„A szülőföldet nem lehet elhagyni” – Beszélgetés Molnos Lajos költővel




– Egy régebbi beszélgetésben – Gálfalvi György volt a kérdező – említetted, hogy bár egy nagyon mélyről jövő parasztcsaládból származol, otthon az olvasás, a könyvek és az irodalom szeretete igazi családi hagyomány volt. Szinte mindenki olvasott, és nemcsak a Molnos családban, hanem a szomszédságban, a szűkebb-tágabb környezetükben is Korondon. Mit olvastak, és hogy alakult ki ez a hagyomány? És mindenekelőtt: miként befolyásolta a gyermek, majd ifjú Molnos Lajos szellemi fejlődését?

 

– A több ezer lelket számláló Korondon a régvolt időkig visszamenően – miként napjainkban is – az egyik legterebélyesebb, legszerteszétágazóbb atyafiság a miénk, a Molnosoké volt, illetve maradt. Ez azt is jelenti, hogy a mi familiánkból mindig is jócskán kerültek ki iskolázott emberek, főleg pedagógusok, de jogászok, papi emberek, állami tisztségviselők, s még tudományos dolgozatokat publikáló vallástudós és verskötetet kiadó, nyelvészkedő diplomás pszichológus – mostanság pedig festők, szerkesztők – is. Ha ehhez hozzáteszem, hogy kisiskolás korom idején végezte el az egyetemet Kolozsváron, a Bolyain, édesanyám két öccse, akkor már, azt hiszem, sejthető, hogy miért volt már akkor is oly „szívélyes és baráti” a viszony családom és a könyvek között. Tényleg szerettünk olvasni, becsülete volt nálunk a könyvnek. Földműves család voltunk, így hát csak hosszú téli estéken jutott bővebben idő az olvasásra. Közülünk édesanyám volt mindig is a legszenvedélyesebb olvasó s egyben az első „könyvgyűjtő” is. Még idős korában sem sajnálta a pénzt egy-egy jó könyvért. A mi akkori, mintegy száz kötetes házi könyvtárunk állományának zömét, természetesen, nagybátyáim „szerezték”, akik mindig könyvekkel megrakodva jöttek haza vakációra, s nekem is mindig könyveket hoztak ajándékba. Gondolhatod, hogy nem ponyvaregényeket. Különösen kisebbik bátyóm, a közgazdász Ákos volt nagy irodalomkedvelő, s figyelt oda arra is, hogy mikor, mit olvasok. A könyveink zömét, természetesen, klasszikusaink kötetei tették ki, Fazekas Mihálytól Berzsenyiig, Vörösmartyig, Tompa Mihálytól Petőfiig, Aranyig, Jókaiig, Mikszáthtól Móriczig, de volt Sütőtől is kötetünk, Szabó Gyulától és Asztalos Istvántól is, anyám szerzeményeként pedig Kosáryné Réz Lolától is. Megvolt Rákosi Viktortól Az elnémult harangok is, hun regék és mondák, meg aztán, úgymond, rám való tekintettel, Verne-kötetek, indiános könyvek stb. Nos hát, ezeket a könyveket olvastuk, s adtuk kölcsön egyik-másik szomszédnak. Hogy milyen hatással volt mindez, az úgymond szellemi fejlődésemre? Nos, ez abból is sejthető, hogy én már hetedikes koromban „szentül” megfogadtam, hogy „kitanulom” a magyar–történelem szakot Kolozsváron, a Bolyain. A fogadalmamat betartottam: magyar szakos tanárnak „tanultam ki”, igaz, nem a Bolyain, hanem a Babeș–Bolyain, de Kolozsváron.

 

 

– Molnos Lajos neve már gyermekkorunkban ismerős volt, versei előkerültek tanórákon, szavalóversenyeken – ma is emlékszem például a Csendesen ballagóra: „Ballagok az itthoni tájon/ s körülvesz ím a szülőföldem”. Azt hiszem, ha van visszatérő témája a Molnos-verseknek, az a szülőföld. Milyen volt „elhagyni” később (hiszen élt Bihar megyében, Kolozsváron, Csíkban is), milyen maradt a viszonyod a szülőfölddel?

