A szülőföld a mindenség – beszélgetés a 80 éves Czegő Zoltánnal




– Sokgyermekes, székely vándormunkás családba született Bukarestben, legalábbis ezt olvasni az életrajzában. Mire emlékszik vissza a gyerekkorából?

 

– Sok ostobaság kerül világhálóra, mielőtt a még élőt bárki is megkérdezné, mit szól hozzá. Az Igaz Szó folyóirat dobta be és fel egykor, kezdő koromban, hogy szüleim vándormunkások voltak. Egek! Két székely, 9 gyermekkel, vándormunkásként. Rólam évtizedek óta ezt is hámozhatja az érdeklődő a technika képernyőjén. Vándormunkások voltak a lipovánok, és annyian mások is. Édesanyánk a szokások szerint elment szolgálónak Bukarestbe. Ott kimondottan keresték a székely lányokat, mert azok szorgalmasak és tiszták voltak. Így született a nagy román költő, Tudor Arghezi is egy székely szolgálólány ölébe, mellére. Anyám Bukarestben ment férjhez a háromszéki, gidófalvi asztalosmester Czegő Mihályhoz 1933-ban, akinek a családi gépműhelyes, asztalos üzemét, mármint a nagyapámét elvitte az 1929–33-as gazdasági világválság. Ott házasodtak, ott született 3 fiúgyermekük. Onnan haza, Székelyföldre, Máréfalvára, majd Udvarhelyre, a Küküllők mentére. Bordos, majd Uzon, majd ismét Máréfalva, miután apám a temetőbe ment. Követte a maga műhelyeit a magánipar után. Gyermekkorom aranyos, fölemelő, éheztető, a népismeret és hagyományrendszer fakultása volt. Anyámtól és a család környezetétől mindent megkaptam; fonók, kukoricafosztók, indiánosdi Rava, Székelyszállás és Bordos erdeiben, mezőin. Vállalnám újra, az éhezéssel együtt is. Katonabogár című regényem is onnan sarjad, hasonlóképpen a kétkötetes Medrében él is, meg a verseim is. Na meg Háromszék és a székely mindenség búbánatából. Aki nem tudja mindenségnek tartani szülőföldjét, az nem tudhatja a mindenséggel mérni önmagát.

 

– Tanári képesítéssel a zsebben egy szerkesztőségben kötött ki. Hogy történt ez?

 

– Bordoson jártam ki a 7. osztályt. Tanító akartam lenni. Csodáltam, szerettem tanítóimat. Nagyon szegények voltunk, de a tanítóságot anyám megígérte. Apám iparra akart parancsolni, hallani sem akart középiskoláról. Mégis, anyám Marosvásárhelyre, a mai Bolyaiba dirigálta Miskát, utána engem, Bandi már iparban volt. A család 1953-ban Uzonba, nagymamához költözött, apánk Brassóba ingázott. Műhelyeit Udvarhelyen is, Bordoson is elsodorta a riherongy történelem. Sepsiszentgyörgyön, a Székely Mikó Kollégiumban érettségiztem ’55-ben, dolgoztam két évig, aztán újabb vakmerőség: egyetemre mentem, pedagógia-lélektan és magyar nyelv és irodalom szakra. Mellékes fakultásom volt az egyetemi tánccsoport. A csoda. Kalotaszeg, széki táncok, a bihari, a székelység táncai, és annyi más. Fizikai munkát is végeztem pénzért, Debreczy professzorunk felesége tanítványokat adott a kezem alá. Tanulni, éhezni, dolgozni, közben táncolni sokfelé Erdélyben. A versírás annyiban érdekelt, hogy a marosvécsi református pap lányának, Szabó Judit évfolyamtársamnak írtam játékból verset. De még nem hajtott a líra. Korondon kezdtem a tanárkodást, középiskolában, akkor jött haza a költő, festőművész Páll Lajos 4 év ’56-os börtön után. Emlékezetből, börtönben írt versei folytak belőle. Megdöbbentem a nagy barátság mellett. De még csend. Sepsibükszádra mentem, a családhoz közel, Apu halála után. Tanítottam mindent, tánccsoportot létesítettem nagyoknak és iskolásoknak, ott, ahol semmi hagyománya annak nem volt. Családnevek a vasútépítés, kőbánya, üvegöntés (üveghuta) körül: Obermájer, Stekbauer, Pirampel, Gyakomello, Herbszt, Nyáguly, Nicuj. Táncoltak székelyül. 1955-ben közöltem egy nagyobb dolgozatot a Tanügyi Újságban az osztályfőnök és az osztályfőnöki órák szerepéről. Aztán az Ifjúmunkásban cikkeket, a Falvak Dolgozó Népében az első tárcanovellámat. A tanítói testület rémülten állapította meg a tényt. És 1966-ban megírtam és elküldtem első versemet az Igaz Szó folyóiratnak, Székely Jánosnak. Közölte, utána rögtön közölt Márki az Utunkban, Kántor a Korunkban. És mindenütt. Az Előre, a központi napilap leküldte Barabás Istvánt, menjek fel a szerkesztőségbe, „szülőfalumba”, Bukarestbe. A Tranzit szállóban laktam a szerkesztőség költségén. Szilágyi Dezső főszerkesztőnek köszönhetően rövid ideig főkorrektor beosztásban dolgoztam, majd a szerkesztői székbe kerültem. De jött 1968, a megyésítés, lap Sepsiszentgyörgyön is! A leendő főszerkesztő titokban üzente: elvár a laphoz. Én fölmondtam azonnal az Előrénél. Akkor áttettek volna az irodalmi titkárságra. Nem, haza kellett menni. Lap! Irodalommérgezés, barátok és tisztelők, álságok és följelentgetések, igazi kollégák és álnokok. Na, ez volt az az élet. Plusz a vállalt másik. És jöttek s mentek a versek.

