A tekintetek mégis találkoznak




Mit jelenthet az együttlét? Miként lehet ma releváns előadást összerakni arról, amiről folyamatosan változik a véleményünk, arról, amit folyamatosan másképp tapasztalatunk – nem tudom. A Kolozsvári Állami Magyar Színház Sinkó Ferenc rendezte Hormon c. produkciója nem egy hagyományos értelemben vett színházi előadás – így elég nagy hazugság és csalás lenne számonkérni rajta valamit, amivel nem is akar számot vetni. Négy fontos fogalmat kínálnak fel, melyek mentén elemezhetjük az előadást.

 

Installáció alatt értünk mindent, ami elsősorban talán multimediális, áll vagy mozog, egyszeri, időszakos vagy állandó és kül- vagy beltéri. Hagyományosan a képzőművészet területére soroltuk, de már hagyományosan sem biztos, hogy érdemes ilyen vagy olyan területek és kategóriák mentén gondolkodnunk. Ami még a színházi installáció természetéhez hozzátartozik, az a jelenidejűsége, az a fajta jelenidejűség, amire bármikor rá lehet csatlakozni. Vagyis nem referenciális, nem lineáris és nem történelmi – ha még létezik ilyen. A Hormon tehát akármikor és akárhogyan elkezdődhetne, de éppen a hat színész egyvonalban történő leültetésével kezdődik. Közülük ketten (Dimény Áron és Buzási András) egy-egy mikrofonba beszélve szólnak a közönséghez. Ez egy játék lesz veletek együtt. De ha 20 perccel később érkezem is, ugyanolyan értékű játszótárs lehetek, és ha egy pillanatra is arra figyelek, hogy fáj a hátam, a következő pillanatban már hallom magam úgy nevetni, ahogy gyerekkoromban utoljára. Mert ilyen következményei is lehetnek egy installációnak.
 
 


 

Zene és mozgás olyan, mint a tér és az idő ki- és feltöltése. Sinkó Ferenc utóbbi előadásaiból (Parallel, Parental Ctrl) felismerhető egy zenei stílus és egy mozgásvilág a Hormonban is. Az elektro-indie-glitch-pop, a szövegorientált zeneszámok úgy kerülnek be az előadás idejébe, mint teljes értékű események. Szinte musical-nek is nevezhetnénk, de az olyan asszociációkat hoz, amiktől ezek az előadások igencsak távol vannak. A zenénél nem fontosabb a mozgás, és a mozgásnál vagy a mozdulatnál nem fontosabb a hang, a szó. Carmencita Brojboiu önmagában is dinamikus díszlete, térbeosztása megnyitja, felkínálja a nézővel való kapcsolatteremtés lehetőségét. Az arányérzet, a mértéktartás és a ritmusos időbeosztás minden alkotó részéről fontos készségek egy ilyen előadás esetében, amely látszólag nem halad sehonnan sehova, és mégis a konfliktusos történethez szokott nézővel akar az együttlétről beszélni, vele akar együtt lenni.

 

A teljes figyelem megszerzése és fenntartása az előadás szerkezetén túl, nagy mértékben a színészek munkája marad – az marad a nézők megérkezésének pillanatától. Miért nézzek öt színészt fel-felállni egy ikeás irodaszékről, oda-odamenni egy mikrofonhoz, és egymásra beszélni különböző hangokat, amiket egy hatodik rak össze élőben? Miért nézzek hat színészt ikeás székeken ülve azt játszani, hogy nézünk egymásra, de amikor találkozik valakinek a tekintetével a miénk, akkor elfordulunk? Ez egy létező játék? Mi ez? És miért nevetgélek, ha valakiknek a tekintete mégis találkozik, vagy ha valaki előbb kapja el, mert azt hiszi, hogy a másik oda fog nézni? Mi ez a leegyszerűsített, koreografálatlan, tiszta együttlét? Mik történtek a színházzal, hogy ez lett a legintenzívebb derű, amit évek óta tapasztaltam nézőként?

 

A mozgás tartalma és dramaturgiája az, ami. Úgy értem, nincsenek olyan tartalmak, amik nem az egyes színészek sajátjai. Ötvös Kinga az előadás egy adott pillanatában éjszaka háztetőkön surrannó árnyékként mászkál a nem-konvencionális falon, míg mintegy életképszerűen a többi színész magánszférájára látunk rá, félhomályban és félmeztelenül – mintha tömbházablakokon bámulnánk befelé. Egy másik alkalommal Buzási András marad egyedül a boxzsákkal, miután már mindenki – mint egy közös felelősséghárítás-jelenetben – közel maradt a zsákhoz, de el-ellökte magától. És egy igazi küzdelmet, edzést, erőfeszítést és kifáradást látunk, az egyszerűsége és a tisztasága miatt pedig szabad az asszociáció. A előadás legtöbb mozdulata elsődleges, szinte mondhatnám, hogy rituális, de minden ünnepélyességtől és patetikumtól mentesen. Események. És minden másodlagos és többedleges tartalom a néző felől jön. Nekem az a jelenet például, amiben a Laczó Júlia és Orbán Attila készítette leves illata betölti a teret, és mindenki más egy asztal körül ülve várja a tálalást – az egyik legfontosabb és legkedvesebb, nyári nagycsaládos étkezések emlékét hozta be, amiben a fürdőruha szintetikus anyaga és a meleg leves szaga van együtt.

 

Az együttlét pedig adott. Az előadás végén a néző-előadó szerepek feloldódnak, de egyáltalán nem azzal a teatralitásra erőszakosan és direkten reflektáló kiegyenlítő gesztussal, amellyel az addig megfigyelt előadó beül, odafordul stb. a nézőkhöz. Ahhoz, hogy az együttlétnek a lehetőségét megteremtsék, az alkotók az első pillanattól kezdve leépítették azt a illuzórikus hierarchiát, amiben a színész a mágikus és misztikus művész, aki most elkápráztat az ő mélységével. A színészeknek sikerül az emberi jelenlét nagyon nehezen megragadható és reprezentálható légkörében mozogni, beszélni, enni, táncolni és énekelni az előadás teljes ideje alatt. Azt képzelem, hogy minél gyakrabban fogják ezt az előadást játszani, tehát ezt az együttlétet megkísérelni, annál egyszerűbb és egyenesebb lesz majd a bejárt út.

 

Az előadás kísérletezve, őszinte bizalommal fordul a nézők és a nézői fantázia felé. A különösebb konkrét tartalom, történet és konfliktus hiánya üditően hat ebben az esetben, de könnyen ragadhat a művészkedés és a felszínesség szintjén is. Az alkotók és az előadók ritmusérzéke, és az előadók külön-külön is egyszerű és szabad jelenléte pedig felhívja magára és szinte végig fenntartja a figyelmet. De azt sem nevezném unalomnak, amikor nem éppen az köt le, ami körülöttem vagy a színpadon történik. Érezni lehet, hogy a tekintet előbb-utóbb ismét találkozik.

 

 

 

Kolozsvári Állami Magyar Színház: Hormon, 5 próbálkozás az együttlétre. Szereplők: Francisco Alfonsín, Buzási András, Dimény Áron, Laczó Júlia, Orbán Attila, Ötvös Kinga; rendező: Sinkó Ferenc; dramaturg: Adorjáni Panna; rendezőasszisztens: Balázs Nóra; tér: Carmencita Brojboiu; jelmeztervező: Bocskai Gyopár; zene: bodoki-halmen kata; videó: Radu Bogdan; alkotótárs: Albert Csilla; speciális effektek: Borsos Levente; ügyelő: Böjthe Pál.