 

Erre a kérdésedre akár azt is válaszolhatnám, hogy: Budapestre költözvén, több, mint hetven évnyi kódorgás után, végre visszatértem a szülőföldemre – lévén, hogy Budapesten születtem, itt tanultam meg járni, beszélni, következésképpen hivatalosan, életrajzi adatként is ez a város a szülőföldem. Mondhatnám ezt is, de azért nem mondom, mert szerintem a szülőföld több mint egy hivatalos adat, s nem feltétlenül esik egybe a születési hellyel. Esetemben semmiképpen nem, ugyanis én „anyajóságú, apaszigorúságú” szülőföldemnek a székelyföldi Korondot vallom és érzem. Itt voltam gyermek, itt voltam fiatal, ezernyi emlék, megannyi mindmáig megőrzött arc, hangulat, mozdulat, szavajárás köt ide, vagyis mindaz, ami döntően befolyásolta, hogy milyen felnőtté váltam. Persze, az ember élete folyamán a szülőföld is nagyobbodik, tágul. Magamra vonatkoztatva ezt úgy szoktam mondani, hogy Korond annektálta Székelyudvarhelyt, felejthetetlen diákkorom városát, és „bekebelezte” Kolozsvárt is, ahol a leghuzamosabb ideig éltem, egyetemistáskodásom csodálatos öt évét is beleszámítva, majdnem ötven éven át. Egyébként az a véleményem, hogy a szülőföldet nem lehet elhagyni. Azért nem lehet, mert a szülőföld nem hagy el. Bennünk és velünk él, s nemcsak a lelkünk mélyén, látszólag elfelejtve, eltemetve, de a zsigereinkben, egy-egy önkéntelen mozdulatunkban, szavunkban. Hogy érthetőbb legyek: én ma is, ha megyek az utcán, s látok egy szeget, gombot, nagyobbacska drótot, anélkül, hogy számot adnék, reflexből, lehajolok és felveszem. Nem én veszem fel, a most éppen budapesti lakos, hanem a bennem élő korondi, s étkezés után is az abroszról ő szedegeti fel s falja be a kenyérmorzsákat. Hát igen, a szülőföld rendkívül makacs és ragaszkodó. Ezért is mondom, hogy „őt” nem lehet elhagyni soha, és ezért is tudok én megmaradni mindhalálomig korondinak s erdélyi magyar költőnek, tollforgatónak. Egyébként: legutóbb a tavaly nyáron voltam OTTHON, Korondon, karácsonykor az egyik, erre járt atyámfia hozott egy kis, disznóvágás utáni, hazai ízű kóstolót, s épp a tegnap járt itt egy másik unokaöcsém, s a hazai kóstoló mellé hozott egy csomó otthoni hírt is. Kolozsvárra szintén el-elmenegetünk, hiszen csak egy ugrásnyira van Pesttől.

 

 

 

– Kolozsvári jelenléted egybeesik egy nagy szellemi-irodalmi pezsgéssel, az ún. második Forrás-nemzedék (Farkas Árpád, Király László, Magyari Lajos és mások) megjelenésével – közéjük tartozott a fiatal Molnos Lajos is. Ez volt a Gaál Gábor Irodalmi Kör „aranykora” is, és épp ebben az időszakban voltál a kör elnöke. Hogyan nézett ki ez a pezsgés belülről, hogyan zajlottak a kör legendás ülései, melyek voltak a „nagy pillanatok”?