 

– Annak ellenére, hogy azt nyilatkozta az egyik felolvasóesten, hogy soha nem akart költő lenni, mert annál jobban tisztelte a költészetet Janus Pannoniustól a kortársakig, hogy abba belevágjon, 1966-ban mégis átlépte ezt a maga húzta határt.

 

– Igen, így volt. Nem akartam sose költő lenni, ám özönnel verték föl a port a hitványnál hitványabb versek iskoláktól egyetemig s onnan vissza. Hát azt nem! Ám adódott a „felszólítás” valahonnan, belülről. Egy napon öngyilkos lett a NATO egyik főtisztje meg egy erdővidéki református pap. Elhűltem, 28 évesen: „Hogy tudtad megtenni? Erő kell ehhez, vagy a csak-hullni-tudó kő állhatatos hullni akarása?” Megírtam, elküldtem, Székely János kért még és kért magamról tájékoztatást, kicsoda ön, nem is hallottunk önről… Én jobban tiszteltem az irodalmat, mint hogy hitvány versekkel duzzasszam a mocsárt. Volt akkor már egy boly, amelynek költő tagjai nem akartak járni a kommunista csapáson. Olvastam az ismeretlen ifjakat; szülőföld, szerelem, eke, kasza, de már nem himnikusan a kollektív gazdaság párttitkára körül… Persze, az 1968-as megyésítésnek volt valami oldékony szaga, valami a talán lehetséges szabadságból. Persze, párttitkárunk, pártrovatunk volt a Megyei Tükörnél is, besúgók és föl-lejelentők is. Hamar tájékozódtam magam is, bár naiv voltam még és élhetetlen. És szólnom adatott. Akkor viszont csak igazat vallani! Ha belegondolok, ma sem kifizetődő az igazmondás, sem itt, sem Magyarországon, ahol 22 évet töltöttem, 14 évet kitiltva a magyar irodalomból. A megélhetési politizálás itt is dívik, az igazmondás itt se kifizetődő, sőt. A Vers szégyenében nedves, nyálkás itt is, ha kushad és hazug.

 

 

 

– A második Forrás-nemzedéknek nevezett írói csoportosuláshoz sorolják. Hogyan tudná megfogalmazni ma annak az írói csoportosulásnak a jelentőségét, irodalomtörténeti szerepét?

 

– Az úgynevezett második Forrás-nemzedék fogalommá vált a hetvenes években. Na nem minden irodalomművészeti csapat megnevezése mennybe vivő hintó. De ama II. Forrás is hozott, vitt lámpást a duhaj semmitmondás dzsungelébe. Egyik besúgó barátunk mai napig se bocsátotta meg a kritikusoknak, hogy őt nem sorolták. A megneveztetésünket se mi találtuk ki. Az „első nemzedék” újított itt-ott, elég nyugton. Mi, a második már mást, másképp, többet és valósabbat. A kommunista diktatúra gazemberségei annyira nyilvánvalókká váltak, hogy már a Szekuritáté is nyíltan dorbézolt. A költők, írók egy része elment(-ünk) a határig. Sokasodtak a halottaink és a besúgóink, a megtérdelők, mert mindig lehetett zsarolni. Ama II. Forrás-nemzedék megkapta a tiszteletet, már amennyit lehetett. Amaz I. Forrás-nemzedék dolgait idejében ismertük. Volt, akiért rajongtunk, volt, akinek babérjait akkor is nevettem. De mindez megvan ma is. Nem döngettünk kaput, falat, mert a rendszer orvos szerkesztői gondját viselték vérnyomásunknak. Akkoriban s 1989 után fogalmaztam újra a Miatyánkot: sosem bocsátok meg azoknak, akik ellenünk vétettek.

