelmi szenvedély diskurzusának megszabott rendjétől, és hogyan törli el a narratív identitást. Rakovszky Zsuzsa regényében viszont annak a személyes történelemnek a kialakulását követi nyomon, amiben kialakulhat a narratív identitás (A kígyó árnyéka). A hullócsillag évében viszont az árnyalt metaforikát, a női és a férfilét regénybeli kirajzolódásait. Az én megsokszorozódásának, szétforgácsolódásának mintázatatát ismeri fel Solymosi Bálint Életjáradék című regényében, hogy aztán Agota Kristof szövegeiben teljes bizonytalanságot – elbizonytalanítást tegye szóvá (Trilógia, Az analfabéta).

 
Némiképp kakukktojás a kötetben Bán Zsófia Esti iskolája, amely műfaji besorolhatatlansága révén kapja a jobb híján alternatív mentalitástörténet megnevezést. A blokk alighanem legélvezetesebb – az irodalomelméleti szakzsargontól is felszabadult – szövege Grecsó Krisztián Tánciskola című regényéről értekező, amelyben a narrátor túlkapásait szóvá tevő finom irónia a recenzens stílus- és arányérzékét teszi még nyilvánvalóbbá.

 

A következő, Test – nyelv című blokk értelmezéseit olvasva már igencsak benne úszunk a mélyvízben. Hogyan lehet nyelvet adni a hús-vér testnek, ami a maga közömbös brutalitásával a saját útját járja? Ez itt a fő kérdés. A problematika bevezető szövege a Nádas Péter Párhuzamos történeteket taglaló tanulmánya, amely talán a legelmélyültebb, legpontosabban megértésre törekvő szöveg a kötet tanulmányai közül. Darabos Enikő itt különös erőfeszítést tesz, hogy a kortárs magyar prózában is egyedülálló regényhez fogást találjon. Pontosan fogalmazza meg a Párhuzamos történeteket felvezetendő a testről való megszólalás nehézségeit. Eszerint a test jelen világunkban a profitorientált ideológia áldozata, amely a test hasznosításának posztindusztriális erkölcsét írja elő, annak ellenére, hogy az egyéni felelősségre és az önmagunk iránti tiszteletre hivatkozik. Az irodalom nyelve benne is áll ezekben az ideológiákban, de megvan a lehetősége, hogy túl is mutasson azokon, új megszólalási lehetőségeket is javasolhat. Utóbbi eseteként Nádas regénye létrehozza a szenzuális jelműködéssé fenomenalizált test szövegszerűségét. Az érzékiségnek itt nincs sok köze az erotikához – ahogy pedig megszokhattuk. A regény újszerűsége pontosan az, hogy nem tartja fenn a test számára a szimbolikus rend diskurzusában biztonságosan elkülönített teret (természet, archaikus, közvetlen), hanem durván beviszi a szimbolikusba. Úgy juttatja szóhoz a testet, hogy az jobbára végig néma marad. Viszont felmutatja egy másik élet lehetőségét, és ennek alapkritériumaként a testet jelöli meg mint a szabadság terrénumát, rámutatva számos téveszmére, melyek az e területeken végzett vizsgálódásokat irányították a 20. század folyamán.

 

Pályi Andrástól két regény is szerepel a blokkban: az Éltem és a Túl. Mindkettő pozitív kritika, mivel a test érzéki mintázataiba beleszövődött énkeresést hitelesnek ismeri fel. Az értelmezőnek nincs viszont jó véleménye Bartis Attila A nyugalom című regényéről, mitizáló fekete-fehér látásmódja okán. A jó testek–démonizált rossz testek, álságos társadalmi közeg–tiszta természeti világ kettősségei ugyanis hamis szentimentalizmust teremtenek. Megengedőbb viszont, a talányos szerzőségű, ám Spiegelmann Laura neve alatt futó Édeskevés iránt – amelyben észreveszi a szexfüggő lány vergődésének brutális nyelve mögött a szentimentalista regisztert –, valamint Erdős Virág Euridüké című novelláskötetének mítoszátirataival.

 

A harmadik, A másik én címet viselő egységben – már nemcsak hogy a mélyvízben próbálunk meg fennmaradni, hanem valami kapaszkodik is a lábunkba, és húz lefelé. És ez a valami a mindannyiunkban benne lapuló idegen, antihumán másik, Freud kísértetieséhez hasonló. Nincs neve, alakja, de épp ezért sokféle alakot ölthet. Még akár kedélyes is lehet – habár groteszk fintorba torzult kedélyesség ez. Ezért sem nagyon értem, hogy a Semmi művészet című Esterházy-kötet mit keres a blokkban. Érthető A szív segédigéivel való összeolvasás, és még a testről szóló (közhelyes) megnyilvánulások is, ez azonban itt kevés. Darvasi László Virágzabálókjában viszont már benne járunk az őrület nyelvében, a narrátor folytonos ködösítése alaposan elveszejti az olvasót a történet labirintusában. Bodor Ádám Verhovina madarairól szóló kritikája valamilyen eredendő természeti kíméletlenséget tesz szóvá, amelybe az emberi lét is be van ágyazva. Szvoren Edina Nincs, és ne is legyen novelláskötetének viszont azt a szorongást, sőt viszolygást keltő alapélményét, amely a családi kapcsolatokban érhető tetten. A kötet vége felé egyre izgalmasabb kérdések jönnek. Szilasi László A harmadik híd című regénye azt a kérdést feszegeti, mitől ember az ember, és mikortól már nem az? A hajléktalanság-tematika egy olyan határhelyzet, ahonnan ez a kérdés megközelíthető. A Tompa Andrea-kritika (Fejtől s lábtól) nemcsak a test univerzális szimbólumrendszerét veszi észre a regényben, hanem a sokféleséget önmagaként (f)elismerő egység etikáját. A záró Vajda Mihály-kritikában (Szókratészi huzatban) pedig már az értelmezői nyelv is a Vajda-szöveg frivolságához idomul. Mert ha sok én rejtőzik bennünk, és nincs mag-én, ezt tudni felszabadíthat: nyelvileg is. Habár játékosan fricskázó ez a nyelv, de igazságokat, hogy ne mondjam, súlyos igazságokat mond ki a Vajda-szöveg kapcsán. Megtalálni magunkban az idegent, egyfajta elasztikus, sok énnel rendelkező identitást kialakítani, ez az egyetlen út, előrelépés, még ha nem is garantálja a sikert. Mert a test kísértete bár faggatózásra hív, de azért mindig kísértet marad.

 

 

 

Darabos Enikő: Testmetaforák a kortárs magyar irodalomban. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2017.