 

Azt hittem, hogy a Gaál Gábor Irodalmi Körről órákig tudnék beszélni, felidézve megannyi „nagy pillanatot”, történést – s lám, most azt kell tapasztalnom, hogy alig emlékszem ún. konkrétumokra. Ne csodálkozz, több, mint ötven – s nem akármilyen – esztendő ment át rajtunk is azóta. Amit biztosra tudok: hogy a magamban „ötösfogatnak” nevezett, szűkebb baráti társaságunk – Apáthy Géza, Farkas Árpád, Király László, Magyari Lajos, Molnos Lajos – hamar összeverődött 1961 őszén az Emil Racoviță diákotthonban, ahol laktunk. Megvitattuk egymás verseit, szentenciákat mondtunk ki irodalmunk akkori állapotáról s az akkor ismét Gaál Gábor néven laposkodó, unalmas irodalmi körről, s elhatároztuk, hogy új, másfajta irodalmi kört szervezünk a filológián, ahová mindannyian jártunk. Nekünk, ún. „udvarhelyieknek” (Farkas, Magyari, Molnos, Balázs András) volt már ebben tapasztalatunk, hiszen Magyari meg én nemcsak egy jól működő irodalmi önképzőkört szerveztünk meg a gimiben, hanem még irodalmi faliújságot is működtettünk. Aztán mi, az „ötösfogat” lettünk a Gaál Gábor kör vezetősége, s én az elnök. (Látod, már arra sem emlékszem, hogyan történt a „hatalomátvétel”. Gondolom, valamiféle választás, tisztújítás következményeként.) A köri ügymenet roppant demokratikus és egyszerű volt: a felolvasni vágyók opuszait az Utunknál legépeltettük, a lehető legtöbb példányban, kijelölődött egy vitaindító személy, a legépelt példányokat szétosztottuk, s aztán hajrá, bele a sűrűjébe. Minden ülésen jegyzőkönyv készült, s körbejárt a jelenléti ív is. Egy idő után 80-100 vagy még ennél is több ember jelenlétében folytak a viták, amelyek sokszor meglehetősen hevesek, kemények voltak, akárki hozzászólhatott, véleményt mondhatott, a feltétel csupán az elvszerűség volt, valamint a durvaság és személyeskedés mellőzése. Igazi szellemi műhellyé alakult át a kör, s nemcsak a tollforgatók, hanem a péntek esti üléseken részt vevő, különböző egyetemeken tanuló fiatalok számára is. A körben felolvasni soha nem volt izgalommentes, még ötödjére, tizedjére sem, s valamiféle „rangot” is adott a pályakezdő tollforgatónak. Ezért is mondom azt, hogy minden péntek esti ülés egy-egy agorai „nagy pillanat” volt. A köri üléseken, ha néhány órára is, de megfeledkeztünk arról, hogy hol, milyen elvek vezérelte társadalomban élünk, s arról is, hogy árgus szemek figyelik, értelmezik minden szavunkat. Magyarországon már „zúgtak a fényes szelek”, a Szovjetunióban már Jevtusenko, Ahmadulina, Voznyeszenszkij, Rozsgyesztvenszkij, Vinokurov hangja dominált. Ők voltak nekünk is a „hátszél”. Lelkesek voltunk, optimisták, hiszékenyek. Nem akartunk mi sem izgatni, sem lázítani, csak őszintén akartunk beszélni a társadalom állapotáról, a tennivalókról, hittünk az őszinte szó erejében. A „szervek” ezt másként értelmezték: 1965. december 8-án, a hajnali órákban „begyűjtötték” az „ötösfogatot”, értünk jött az a bizonyos „fekete autó” (tényleg fekete volt) – a szüleinknél házkutatást tartottak (nálunk Korondon hármat is), a kört pedig, pestiesen szólva, parkolópályára helyezték Véget ért a Gaál Gábor kör „aranykora”. Hát ennyit dióhéjban a legendás péntek estékről…

 

– Hogyan látod utólag a saját szerepedet ennek a nemzedéknek a formálódásában – és magának a nemzedéknek a szerepét és utóéletét Erdély magyar irodalmában?

 

Ha jól értelmezem a kérdést, nemzedékemről szólva, a második Forrás-nemzedékre gondolsz. Nos, nekem ezidáig még soha nem jutott eszembe elgondolkozni azon, hogy volt-e, s ha igen, miként, milyen mértékben volt szerepem nemzedékem formálódásában. Amúgy azt hiszem, ennek a megítélése nem az én tisztem.

