A túra




Szathmáry Lóránt alkotása

Szathmáry Lóránt alkotása


 
Latyakos a hó, hosszan emelkedtünk, és hajnal óta úton vagyunk. Jól esik hát a pihenő. Eszünk. Eddig jól bírjuk, de van még a hágó tetejéig, a túra java pedig csak onnan kezdődik. Ahogy bontotta a konzervet, a selyemfiú megvágta magát, csúnyán, hogy azt hittük, baj lesz. Aztán végül csak nyüszített kínjában, míg el tudta szorítani a vérzést, és nem szólalt meg. A túravezető szájában is állt az étel, s amikor folytatta a rágást, akkor nyugodtunk meg, hogy megy minden az eredeti terv szerint.

 

Egy iskolában neveztünk be, napsütéses késő délutánon. Körbe rakva álltak a székek az anonim alkoholisták után, a túraismertetőt pedig valami szektások váltották a kifüggesztett táblázat szerint. Volt másfél óránk.

A hentes, a kapitány meg a hippi párocska előttem érkezett, a bába és a képviselő úr utánam, végül a selyemfiú jött be, amikor már csukott ajtóval vártunk. Megveregette a kapitány vállát, mindenkire leosztott egy mosolyt, aztán leült. Persze a hentes valószínűleg nem épp hentes volt, a bába sem bába, és így tovább, ezeket csak én gondoltam róluk, azt pedig sosem tudtam meg, hogy ők mit gondoltak rólam.

 

Vártunk. A képviselő úr egyszercsak felpattant, hogy miféle dolog őt megváratni. Távozott.

 

A túravezető bő félórányit késett. Sokat szolgált, hűséges bakancs volt a lábán, valami szakadt nadrág, a szíján egy vaskos kés tokja, a vége kilógott a dzseki alól. A vállán egy üres vászonzsák. Körmei rövidek, tiszták, ujjai bütykösek, öklén a csontokon különösen cserzett a bőr. A bal kezén csonka a gyűrűs ujj. Szigorú alkatú, szálkás, negyvenes férfi, kemény borostával, erős fogakkal, metsző tekintettel. Volt zsoldos vagy börtönviselt. Ha azzal kezdi, gyilkos, kevesen lepődünk meg a társaságból. Lassan végigmért bennünket, majd aránylag csendesen kezdte.

 

Azt csinálja mindenki, amit mondok. Nincs kérdés, nincs okoskodás. Vagy ott az ajtó. Indulástól érkezésig nem beszél senki. Veszélyes. Nincs pia, nincs kábszer, nincs kütyü. Nem csatangol el, nem marad le senki. Ha gyalogolok, mindenki jön, ha megállok, mindenki megáll. Ha futni kezdek, fut mindenki, és ha lehasalok, lehasal azonnal az egész társaság. Az ösvényt – a hippi párocska kuncogott, a túravezető megállt.

 

Hogy ekkora arca legyen valakinek – szólalt meg a srác, amikor már mind rámeredtünk és a hentes fenni kezdte a fogát. Már a hirdetés szövege is őrültségnek hangzott – és folytatta volna. A túravezető úgy nézte, mint egy puska. Jobbnak látták távozni.

 

Az ösvényt nehéz felismerni. Van a hágó, a tetőről még, ha megsérül valaki, visszafordulhat. Utána már nem. Amikor leereszkedünk a fák közé, akkor kezdődik. Túrája válogatja, mennyire viszem mélyre a társaságot. Amikor látom, hogy nem bírják, visszafordulunk. Harmadnapra mindenképp vissza kell érnünk.

 

Ezzel kilökte a zsákját középre. A selyemfiú mozdult először. Mosolygott és egy táskányi pénzt tett bele. A bába a szoknyája zsebébe nyúlt és beleszámolt a zsákba néhány marék aranyékszert. A kapitány lecsatolta a karóráját és beletette. Én a cédulámat mutattam fel, rajta a kóddal, és beletettem a zsákba. A hentes egy papírtasakot húzott elő. Öntött belőle a markába: gyémántok. Az egészet beletette.

 

A túravezető bólintott, felvette a zsákot és a székére mutatott, hogy ott hagyta a térképet a találkozó dátumával és helyével. Én várathatok, de várni nem várok. Hajnali ötkor indulunk. Ezzel elment.