 

– A Szekuritáté zaklatásai miatt költözött Budapestre. Milyen volt abban a korban alkotni, amikor minden leírt mondatot ellenőriztek?

 

– Az állambiztonsági hivatal hatalmas kőfalként létezett a szocialista rendszerben, különösen Romániában, ahol óráról órára vigyázni kellett, mit mond, mit merészel cselekedni, egyáltalán létében mennyire vesz mély lélegzetet az elnyomott magyar kisebbség. Írásban többször közelítettem meg azt a pártdiktatúrát, melynek védfala volt a szeku. Ennek is köze volt a szerkesztőségből való eltávolításomhoz, 15 év után, 1983-ban. Akkor azt mondotta a megyei alfőnök, hogy azért, mert nyugaton van rokonom. Egy frászt. Édes Bandi testvérünk már 1967-ben átszökött a határon, Göteborgban kötött ki. Remek gépkocsiszerelő volt, ám a családját nem vihette volna több évig oda. Izraelbe ment, oda vihette 24 órán belül, ha fölvette a vallást. Oda se neki! Na, 15 év után „miatta” tettek ki a szerkesztőségből, mondván, nyugaton van rokonom, és nem maradhatok. Mondottam akkor Inceu megyei alfőnöknek, hogy Izrael nem nyugat, hanem délkelet! Nem értett a szóból. A szekuhoz sokszor rendeltek be, kihallgatásra, fenyegetésre. A Szabad Európa rádió közölte írásaimat. Közölte kihallgatásaimat. Az országos napilap, az Előre megtiltotta rovatom, kézirataim közlésjogát, mert írásban utasítottam el a Ceauşescu születésnapjára rendelt vers megírását… Nem sorolom. Öt évig hányódtam kultúrtisztviselőként, útlevelet sehová nem adtak hét évig. Kihallgatásra jelentkeztem a főparancsnoknál 1988-ban. Öt perc múlva fogadott. Mi a bajuk velem? – kérdeztem én. Kikísért, a kapuban mondta, van egy román közmondás, amely szerint a száj miatt verik a segget. Vigyorgott ő is, én is. Ketten a kapuban a Gonosszal. – Most tessék menni az útlevélért, szép idő van, utazzon… néha mi is tévedünk. Akkor már tudtam, hogy ő is sejti: nem jövök vissza. Lexikonokban, világhálón úgy szerepel, hogy 1988. áprilisában „költöztem” át. Na, egy táskában vittem a bútoraimat, a szerelmem, a két szép gyermekem és a fürdőkádam… Hamarosan kaptam háromszobás lakást Pesten, akár a chilei menekültek.

 

– Ösztönzőbb volt-e abban az időszakban költőnek lenni, mint a politikai változások utáni években?

 

– Nem volt termékenyebb a Pesten töltött idő. Az első hetektől közöltem rendszeresen. Az 5. emeleten, az erkélyemen tettem esküt a magyar nemzetnek, hogy meghálálok mindent életemben… Még féltem is az ötödiken, ki ne esnék a könnyeim után az erkélyről. Sok lap, sokat írtam, sose magamról. Erdély, kisebbség, nemzetek, fájdalmak és hazavágyódás, 18 éves lányom jött utánam egyezségünk szerint családegyesítés jogán. Kitelepedési papírjait megkapta 1989. december 15-én. Kért, tölthesse otthon a karácsonyt. Kitört másnap a műanyag-forradalom. Átsegítették Esztert magyarországi kirándulók a „fronton” december 29-én. Másnap szerkesztőségem, az Esti Hírlap ünnepelte őt s az apját, és a szabad Romániát. Írtam a felfordulásokban is. Első verskönyvem – Lelkek világhuzatban – odakinn 1995-ben jelent meg, a sepsiszentgyörgyi Hervai Katalin borítógrafikájával. A kötetzáró verset idézem: „Gyöngyös erőm rendre kifosztották / Olyanná váltam, mint Magyarország / Elföldeltek Magyar eget látok / Fényes legyen a ti országlástok”.

 

Sokat dolgoztam. Meg is fizették. Ma egy könyvért tizedét se kapjuk, itt se, ott se, mint annak idején. Óhatatlanul hozzá kell tennem, mekkora állami összegek kerülnek az irodalom, a könyvterjesztés támogatására (is) Magyarországon, és kik kaszálnak azokon a mezőkön. Sokszor gondoltam arra is, hány erdélyi újságíró bírná egyik napról a másikra, s halna éhen, aki otthon dőzsöl a gőgben.