 

Gálfalvi György az 1977-ben megjelent, 11 interjút tartalmazó Marad a láz? című kötetében mindenikünk esetében rákérdez a Gaál Gábor körre is. Mindahányan úgy tekintünk vissza a körre, mint olyan szellemi műhelyre s egyben agorára is, amelyben – avagy amelynek segítségével – úgymond létrehozta, megszervezte önmagát a II. Forrás-nemzedék. Király László ezt mondja: „Szerencsénk volt egymással, felpumpáltuk a nagy önérzetet. S több szem többet lát alapon igazítottuk el egymást a problémák között…” „Szükségünk volt a boly melegére” – mondja Farkas Árpád. Kocsis István így vall: „…a Gaál Gábor irodalmi körben kiváló műhelybe kerültem… azt kaptam meg, amire a legnagyobb szükségem volt: hasonló gondolkodású fiatalok baráti bátorítását… szinte szuggesztív hatással voltunk egymásra…, a magatartás kötött össze”. Vári Attilának a közösségélményt jelentette a kör. Magyari Lajos ezt mondja: „…az évfolyamon és a Gaál Gábor körben kitűnő bajtársakra találtam, akikkel egymást csiszolva és erősítve feszültünk neki a közös gondoknak.” Tömöry Péter, vallomása szerint, a körben döbbent rá, hogy másfajta irodalom is lehetséges annál, mint amelyikkel traktálják az olvasókat. Én a közösség melegéről, az egymás iránti felelősségről beszélek Gálfalvinak.

Nos, ha a fenti vallomásokból indulok ki – márpedig ezt kell tennem –, akkor azt kell mondanom, hogy én is csiszoltam, alakítottam másokat, nem csak mások engem. Az egymást csiszoltuk, segítettük, erősítettük kifejezések ugyanis az egymásra hatást is jelzik. Hogy aztán köszörűkő voltam-e ebben az egymást csiszolásban, vagy csak smirglipapír? – mint már mondtam, ennek az eldöntése nem az én tisztem.

 

Ami pedig nemzedékemnek az erdélyi magyar irodalomban betöltött szerepét és utóéletét illeti, engedj meg nekem egy futólagos, nem teljességre törekvő „névsorfelolvasást”: Csiki László, Farkas Árpád, Gálfalvi György, Király László, Magyari Lajos, Apáthy Géza, Molnos Lajos, Kocsis István, Vári Attila, Szőcs Kálmán, Tömöry Péter, Czegő Zoltán, Éltető József, Kenéz Ferenc, Mandics György, Elekes Ferenc, Vásárhelyi Géza stb. A kérdés: elképzelhető a magyar irodalom „erdélyi szárnya” a felsoroltak, vagy legalábbis zömük alkotásai nélkül? Azt hiszem, a válasz magától adódik, hogy nem. És akkor még nem is szóltam a nemzedékem irodalomtörténészeiről: Rohonyi Zoltánról, Cseke Péterről, Cs. Gyimesi Éváról, Molnár Szabolcsról, Kuti Mártáról, Hegedűs Imre Jánosról, a korán elhunyt kiváló publicista s költőként is ígéretesen induló Balázs Andrásról. Jó kis nemzedék ez, csak sajnos erősen fogyatkozik…

 

– A költészet mellett sokáig az újságírás volt a másik hivatásod. Mit jelentett a hetvenes-nyolcvanas években újságíróként létezni, mit nyújtott ez a szakma, akár az irodalomhoz képest? Hiszen szívvel-lélekkel művelted…

 

