„A tálalhatóvá hűtött anyag”




 

Az elmúlt évben nem sokat utaztunk. A világ legtöbbször egy képernyőre szűkült előttünk. Látni és hallani innen is tanulhattunk, kevésbé érzékelni, belemélyedni a dolgokba. Egy képernyő (interface) ugyanis legalább ugyanannyi mindent visszatart előlünk, mint amennyit hagy megmutatkozni, feltárulni. Ezért érdekes, hogy szinte ezt kompenzálandó, az elmúlt évben több szépirodalmi igénnyel megírt utazási könyv is megjelent magyar nyelvterületen, most gondolok Bánki Éva Telihold Velencében vagy Szálinger Balázs Al-dunai álom című könyvére, amelyek közül az utóbbi a Vaskapu-szoroshoz vezet el bennünket. Ebbe a sorba illeszkedik, ugyanakkor ki is válik közülük Láng Orsolya Pályamatricák* című kötete, amely nem egy konkrét tájegységhez kapcsolódóan tárja elénk a helyeknek az utazó érzékelés- és tapasztalásmódjába ízesülő természetét, hanem a sokféleséget teszi tárgyává. Fontos már itt megjegyezni: itt nincs útiterv, sem bakancslista. A szerző utazni szokott. Leginkább szakmai kötelezettségeinek eleget téve, de van, hogy csak a kíváncsiság hajtja vagy a véletlenek szerencsés egymásra következése irányítja, időzni is keveset szokott egy helyen, van, hogy csak néhány órát, napot, egy egész hónapot csak egyetlen esetben, s a legtöbbször egyedül – így mérődik ki a világ, dehogy a világ, néhány hely csupán, de azok intenzíven, pontosan, részletgazdagon. Mert azt már itt elárulhatom, számomra elsődlegesen nem a világban való bolyongásról, a helyek feltárulásáról szól ez a kötet, ehelyett egy látásmódot és egy érzékelésmódot tanultam meg követni a könyvben, az önmegmutatás visszafogottságát, szemérmességét, a személyes és a személytelen különös összefonódását, ahol eldönthetetlen, a több túlzás felesleg vagy éppen pozitívum lenne.

 

De először még a helyekről szólnék. Mert hiába a kötet esetlegessége, mégis van egy szerkesztettsége, de lehet, pontosabb, ha azt mondom, belső ízesülése, magába rendeződése a könyvnek.

 

Először a szétszórt tarkaság: Szatmár, Marosvásárhely, Almás, Konstanca, Bukarest, Portó, Koszovó, Brač, Isztambul, Makaó, Göttingen – ezek azok a helyek, ahol megfordult és amelyekről írt Láng Orsolya. Az otthonosból, az ismerősből indul a kötet, amibe a múlt, a gyerekkor is beletartozik (Szatmár, Marosvásárhely, Almás, Konstanca, Bukarest), innen lépünk át az egzotikusba, a különösbe (Portó, Koszovó, Brač, Isztambul, Makaó), ahhoz, hogy a távoliba, de a belakhatóba érkezzünk meg, Göttingenbe, ahol a legtöbbet időzik a szerző. Ehhez mérten változik a hőfoka a kötetnek, a melegség, bensőségesség vált át az intenzitás, a zsongás, ahogy a szerző mondja: az „életigenlő fesztelenség” tapasztalatává, ahhoz, hogy a végére kimértté, kérdezővé váljon a könyv, sőt némi kisvárosi áporodottság is bekérezkedjen a lapjaira.

 

Számos hely, megannyi látnivaló, tapasztalat. Sok tenger, hullámzás van a kötetben. Nem érezzük, hogy van kitüntetett pont ezek között. Nincs centrum és periféria. Nincs ítélkezés. Egy tömbház ablaka vagy egy székelyföldi kisfalu legalább ugyanannyi élményszerűséget magába tud zárni, mint valamikor a két világ határán álló tizenötmilliós nagyváros, vagy netán egy kínai fennhatóság alá tartozó terület. Tetszik a világnak ez a demokratikus felosztottsága. Tetszik a lepattantságban, a romlásban megbúvó meghittség, a szűkösségből felfejthető tágasság – ezeknek az élményeivel is megajándékoz a könyv. Annak ígéretével, hogy bármilyen hely otthonossá tud válni számunkra, ehhez csak annyi kell, hogy eredendően idegennek érezzük magunkat a világban.

 

Idegenségről beszélek, pedig folyamatosan szó van otthonról, családról. A köteten végigvonul egy vállalt, de sohasem túldramatizált, sehol sem felhabzó erdélyiség. Hiszen itt rejtőzik a szerző, ahogy ő mondja, „aranyfedezete” (26.), a nagytaták, nagynénik világlátásában, erre a tájékra jellemző nyugtató slendriánságban, amelyek visszatükröződésére bárhol rá lehet akadni a világban. Ez is egy módja lehet az otthonosság megélésének. Különben az idegenség-otthonosság kérdése végig játékba van hozva. Mondom, játékba, mert nem drámai ez a látszólagos ellentét, a legpontosabb, ha kiazmatikusnak nevezem a viszonyt, legalábbis erre tanítanak a szövegek, az idegenség otthonosságára, az otthonosság idegenségére, ahol egy álomhoz hasonlóan, minden, ami történik, a tudat műve, s ennyiben semmi sem idegen. (42.)

