A találkozás




Beültem az autóba. Végre felvett valaki. Már lassan egy órája stoppoltam eredménytelenül. A hátsó ülések egyikét foglaltam el, mivel ott senki sem ült.

 

Elindultunk. Nem volt más célom, mint pofátlan módon a falu másik végére elfurikáztatni magam, mindössze egy lejért. A sofőrnek persze erről nem szóltam. Lustaságom odáig fajult, hogy a jó egyórás séta helyett inkább stoppoltam. Sok időt nem spóroltam, mivel senki sem vett fel. Maximum egy kis energiát.

 

Az anyósülésen nagymamám ült. Már lassan öt éve, hogy meghalt.

 

Igen, ahogy előre pillantottam, egyből megismertem. Ott ült, pontosan úgy, ahogy emlékeimben megmaradt. Kilencvennégy éves lenne most.

 

Kissé megébredtem, de továbbra is félálomban voltam. Félig ébren figyeltem magam, ahogy tovább száguldottunk az autóval.

 

De ki is vagyok én valójában? Hol vagyok?

 

Az autót egy ötven körüli nő vezette. Kedélyesen rám mosolygott. Arra gondoltam, hogy nagy viteli díjat vagy borravalót vél felfedezni bennem. Nem tudhatta, hogy csupán tizenegy lej van a zsebemben, abból egy jut neki, tíz pedig a falu végi kocsmáros leányzónak, két sörért, borravalóval együtt.

 

Elértünk a szalárdi úthoz, és a néni megkérdezte, hogy hová megyek, ugyanis ő letér. Erre nem számítottam. Mégis gyalogolnom kell. Akkor én itt kiszállok. Jó. Nem jó. – szólt rám nagymamám. Ebben a pillanatban ismert meg. Közölte velem, hogy Szalárdra megy, és adjak neki kölcsön a nyugdíjig tíz lejt. Odaadtam neki. Közben arra vártam, hogy teljesen felébredjek, enyhítve a halál és az emlékek keservét, mely kénytelen-kelletlen velünk utazott az autóban.

 

A néninek adtam egy lejt, azt hazudva, hogy otthon felejtettem a személyim, tüstént haza kell fordulnom. Kedvesen mosolygott továbbra is, semmi ellenvetése sem volt. Félrehúzott, és én kiszálltam. Ők pedig továbbálltak.

 

Szalárdra?

 

Mi keresnivalója lenne ott nagymamámnak?

 

Na, jó, ez biztosan csak kis napszúrás, vagy már ennyit ittam, és delirium tremens? Nem, az nem lehet, vagyis nem emlékszem. Talán munka utáni fáradtság? Nem is vele találkoztam, csak fáradt elmém döntött úgy, hogy rég eltávozott személyeket vetítsen elém. Biztosan nem ő volt. Különben sem jellemző rá, hogy pénz nélkül elinduljon, életében soha sem kért kölcsön senkitől, biztos valaki mással találkoztam. Igen. Ez biztosan nem igaz. Közben azon is izgultam, hogy vajon mi történhet még velem, mielőtt teljesen felébredek. Valahonnan kívülről szemléltem alvó önmagam. De vajon biztos csupán álom lenne?

 

Továbbgyalogoltam. Elvégre a falu végi kocsma még pár kilométer. Nem jött be a stoppolós ötlet. A Kösmő patak partja már nincs is olyan messze, onnan már nagyon közel van úticélom. Megdöbbenve, tátott szájjal álltam meg. A patak eltűnt. Vagy talán ennyire megáradt? Hatalmas óceán hullámzott előttem.

 

A környező falvaknak hűlt helye volt. Talán elárasztotta a víz az egészet?

 

Elkezdett zuhogni az eső. Pont ez hiányzott még.

 

Ekkor vettem észre a tömeget. Több ezren álltak a parton. Voltak, akik csak belebámultak a vízbe, és közben vörösbort kortyolgattak. Mások gumicsónakot hoztak, és azzal ugráltak őrült rikoltozás közepette a vízbe. Sosem bukkantak fel. Úgy tűnt, hogy a víz nemcsak óriási kiterjedésű, nagyon mély is. Az égbolt sötét volt, szürke viharfelhők borították be. A szél is felkerekedett, a hullámok néhol méteresre nőttek, úgy nyaldosták a partot. A borozgatók közül néhányat be is sodort. Egykedvűen vették tudomásul.

 

Előkerült egy sárkányrepülő is. Ketten kapaszkodtak bele, egyszerűen a természet erejére bízva magukat.

 

A vihar össze-vissza dobálta őket, de ők csak kajánul hahotáztak, a levegőből becsmérelve és gúnyolva a lent tartózkodókat. Végül az óceánban landoltak ők is.

 

Megálltam a parton. Néztem a vizet. Mellettem egy pár kézen fogva ugrott be. Nem számított, hogy tudnak úszni vagy sem. Nem is érdekelte őket. Elnyelték őket a hullámok.

 

Félig éber énem tudta, hogy ez csak egy álom. Csakis az lehet. Nem fogok beleugrani. Ennél több eszem van. Mégis mi okom lenne rá? Csak sörözni indultam.

 

Hirtelen a part legszélére léptem.

 

Szívem egyre gyorsabban dobogott. Valaki egy másik világban arra várt, hogy teljesen felébredjen.

 

A víz édes volt, mély és gyors sodrású. Nagymamám ölelve várt Szalárdon.

 

 

 

Pataki Előd 1989-ben született Biharon. Tíz éve Kolozsváron él. Egy informatikai cégnél dolgozik, egyébként az írás a szenvedélye.