Tizenhárom évig voltam főfoglalkozású újságíró. Három évig Csíkszeredában a Hargita, tíz évig pedig Kolozsváron, az Igazság nevű napilapnál. Nem hallomásból tudom hát, hogy a napilap valóságos taposómalom, még egy normálisan, demokratikusan működő országban is. Románia pedig 1989 előtt sem volt ilyen ország. Bevallom, akármilyenek is voltak a körülmények, szerettem ezt a „taposómalmot”. A már fentebb említett Gálfalvi-kötetben, a kolozsvári napilap újságírójaként, kérdésre válaszolva mondtam: „Számomra nagyon fontos, hogy közösségi ügyekben elmondhassam a véleményemet. Rengeteg embert megismertem, és sokszor éreztem, hogy segíteni tudtam.” Mondtam ezt annak utána, hogy Csíkból távoznom kellett a laptól, merthogy rendszerellenesen fütyültem abban a bizonyos templomban. Ezzel a véleménymondással úgy voltam, mint a mafla gyermek a forró kályhával: azt hiszi, ha ma megégette a kezét, holnap már nem fogja, mert addig kihűl. A rendszer kályhája nem hűlt ki, de egyre forróbb lett, én meg állandóan megfogtam. A vége az lett, hogy a kolozsvári laptól is kirúgtak, most már nacionalizmussal is vádolva. A nyolcvanas években például nem lehetett vaskapukról meg vaskerítésekről írni. Ha mégis egy cikkedben János bácsinak Csajágaröcsögén vaskapuja volt (mert az volt a valóságban is!), s ezt a megyei sajtófelelős elvtárs kiszúrta (márpedig kiszúrta, mert éles szeme volt!), akkor minimum rendszerellenes tettet követtél el, s kaptál egy újabb fekete pontot. Ha sok ilyen pontot szereztél, kirúgtak, s örvendhettél, ha ennyivel megúsztad. Visszagondolva az egyre jobban bevaduló „aranykorunkra”, azt kell mondanom, az volt a szerencsés újságíró, akinek kimondottan vonalas, gyáva, saját szellentésétől is betojó főszerkesztője volt, aki helyből kigyomlált a cikkedből minden „elhajlást”, vagy visszadobta a cikked. Így ugyanis nem került a mindenféle „káros nézetektől” hemzsegő cikked a sajtós istenség elé, s nem kaptál fekete pontot. Az én főszerkesztőm, „sajnos”, nem ilyen volt. Sok olyan cikket tovább engedett, amelyekben szerinte nem volt semmiféle „elhajlás”. A vége az lett, hogy őt is „kipontozták”, s egy olyan „rendes” elvtárs került a helyébe, aki talán még a pálinkát is elvtársnak szólította. (Ismertem olyan jó, igazi elvtársat is Csíkban, aki az édesanyját édesanyám elvtársnőnek szólította – egyáltalán nem viccelek.) Mindezek ellenére, miként már mondtam, szerettem az újságírást. Míg az irodalom áttételesen szól az életről, addig az újságcikk a konkrét hétköznapok konkrét embereinek a konkrét problémáiról szól, azaz kellene szóljon. A hetvenes-nyolcvanas években az volt a szörnyű, hogy az újságíró látott, hallott, segíteni akart – de a lényegi kérdésekben „Kuss!” volt a neve. Na, ez volt az igazi, a durva, idegőrlő taposómalom. Hogy tényleg szeretem és fontosnak tartom a színvonalas újságírást, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az 1989 -es „fordulat” után, mintegy húsz éven át, heti rendszerességgel megírtam a magam penzumát a kolozsvári Szabadságnak. Ja, volt még egy sajtóperem is 1971-ben, ami akkoriban nem volt megszokott. De nem tudtak elítélni, ahhoz túl jól dokumentált volt a cikkem.

 

– A napilapos sajtózáshoz képest, gondolom, másfajta életritmust, figyelmet kívánt meg irodalmi lapnál, az Utunknál dolgozni – majd ’90 után a Helikonnál. Ezek a nagy átalakulás, változás évei voltak, a rendszerváltás első időszaka. Milyen volt „visszacsöppenni” az irodalmi életbe, és belülről élni meg az erdélyi magyar irodalom intézményi újjászerveződésének folyamatát?

