A változóban keresendő változatlan




erdelyi_krisztina_Alfoldy_kritika_aprilis_25_borito
 
Vajon lehetségesnek bizonyul-e a kozmikus végtelenség egyetlen életműbe való besűrítése?  Tükrözheti-e néhány költemény a változóban lévő állandót, érzékelhetővé válhat-e a szavak mögött rejtőző örök és határtalan univerzum élménye?
 
Alföldy Jenő Két költő. Tanulmányok Weöres Sándorról és Kálnoky Lászlóról című kötetében némiképp körvonalazódni látszanak a válaszok. A szövegegész jelentős részét ugyanis a 20. századi „kísérletező” költő, Weöres Sándor (ki mégis megmarad a klasszikus forma keretei között) tevékenységének szenteli, részletbe menően boncolgatja világszemléletét, s ezzel együtt az alkotásokból kitűnő ars poeticaját. Ugyanakkor a könyv hátralevő részében Kálnoky László munkásságának kérdéskörével foglalkozik.
 
Noha Weöres Sándor a magyar objektív líra kiemelkedő alakjaként jelenik meg a tanulmánykötetben, az egyes összefüggő szövegrészekben folyamatosan hangsúlyossá válik személyiségének és gondolkodásának átható ereje, mely a tárgyiasság jegyében született költeményeken kétségtelenül átszűrődik. Alföldy leginkább az egyetemes jelzővel látja el a művészt, miközben éles kritikát fogalmaz meg azokkal szemben, akik jelentéktelennek tűnő alkotásokra is rányomják e minősítést. A Psyché írója ugyanis a lelki rezdülések érzékelésének és megfogalmazásának mestere, s olyan kíváncsisággal (ebből következően pedig olyan tudásanyaggal) rendelkezik a körülöttünk lévő világ egészéről, mely lehetővé teszi számára a létezés témakörébe tartozó kérdések némelyikének megválaszolását.
 
Erről az életszemléletről kapunk egy viszonylag teljesebb képet a kötetet olvasva, mely strukturális szempontból egymással összefüggő tanulmányokkal, ezekben felvetett szövegpéldákkal (költeményekkel) és megfogalmazott értelmezésekkel igyekszik Weöres Sándor költői személyiségének lényegét megragadni. (A tanulmányok végén lévő jegyzetek, az ezekben megfogalmazott információk fenntartják a további értelmezés lehetőségét.) A 20. századi magyar költő az egylényegű világ monisztikus elvét vallotta, tehát azt, hogy a test és a lélek egy független rendszert alkot, s ez számos költeményéből visszaköszön. A Psyché című sokat emlegetett műve kapcsán szintén fölmerül e két fogalom, s a köztük lévő viszony csupán ezen elmélet alapján válik érthetővé. A psyché szó ugyanis lelket jelent, miközben a versek állítólagos papírra vetője egy, a 19. században élő költőnő, kinek elsődleges eszköze a test, fizikuma alakítja voltaképpeni életét. Weöres szemléletét követve azonban feloldódik a paradoxon: egy adott szerelmi kontextusban a lélek örömét csupán a testen keresztül képes közvetíteni és megélni. A test és a lélek csodálatos együttműködése tehát jól példázza a világban lévő egységet, melynek következtében minden változatos s egyben egyforma. Ezzel magyarázható talán az a tény is, hogy a költő óvakodott attól, hogy nagy művészként beszéljenek róla, hiszen az így megfogalmazott nagyság csupán behatárolja életét és ezzel együtt munkásságát is. Alföldy egy párhuzammal igyekszik könnyen vizualizálhatóvá tenni ezt az álláspontot. Megfogalmazásában míg Petőfi „saját fényétől megvilágítva látja környezetét”, addig Weöres Sándor „magába gyűjti a fényt s a belső végtelenbe vetíti”. A belső végtelen megismerése, felfedezése tehát lényegesnek bizonyul, de vajon miért? A kötet további része erre a kérdésre is választ ad.
 