 

Most pedig arról, miben érnek össze a szövegek.

 

A látásmódban – fogalmaztam meg fentebb. Mert azt azért szem előtt kell tartani, hogy nem egy kedélyes utazási könyvet tartunk a kezünkben, amelyhez elsősorban informálódni, tájékozódni fordulunk. De nem is az a célja a kötetnek, hogy idegen világokat ismertessen meg, hogy közel hozzon, bensőségessé tegyen tájakat, életformákat. Nincsenek erős érzelmek, vallomások benne, ahogy a mesélés, az anekdotázás is hiányzik. Egyszóval, nem turistáknak íródott a könyv. Ehelyett látni tanít, észrevenni, megfigyelni és viszonyulni. Pontos megfigyelések, részletező felsorolások, az érintettségek szigora teszi ki a szövegek nagy részét. Metaforák helyett metonimikusság. Hasonlóan egy fenomenológiai leíráshoz, az érzékelésben épül fel a dolog, a hely. Ehhez nem fokoz, hevít a szerző, már csak a lehűtött anyagon dolgozik. Mindezt nagy szöveg- és műgonddal teszi. A direkt módon megmutatkozóra, az azonnalira tapad rá a figyelem, ritkán lép át a történelmibe, a kulturálisba. De amikor megtörténik, akkor sem kioktatóan történik ez, hanem mindig egy konkrétum, egy látnivaló felől, abba belekomponálva jelennek meg a tűpontos reflexiók. „A festett csempék ablakot nyitnak a historizáló építészet egyenes arcélén, felsebzik a klerikális európaiságot egy kis mór életörömmel.” (59.) Ilyen és ehhez hasonló mondatok jelzik, hogy itt azért több van, mint regisztrálás, fenomenológiai szigor, a megfigyelés érzéki, de ugyanakkor kulturális tartalmakkal is fel tud dúsulni. Sőt, humorral is, amely sohasem direkt, hanem a kötet magas intellektuális színvonalának megfelelően legtöbbször utalásokban, sejtetésekben rejtőzik.

 

És nemcsak láttat a kötet, hanem meg is mutat. Mindezt a szó szoros értelmében. Ugyanis a szövegek mellett Láng Orsolya fekete–fehér fotói is tagolják a könyvet. Nem csupán illusztrálásról van itt szó. Ahhoz túl nagyok, túl hangsúlyosak az egészoldalas képek. Mediális demokratikusság. A képek a szövegek rangjára emelődnek, de nem a méretüknek köszönhetően. Tartalmukban az utcai fotográfia munkáihoz hasonlíthatóak. Azonban míg az utcafotók esetében elsősorban az elkapott pillanatra, a nagyvárosi lüktetés, izgalmasság megragadására helyeződik a hangsúly, addig a kötet fotóira sok esetben egy klasszikus belső komponáltság, tagoltság, sőt azt kell mondjam, időtállóság jellemző. De az egész könyv egy igényes műtárgy, a formátum, a tördelés, a képek és a szövegek összeillesztésének precíz összképe, ami a kiadó és a könyvtervező munkáját is dicséri.

 

A végén még szólnék a könyv személyességéről. Pontosabban arról, hogyan kerüli el a túlzott személyesség csapdáját a kötet. Mert leginkább ez fenyegeti az ilyen jellegű könyveket. Nehéz úgy utazási könyveket írni, hogy ne telepedjen rá az élményanyagra az utazó belterjes létezésmódja, lelkivilága. Itt szó sincs ilyesmiről. A tapasztalt világ horizontját ritkán lépi át a szerző. Ahol önmagáról beszél, ott csak azért teszi azt, hogy azáltal is pontosabban, lényegibben beszéltesse a világot. A kötet utolsó fotóján trükkös módon a szerző is feltűnik. Nem vehető ki teljesen, ugyanis sziluettjén, a testén átütnek a háttér alakzatai, formái. Nem akarom itt redundáns módon értelmezni a képet. Úgy érzem, a könyv szellemiségével mennék szembe, ha megtenném. Csak hagyom magától beszélni.

 

Itt minden kimért, és mégis eleven.

 

Mert a szövegekben a könyv végére szépen kierősödik a manapság kényszeresen elnyomott, elfojtott bizonyosságunk. A világ nem csak látványokból, hanem ugyanannyira időből, villanásokból, zamatokból is áll. És ami a leginkább hiányzik: érintésekből.

 

 

Láng Orsolya: Pályamatricák. Lector Kiadó, Marosvásárhely, 2020.

 

 

Jegyzet

 

* Láng Orsolya Pályamatricák rovatcím alatt eredetileg a Helikon hasábjain jelentette meg a kötetben összegyűjtött írásait. (A szerk. megj.)