 

– Egyik kortársát, Király Lászlót idézném: „egy jó erdélyi versben, legalábbis, amióta az erdélyi magyarság kisebbségben él, legalább két vers van. Van egy leírt vers, és van egy vers a sorok között.” Hogyan látja ma a hetvenes, nyolcvanas évek verseit, főként a sajátjait ilyen szempontból?

 

– Igaza van Király Lacinak, hogy a Szekuritáté és más elnyomó állami rettenet melegénél egy-egy versben két vers is benne van, hogy közel kerülne a valósághoz. Szerintem a kommunista szimbolizmus sajátos létérdek az irodalomművészetben, ahol sem az eredetit, sem a valódit nem szabadott érinteni. A második Forrás-nemzedéket, 11 költőt, írót faggatott Gálfalvi György újságíró barátunk (Marad a láz?, Kriterion Könyvkiadó, 1977, Bukarest). Óvatoskodott ő is, igen mi is. Vajon mi kerülhet és milyen eltérítésekkel a könyvbe? De hát szólni kellett! Már aki vállalta. És megjelentek a jelzett szimbolizmus örvén hidegrázó versek is. Ma is restellem, hogy Ceauşescut, a rettenet diktátorát is dédelgette egynémely fiatal magyar költőnk. És nem igaz, hogy kénytelen volt. Ma is igaz, hogy egy-egy zsíros állás érdekében nyalták fényesre a kilincseket. Mert ma is vannak hasonló alanyok. Ezek a tényezők határozták meg a 70-es, 80-as évek magyar irodalmát Erdélyben. Megvoltak az érdekszférák, csapatmunka mellett a bandaszellem is élt… A mai erdélyi magyar irodalom távol áll a politikától. Mi annak idején erkölcsi kérdésként kezeltük a kisebbségi sorsot. Ma mossa kezeit ez a fiatalabb nemzedék, fényévnyi távolban a sorskérdésektől.

 

– Egy másik kortársa, Farkas Árpád úgy nyilatkozott, hogy a kilencvenes évektől nincs tétje a versírásnak. Ön hogy látja ezt, hiszen azóta is ír, nagyon termékeny költő-író?

 

– Nem bólintok arra, hogy 1990 után nincs tétje a versírásnak. Igenis van tétje. Ha valamit mellőzünk, az a valami akkor is létezik. Garas is van, csak le kell tenni azt.

 

– Soha nem érezte, hogy nincs már semmi mondanivalója?

 

– Inkább attól félek, hogy úrrá lesz rajtam a hiábavalóság. De hát gondold el: lehet nekem ma is, holnap is mondanivalóm, amint hogy van is, de nincs lapom, komám! Plakátokra nem irkálhatom a magamét, a magunkét! Szórványban bűn a csöndes szűrögetés. Persze, az én koromban már kevesebb az energia. Kérdezed, hát ez van, így van. Így mutat a takargató, az elhallgató irodalom ma is. Padlófelmosórongynak. Egyenesen riasztó, döbbenetes állapot, ahogy ma hallgat a mély. Székelykedni könnyebb, mint föltárni s fölmutatni. Most is így látom, hiányolom azt, amire égető, sürgető szükség van az irodalmi életben. Már szinte nem is csodálom, hogy nincs kelete a könyvnek.

 

– Ehhez kapcsolódik ez a korábbi nyilatkozata: „Az irodalom a mai politikai viszonyoknak nem szolgálóleánya, hanem padlófelmosórongya. Undorodom a politikamentes irodalomtól, viszont volt véleményem, van véleményem, le is írtam lírában meg epikában. Az 1. és 27. könyvem is arra való, hogy kimondjam, amire más csak legyint.” Most is így látja, kell-e politizáljon írásaiban a költő, író?

 

– Az író, költő „népért síró bús, bocskoros nemes”, Ady szavaival. Politizált népe dolgaiban minden igaz költőnk, írónk. Az elhallgatás is politika, és azt nem fogom vállalni. Hiszen még előttem az élet…

 

 

 

Czegő Zoltán 1938. június 18-án született Bukarestben. Költő, író, újságíró, publicista. 1955-ben érettségizett Sepsiszentgyörgyön, a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen pedagógia–lélektan–magyar szakos tanári képesítést nyert. 1964-ig tanított Korondon, 1964-től Sepsibükszádon, majd a Megyei Tükör egyik alapító szerkesztője lett, jelenleg a Székely Hírmondó napilap főmunkatársa. 1966-tól közöl verseket; Forrás-kötete, a Pogány liturgia 1970-ben jelent meg. Azóta kéttucatnyi verses- és prózakötete látott napvilágot.