A VarázslatosanOtthonos Tollbűvölő – Csukás István




Csukás István 1936–2020 (fotó: MTI/Mohai Balázs)

 

Annak idején, jól levasfüggönyözött, ám azért-is-boldog-gyerekkoromban Kolozsvár volt a világ közepe: nagyjából a Farkas utcától a Sétatérig. Azon túl kezdődött a más-világ: tömbháznegyedek, utak, falvak, erdők, folyók, hegyek, csupa általam kitalált névvel szerteszaladgáló tereptárgy, tereplény: például Százfenés (ahol a Nagy Fekete Fene és kilencvenkilenc testvére lakik, amúgy Szászfenes), Agyalu (az agyalok vitéz népének hona, akik majdnem olyanok, mint az angyalok, csak épp szárny helyett pucájuk van, civil nevén Gyalu) és így tovább, az (addig s még addigabb) ismert világ végéig, Nagyonnagyváradig. Ez volt a vég-állomás, a lát-határ, az én lapos földem széle, ahol leülhettem a peremre és belelógathattam lábam a Körösbe, ami persze, hogy nem volt rendes, egyenesen folyó folyó, hanem… de hiszen a neve is mutatja: kerek folyó volt, önmagába hajló. Nagyonnagyváradnak, azon túl, hogy apám a maga saját annak-idején ott kezdte földi pályafutását, volt még egy varázslatos tulajdonsága: magyarul beszéltek a tévében. Megnyomtam a tejeskávészín gombot, sziszegő hang kelt a dobozban, aztán kicsit várni kellett, mert régi tévé volt, a felnőttek azt mondták, türelem, be kell melegedjen a tévé, mire elképzeltem, hogy fut körbe egy iskolaudvaron, bokajáték, sarokemelés, magastérdemelés… és derengeni kezdtek a fények, összeállt a kép, én meg beleestem, fejjel előre, mint valami Alice Csodaországba. Volt ott minden: Tarzan, Cimbora, A Tenkes kapitánya, Vuk, Kísértet Lublón, Csöpi és persze a Tévémaci. Jöhetett vihar, földrengés, (még nagyobb) benzinhiány, a Tévémacit néznem kellett, ha eljutottunk Nagyonnagyváradig.

 

Itt találkoztam egy fura pókkal, illetve emlőssel: szikár, bájosan pimasz, ártatlanul okoskodó kandúr volt, bizonyos Mirr-Murr. Odatapadtam a képernyőhöz, ez a Mirr-Murr kinyúlt, kézen fogott, én meg mentem vele, mint akit megbűvöltek. Mert persze, hogy megbűvöltek. És persze, hogy: voltak ott többen is. Mások is. Fantasztikusak is, kézzel foghatóak is. Azt hiszem, ez a titkuk. Miután a Tévémaci lefeküdt, előkaptam a radírom, a cipőm, kerestem egy dugót, kértem egy szárítókötelet… és folytatódott a játék. Ott ültem közöttük: Pom Pom, Picur, Radírpók, Madárvédő Golyókapkodó, Festéktüsszentő Hapci Benő, Órarugó Gerincű Felpattanó, a Bátor Tintanyúl, a Civakodó Cipőikrek, az Ásító Sárkány, Óriástüdejű Levegőfújó, a Lesbőltámadó Ruhaszárítókötél, a Benzinszívó Szúnyog, a Huhogó Dugó, Ragasztó Rezső, Hó Kornél, Torzonborz Kalapevő, a Szomorú Szamovár, Mágneskörmű Szögkihúzó… és persze, ott trónolt fölöttünk a híres-nevezetes csokizabáló, Gombóc Artúr. (Ma sokan azt mondanák, elhízásra csábító ikon. Látogassa meg őket a Radírpók.)