 

Már majdnem kiértünk a tetőre, amikor a kapitány megcsúszik és káromkodik egyet. Megszólalt. Ebből bármi lehet. A kapitányon látni, hogy zavarba jött, de ő mégiscsak kapitány, neki talán szabad, egyszer. A túravezető arca elborult. Kést ránt és mutatja a kapitánynak az utat visszafelé. A kapitány nagyobb csontú ember a túravezetőnél, kihúzza magát és nem tágít. A túravezető lép kettőt, a kapitány is lendít, de a kisebbik férfi elhajol, kezében már megfordult a kés és a markolattól még feszesebb ököllel pofánbassza a másikat, hogy az eldől. Köpi a vért. A többiek állunk, meg volt mondva, hogy veszélyes beszélni, ezért tilos. A túravezető a pengével mutatja a visszautat, aztán mert a kapitány még mindig nem juhászodott meg, horpaszon rúgja, és megint mutatja az irányt. Gőzöl a vér a havon. Négykézláb néz a kapitány a túravezetőre, köpi a vért, néz ránk, nem lépünk közbe, hát feltartja a tenyerét, feltápászkodik és elindul visszafelé. A túravezető egy darabig még fogja a szemével, aztán elteszi a kést, látszik rajta, hogy csalódott. Nem haragszik, inkább csalódott. Néz minket, lehet-e folytatni a túrát. Bólintjuk, hogy lehet.

 

Déltájt kezdünk ereszkedni befelé, de alkonyatig jó, ha elérjük a fákat. Ahogy megyünk, vékonyodik a hó, át-átüt a föld, és vigyázni kell a görgeteggel. Lépésről lépésre nyilvánvalóbb, hogy más vidék ez, mint amit hátrahagytunk. Amint ereszkedünk, megint egyre enyhébb a levegő, elmaradoznak a latyakos hófoltok, szárazak a kövek és a szél felhozza az erdő szagát. Lement a nap, mire beérünk a fák közé.

 

A második pihenőre már nagyon összeszoktunk. Eszünk. A túravezető hall valamit, inti, hogy veszteg, és talán lát is valamit. Én rágást hallok, messziről is meg nem is, és egyre kényelmetlenebb, ahogy egyenként végignézem a többieket, és nem mozog az álluk. Mind egy irányba nézünk. A túravezető egy vastagabb ágat vesz fel, és egy fa törzsét kezdi ütni vele. Kimérten, aztán egyre vadabbul. Mire abbahagyja, elmegy az étvágyunk, hiába inti, hogy most már minden rendben.

 

Aránylag messzire látni a fák között ezen a ritkásabb részen. Hirtelen megáll, megállunk mi is, lehasal, lehasalunk mi is. Vigyorog és egy távoli bokor tövébe mutat. Sötétedik, nehéz rájönni, mit mutat. A bába hunyorog, a hentes a nyakát nyújtja, mintha látna valamit. Aztán egy rókát ismerek fel a bokor mellett. Szétnéz, szaglássza a levegőt. Lépdel párat, egyik mellső lábával a levegőben megáll, újra a levegőt szaglássza. Aztán a két hátsó lábára egyenesedik, mellső lábaival köröz a levegőben, mint aki az izületeit tornáztatja, és a két hátsó lábán elsétál. Döbbenten figyel mindenki. A hentes a szemöldökét ráncolja, a bába a száját fogja, a selyemfiú szinte sír, a túravezető bólogat. Látom rajtuk, hogy ugyanazt látták, amit én. A túravezető inti, hogy tovább. Megyünk hát tovább, egyre mélyebbre.

 

A mind sötétebb erdőben szentjánosbogarakat látunk. Csend van. Csillagfényben érünk ki egy tágas tisztásra, fekete körbe a lombok vonala. Középtájt kirajzolódik egy hatalmas, ledőlt fa. A túravezető előrébb megy, aztán inti, hogy kövessük. A közvetlen közelében hasal. Lehelete zörgeti az avart. Előhúzza a kését, és a nyelével megkopogtatja az öles fatörzset. Fénylő apróságok bújnak elő minden odvából, mászkálnak a kéreg rovátkái mentén, majd a levegőbe emelkednek. Egyre többen, egyre gyorsabban, teljes csendben. A földhöz lapulunk, a túravezető a tenyerével nyomja lentebb a hentes fejét, mert nem játék. A fénylő apróságoknak nincs szárnyuk, egyszerűen lebegnek, és ahogy egyre többen bújnak elő a fatörzsből, rajzani kezdenek és a tisztáson szinte nappali fény árad szét.