 

Mikor Csíkból el kellett jönnünk, majdnem hét hónapig voltam munkanélküli. A dossziém miatt sehová sem vettek fel. Az Igazsághoz is először nyomdai korrektornak alkalmaztak, ahhoz nem kellett a megyei pártbizottság jóváhagyása, s csak négy év után „szivárogtam fel” a szerkesztőségbe. Kirúgásom után csak négy hónapig voltam munka és fizetés nélkül. Aztán kaptam néhány osztályt a ma Báthory nevét viselő, akkor 11-es számú líceumban. Innen kerültem, három hónap múltán, az Utunk-hoz, a lap vezetőségének (Létay Lajos, Szilágyi István, Király László) jóvoltából. Nem mondanám, hogy ekkor csöppentem újra vissza az irodalomba, lévén, hogy Kolozsvárra való visszakerülésünk után ismét eléggé rendszeresen közöltem az Utunkban is. Hogy milyen volt egy napilap után irodalmi lapnál dolgozni – azt igazán az tudja megítélni, aki évekig napilapnál dolgozott. Hát ég és föld. Ráadásul vedd hozzá azt is, hogy nem ismeretlenek közé kerültem. S gondold meg, kiknek lettem a munkatársa: Létay Lajos, Szilágyi István, Király László, Szabó Gyula, K. Jakab Antal, Mózes Attila, Banner Zoltán, Bágyoni Szabó István, Lászlóffy Aladár, Marosi Péter, Árkossy István, Kocsis István, Telegdi Magda, Sigmond István, egy ideig P. Lengyel József, Kenéz Ferenc és Egyed Emese is. Ilyen csapatban „játszani” élmény volt számomra, és serkentő is. Elmondhatom, életem legnyugisabb és legtermékenyebb évei voltak, amelyeket az Utunknál/Helikonnál töltöttem. Ez idő alatt jelent meg például A megérkezés című verskötetem is, mellyel – a kedvező kritikai fogadtatás szerint is – végleg „megérkeztem” az erdélyi magyar irodalomba. Én az Utunknál éreztem újra a „boly melegét”. A vélem történt mindenféle „csudaságok” miatt sokáig padlón voltam, teljesen meghasonlottam magammal s az „egész világgal” is – az új „boly” azonban ismét talpra állított.

 

Bevallom, az Utunk Helikonná való átváltásáról vajmi kevés konkrétumra emlékszem, ezt gyakorlatilag Szilágyiék „vezényelték le”. Azt is őszintén bevallom, hogy az első „helikonos” ülésen kicsit sajnáltam, hogy nincs köztünk Létay és Marosi. Mondta Szilágyi, hogy nyugdíjba vonultak. Aztán elkezdődött számomra a szinte bódultan lelkes közélés, közösségi ügyekben való ténykedés. Eljött az ideje, hogy a közösségi ügyekben ne csak elmondhassam a véleményemet, de konkrétan is tehessek, erőm és tehetségem szerint, a közösségünkért.

 

– A kétezres évek közepén jelent meg szerkesztésedben a Pohárnyi fény – Un pahar cu lumină című kétnyelvű antológia. Mi volt a célod ezzel a kezdeményezéssel, és hogy látod, volt-e valamilyen „közérzetjavító” hatása a román–magyar interetnikus viszony tekintetében?

 