 

Aztán nőttem kicsit, egyre kevesebbet jártam Nagyonnagyváradra és egyre többet olvastam. Indiánregényeket, Jules Verne Gyula, Molnár Gábor, Fekete István könyveit, aztán egy nap jött egy ilyen: Vakáció a halott utcában. Halálra idegesítettem a haverokat az udvaron, amikor minden áldott nap ordítva mentem le a lépcsőn, hogy: Ismeritek Jácint Vincét, aki szereti a pincét? Mármint én voltam ama Vince, aki oly nagy mértékben vonzódott a pincemélyhez. De nem az undergound delejes hatalma csábított, hanem a nyúltenyésztés. Főleg, ha apám beszerzett volna nekem egy nyulat. De nem szerzett be. Ezt a könyvet havonta elolvastam. És akkor már a nevet is: Csukás István. Úgy akartam írni (mert naná, hogy írni akartam), mint ő. Fogalmam se volt, hogy miért, s milyen az az úgy. Később aztán elmesélte: „Mint mindenkinek, nekem is az igazi, kiapadhatatlan kincsesbányám a saját gyerekkorom, emlékeim, képzeteim, vágyaim, ábrándjaim, tapasztalataim, benyomásaim. Hiszen akkor még valamennyien zsenik voltunk. […] Nem volt még bekasztlizva számunkra a világ, nem tanultuk meg a mórest, nem csupán olyasfajta szempontoknak akartunk megfelelni, hogy betagozódjunk, hogy megbízható, derék honpolgárok váljanak belőlünk. Evidensek voltak olyan fogalmak, mint a születés, halál, képzelet, tárgyi valóság, hit, tudás, értette egymást ember, állat, növény. Mesélni annyit jelentett, mint birtokba venni a világot.”

 

Ettől a perctől kezdve kerestem a könyveit. Nem volt könnyű: a szomszédos és baráti és szocialista ország csak a tévében nyúlt át Nagyonnagyváradig. De legyőztem az akadályokat. Jött a Keménykalap és krumpliorr, a Hörömpő cirkusz, világszám!, A téli tücsök meséi, Süsü, a ­Nyár a szigeten, a Legkisebb Tapsifüles és ami még hálómba akadt. És minden alkalommal ugyanazt éreztem: ezek a szövegek (képek) kinyúlnak a könyvből (képernyőből) és folytatódnak velem, körülöttem, alattam, fölöttem. Soha senki írófélénél ezt a közvetlen folytatódás-élményt nem éreztem, s nem érzem ma sem.

 

Ugyanez az érzés köszönt vissza, amikor később, már vasfüggönytelen felnőttkoromban kézbe vettem Csukás István egyik verseskötetét. Most is, amint ezeket a sorokat begépelem: „Hegy szelíd ölében lakom, / s ahogy kikönyöklök az ablakon / vagy munka közben kinézek, / bár józanságra int az ablak-négyzet, / ringok, mintha nagy hajó / fedélzetén utaznék, és hull a déli-sarki hó, / vagy éppen zöld nyár tombol odakinn, / mintha átvágnánk Tahitin, / s szemben a drótkerítés hajókorlát, / s a tetőantenna büszkén tartja a vitorlát; / lustán engedem magam s élvezem, miként / játszik velem a régi kamaszkori kép, / hogy néz s könyököl ki belőlem az a régi fiú, / a rövidnadrágos Cook kapitány, a kacsatollas Winnetou, / ő látja, persze, nem én, Tahitit s a Déli-sarkot, / az ő hajója mindig csodás kalandok felé tartott.”

 

És tudom, hogy most folytatnom kellene ezt a szöveget, gyászhuszáros vigyázzban, tisztelegve, ahogy illik, de kinézek az ablakon, munka közben, ugye, s látom, hogy az ablak-négyzet keretezte hársfacsúcs mellett hajó rángatja a kötelet, a kormánynál ott áll a rövidnadrágos, a kacsatollas, a pinceimádó, a garabonciás, a csodaíró, aki lény-egében elfelejtett felnőni, és int és én megint megyek, nagyon is mágikusan, nagyon is mindennaposan, folytatódva, lát-határtalanul, és hátha megengedi, hogy ismét Jácint Vince lehessek, aki ma is szereti a pincét, és kihajózunk, például Tahiti, például az utcasarok fele, mondván: „Ó, maradj velem s kövess, becsaphatatlan tekintet!”