Weöres ugyanis arra tanít mind­annyiunkat, hogy ne a változó elemek mentén próbáljuk meghatározni és alakítani életünket, mint ahogyan ezt a legtöbben tesszük (erre tér ki a némely szövegében megfogalmazott éles társadalomkritika), hanem a változatlanban való elmélyedés által próbáljunk válaszokat találni kérdéseinkre. A változatlan pedig maga a belső végtelen, az egység tükrözője. A változatlan jelen van az apró részleteiben tökéletesnek bizonyuló természetben, a harmóniát hordozó szerelemben, szabadságban, a közvetlen környezetünkben. A változatlan tehát jelen van és ezáltal megnyilvánulni látszik mindenben, ami változik. Miközben a makrokozmikus világban éppúgy változások mennek végbe mint a mikrokozmikusban, mögöttük ott áll a változatlan egység. A költő hozzájutott a kozmikus tudáshoz, saját bevallása szerint azonban az emberek közt kell élnie, ahol ez a tudás még ismeretlennek bizonyul s tanításra szorul. Célja tehát elgondolkodtatni a kispolgárt, azaz minden embert (merthogy midannyian önmagunk centrumba helyezésével alakítjuk ki saját meghatározásunkat a kispolgár fogalmáról).
 
Szintén ez az egység tükröződik a már korábban említett Pscyhében. Az ebbe foglalt versek írója értelemszerűen Weöres Sándor, azonban saját szavait a fiatal, 19. században élő, Hölderlinnel és más kulcsfigurákkal barátságban lévő fiktív lány szájába adja s őt teszi meg a költemények voltaképpeni írójának. Ugyanakkor a szöveg egyik önálló fejezetében lévő verseket Ungvárnémeti Tóth László szájába adja, s ezzel kettősséget teremt. Míg Ungvárnémeti személye az animus (a lélek férfi pólusa) kifejeződése, addig Psyché az anima (a lélek női pólusa) megtestesítője. Ketten alkotják azt az egységet, melynek hiánya már az ókorban megfogalmazódott: kezdetben az embereket két fél alkotta (nő-férfi), ám a felek elválasztódtak egymástól s ezért keresi többé- kevésbé minden egyén a „párját”. Ennek következtében célunk tehát az egység újboli megteremtése, rekonstrukciója. A szöveg fölveti a női egzisztencia kérdését, s ugyanakkor közvetíti Weöres szabadságvágyát, ízlését. A költő nem a rossz kudarcát és a jó győzelmét fogalmazza meg, hanem igyekszik kijelölni a helyes illetve helytelen útvonalat.
 
Alföldy továbbá rövid kitérőt tesz, melyben Weöres Sándor és Babits Mihály kapcsolatát összegzi, s melynek következtében kiderül, hogy noha Babits példaképként hatott a kötet egyik központi alakjára, a világszeméletbeli különbözőség átszűrődik kettejük művein s így ezek egymáshoz mérten lényeges eltérést mutatnak. Weöres Hephaistos című szonettjének kulcsfigurája ugyanis kozmikus méretű titkok beavatottjaként jelenik meg, Babits Héphaisztosz költeményével ellentétben.
 
Alföldy Jenő munkája tehát rendkívüli pontossággal, részletességgel szemlélteti Weöres Sándor pályamunkájának legfőbb jellegzetességeit, az információk által kialakított egyéni meglátását, illetve a költő összes szövegén átszűrődő világnézetét, énfelfogását és választékos, meghatározó stílusát. Idézem: „Művein rajta van a karátjelzés vagy a vízjel, a némán is reá valló, eredeti és megkülönböztető stílus, a »copyright«, még olyankor is, ha mások modorában, az imitáció szándékával szólal meg.”
 
 

Alföldy Jenő: Két költő. Tanul­má­nyok Weöres Sándorról és Kál­noky Lászlóról, Orpheusz Kiadó, Budapest, 2014.