Mindig is köztudott volt, hogy a magyarból románra fordított művek száma igencsak kis töredékét teszi ki a románból magyarra fordítottakénak. Azt is tapasztaltam, hogy a Kolozsváron élő román író és költő kollégák, de még a kritikusok is alig ismerik a Kolozsváron élő magyar alkotókat. Legfennebb néhány nevet tudnak, de csak nevet, s ennyi. Ezt nem találtam valami szívderítőnek, de hogy miként lehetne ezen bármennyit is változtatni, fogalmam sem volt. Amikor aztán Kolozsváron vége lett a funarióta korszaknak, s Emil Boc lett a polgármester, én pedig a kulturális bizottság elnöke, nos, akkor született meg a kétnyelvű antológiák ötlete. Elmondtam Bocnak, mit akarok, ő azt mondta, csináljam meg, a tanács állja a költségeket. A Pohárnyi fény 68 költőt vonultat fel, 429 oldalon – te is köztük vagy, László Noémi és Karácsonyi Zsolt is, szóval a helikonisták –, plusz egy tanulmány és a polgármester előszava, no és néhány szó minden szerzőről. Egyedül „válogattam és szerkesztettem”, plusz még korrektúráztam és fordítottam is. Eszméletlenül sok munkába telt, amíg 2005-ben megjelent, de megérte. A legnehezebb volt olyan román fordítókat találni, akik verset is tudnak fordítani. A kötetnek szenzációs sikere volt a román kollégák körében.  Elnyerte a Lucian Blaga Nemzetközi Költőfesztivál nagydíját, az Apostrof nevű román irodalmi lap kerekasztal-beszélgetést szervezett a filológián a kötet kapcsán, meghívtak, könyvbemutatót tartottunk Budapesten, a Román Kultúra Házában, egy csomó román lap írt a könyvről – mindenki elcsodálkozott, hogy Kolozsváron ilyen színvonalas, gazdag magyar nyelvű költészet létezik, s hogy milyen sok a tehetséges fiatal magyar költő. Szóval, volt hatása. Ilyenszerű antológia még nem jelent meg, nemcsak Kolozsváron, de azt hiszem, egész Erdélyben sem. A magyar nyelvű sajtónk – beleértve a Helikont és a kolozsvári Szabadságot is! – egyetlen, írd és mondd!, egyetlen árva szót nem írt a könyvről. Ugyanígy viszonyult a mi sajtónk a 2007-ben megjelent, 446 oldalas, A világ nélkülem című kétnyelvű prózakötethez is, amelyben 61 író egy-egy opusza található. Ez a kötet is unikum a műfajban, s erre is csak a román irodalmi lapok és a román kollégák csodálkoztak rá.

Hogy mi, magyarok köptünk rá ezekre a kötetekre (s ezáltal egy kicsit önmagunkra is), nem különösebben izgatott, legfennebb egy kicsit elgondolkoztatott erről-arról – merthogy a célomat elértem: ráébresztettem a kolozsvári román kollégákat arra, hogy mi is vagyunk, mi is értékes szellemi javakat hozunk létre. Az igazi az volna persze, ha időnként megjelenne egy-egy ilyen, figyelmet és érdeklődést felkeltő könyv. Csakhát…

 

– Évtizedek óta nem publikáltál önálló verseskönyvet. Miért hallgatott el Molnos Lajos – vagy mi hallgatott el benne? És meg fog-e még szólalni valaha?

 

Mielőtt erre a kérdésre válaszolnék, engedd meg, hogy felsoroljak néhány adatot az 1989 utáni éveim ténykedését illetőn. Húsz évig voltam, megszakítás nélkül, önkormányzati képviselő, vagyis városi tanácsos  Kolozsváron. (Azt hiszem, még mindig én vagyok a csúcstartó.) A tanácsosságot is egyfajta, mégpedig nagyon fontos eszköznek tartottam és tartom ma is a közösségünkért végzett munkálkodásban. Évekig egy kolozsvári RMDSZ-körzet elnöke voltam és megyei alelnök, majd megyei elnök, aztán megyei ügyvezető elnök,  városi tanácsos, másfél évtizedig az RMDSZ  Országos Önkormányzati Tanácsának az alelnöke, az országos ügyvezető elnökségről mentem nyugdíjba. 1993-ban létrehoztam a Pro Iuventute nevű egyesületet, ma is működik, mégpedig saját, kertes-udvaros székházban, elnöke voltam az egyesületnek, most tiszteletbeli elnöke vagyok, tagja voltam sokáig az Unitárius Egyház Főtanácsának és Egyházi Képviselőtanácsának, vezettem az egyház Dávid Ferenc Egyesületét, képviseltem az egyházamat a Sapientia Alapítvány kuratóriumában, Kolozs megyét az RMDSZ Communitas Alapítványában, több mint húsz évig főszerkesztettem a Szabadság mellékleteként megjelenő Erdélyi Híradó című lapot, ugyanennyi ideig a Diákabrak című ifjúsági magazint, évekig a Géniusz ifjúsági ismeretterjesztő folyóiratot, újraindulásától, vagyis 1990-től tizenvalahány évig az Unitárius Közlönyt főszerkesztettem, évekig az RMDSZ Kolozs megyei szervezetének román nyelvű lapját, a Punteát, ugyancsak évekig főszerkesztettem a „kezem alatt” elindult Magyar Közélet című lapot, később a KözLap című újságot. Megjegyzem: a Magyar Közéletet kivéve minden felsorolt lapot ingyen és bérmentve, közéleti munkában szerkesztettem, vagyis „beszereztem” az anyagot, stilizáltam, korrekturáztam, betördeltem, tisztafejeztem. És hol vannak még a terepjárások, ilyen-olyan kampányok, RMDSZ-gyűlések, a Főtér elhúzódó védelme, a polgári engedetlenséges tüntetések, s az ezeket követő perek, a ki nem fizetett pénzbírság átváltása 37 napi börtönre, s reggel hatkor lakásunk ajtajában a két elvtárs a letartóztatási paranccsal (mint a régi szép Gaál Gábor körös időkben) – nem sorolom tovább, inkább megkérdezem (mintegy válaszként a te kérdésedre): szerinted ennyi hercehurca, loholás közepette még dalolni is volhatott kedve és ideje az alanyi költőnek? És volt! A Néhány tudnivaló a Csendes-óceánról című, eleddig utolsó, amolyan válogatott versek kötetként megjelent könyvemnek közel a fele, mintegy 75 opusz ezekben a rohangálós években íródott. Nem halt el bennem még semmi. Ma is írok verset, kurta prózát, feljegyzéseket – s aztán belerakom mindeniket a saját műanyag zacskójába (pungájába). Régebb alig vártam én is, hogy megjelenjen, amit írtam. Ma már a megjelenés nem fontos, de a megírás még az. Persze, ez ismét a ló túlsó oldala, hiszen az ember azért ír, hogy megossza másokkal a mondandóját. S van itt még valami. Forrás-kötetem előszavában írja Lászlóffy Aladár: volt idő, amikor a „szerkesztők s kritikusok közül jó néhányan csak a fejüket csóválták a Molnos-jelenségre”. Ez a cicomátlanságra, áttételek nélküli, közérthető versbeszédre vonatkozott, a nem modernre, a népiesre. Akkor sem kellett tolmács a verseimhez, aki az olvasóknak lefordítsa azokat világos, érthető magyarra. Ma, amikor megannyi verset olvasva szeretnék egy tolmácsot, ma aztán tényleg fejcsóválást kiváltó „jelenség” lennék a magam, tolmács nélkül is érthető verseimmel. Nem akarok többé „jelenség” lenni, így hát írok, telnek a szatyrok, s múlik az idő, múlik…

 

 

 

Molnos Lajos Budapesten született 1941-ben. Korondon nevelkedett, középiskolát Székelyudvarhelyen végzett (1960), a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet (1966). A második Forrás-nemzedék tagjaként, három éven át a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör elnöke. Az egyetem elvégzése után Bihar megyében volt tanár, később újságíróként dolgozott, a csíkszeredai Hargitánál, majd a kolozsvári Igazságnál. A rendszerváltás után több lapot is indított, illetve szerkesztett. Volt az Utunk, majd a kilencvenes évek elején a Helikon munkatársa. Húsz évig volt RMDSZ-es önkormányzati képviselő Kolozsváron. Legutóbb 1997-ben jelent meg önálló verseskönyve, Néhány tudnivaló a Csendes-óceánról címmel.