„A világ végétől innen”




 

Kenéz Ferenc legutóbbi, válogatott verseket tartalmazó kötetének akár mottója is lehetne a jól ismert Arany János-idézet: „Szülőhelyem, Szalonta, /Nem szült engem szalonba”. Ha az Arany-vers következő sorait el is felejtjük, akkor is sokat mond ez a citátum. Elsősorban, hogy Kenéz Ferenc is Nagyszalonta szülötte, akárcsak nagy elődje. Másodsorban, és ez talán még fontosabb: Kenéz Ferenc Nagyszalontája – még ha a kor más is – sem sokkal vidámabb hely Arany szülővárosánál.

 

Kenéz Ferenc verseiben a táj, a kisvárosi környezet, a kor, a társadalmi meghatározottságok adják azt a hajtóerőt, amelyből hol szociografikus rajz, hol karikatúra, hol sziporkázó szójátékon alapuló költemény lesz, utóbbiban a sorok között kell kiolvasni a társadalomkritikát. A kötet első egységében, amely részleteket tartalmaz Édesgyökér – Gyermekrajzok 1–62. című nagyobb ciklusból, pontosan ezen törekvésekre figyelhetünk fel. Az olvasó előtt megelevenedik a 20. század történelmének illúziótlan valósága, a szocializmus a hétköznapok szordínóján keresztül, de épp a kisemberi átéltség folytán nagyon is hatásosan. Sztálin halálának a híre groteszk helyzetképbe oltottan az Ezerkilencszázötvenhárom című versben. Mesteri a versek tömörítő ereje, ahogy egy hétköznapi történésben világok fordulását, emberi drámákat képesek magukba sűríteni (Azok a nagy orosz mesekönyvek). Utóbbi versben mesei idill és tragikum játszik egymásba, felvillantva, hogy amit gyermekmesének akart eladni a rendszer, velejéig hazugság volt. „Dehogy is tudtam […] édesapám harmincnyolc hónapig /volt, a fák alatt, bezárva,/ abban a szép, nagy, orosz /mesekönyvben.”

 

Az ideálok megfordulásának lehetünk tanúi a nemzeti emlékezetről, irodalmi hagyományokról szóló versekben. A Gondnok, múzeumőr, tűzgyújtó című vers beszélőjének gyermeki tudatában a múzeumőr az igazi Arany János – habár semmiben sem hasonlít a költőhöz. Arany János szülőháza körül minden kicsi, a koszorú az ablak mellett, a bejárat, a kirándulókat szállító gépkocsivezető ablakában a piros-fehér-zöld zászló (Nagyokat sóhajtó emberek). A groteszk kisvárosi János vitéz-előadásban olcsó papírmasé figurák szerepelnek, „a nap úgy fénylett,/mintha a bádogosnál /csináltatták volna” (Petőfi és a vendégjáték), továbbá nagy történelemalakító forradalmak is hiányoznak innen (Vidéki történet).

 

A szülőföld átrendezése című vers a ciklus, akár még a teljes kötet kulcsverseként is felfogható: a „varázstalan, kopottas, csúnya táj”-ként aposztrofált szülőföld egyszerre a részvét, elutasítás és mégis vállalás elegyeként áll előttünk. Az adottságok, ha úgy tetszik, a heideggeri világba vetettség ráismerése humorba oldódik: a szülőföldet nem mi választottuk, mert ha mondjuk, Párizs, London, Róma ellenében választottuk volna, akkor talán „a nagy Arany Szülőföld Érmét is/ megérdemeltük volna”. A vers nagysága abban áll, hogy a táj, a szülőföld refrénszerűen ismétlődő jelzői: „varázstalan, kopottas, csúnya” első esetben egyszerű látásélmény, jelzők és jelzett szó közötti kapcsolat, a vers végére viszont jelzők és jelzett szó viszonyból alany-állítmány szerkezet lesz. Így a vállalás aktusa megteremtődik. Persze ez a vállalás korántsem hurráoptimizmus, a vers zárlatában ott a kesernyés, fanyar távolítás: „az ott a szülőföld/ még akkor is /ha nem látszik rajta.”

 

A kötetben erős és üdítően friss hangot képvisel a Lilike medika leveleiből című poéma. Tűpontos kor- és társadalomrajz a vers, melyen végighúzódik a megértés, a megbocsátás mosolya, elvégre a lakni kell, élni kell imperatívusza minden korban meghatározó. Persze a vers hatása nem merül ki ennyiben. Mert mivé lenne a szociográfiai hitelesség a fanyar irónia és a tökélybe szedett rím, ritmus, a szinte táncversként perdülő sorok nélkül. Erre csak ráerősít az utolsó sorok refrénszerű ismétlése. És persze a megjátszott naiv hang, mely körmönfont módja annak, hogy kemény igazságokat mondjon ki.

 

Nagyon jelentős téma a kötetben a szabadság. A Kérem, de hát ki mondta neki, hogy repüljön? című szabad- és prózaverset elegyítő költeményben a szabadság szimbóluma a repülés. Aminek viszont egyenes következménye a zuhanás. „A szülőföld élménye oly megdöbbentő, /mint egy repülőszerencsétlenség” – talán ez lehetne a vers kulcsmondata, amely szerencsétlenség mögé tanúkként felsorakoznak az egykor nagyot akaró, de mára már a kisváros szárnyszegett, hétköznapokkal megalkudott figurái. A Lovak a virágoskertben, hasonló merész formájú vers szívszorító portré a falusi értelmiségiről, aki a „hónapos-szoba szándékosan alkalminak berendezett örökkévalóságában” él. Egy távoli nyugati ország, Hollandia is lehet szimbólum, szimbóluma egy vágyott, de meg nem kapott világnak (Egy holland ősz hátterében). Szabadnak lenni mit jelent? sajátos Kolozsvár-oratórium műfajmegjelölése után valóban egy sokhangzású, kakofóniát is vállaló lírai zeneművet hallhatunk-olvashatunk, a kötetből már ismert Kenéz Ferenc-es motívumokra ráismerve. Mert a fojtogatóan kisemberi Vendégszövegek párbeszédei után valósággal mi is levegőért kapkodunk a refrénként visszatérő Levegőt! című verset olvasva.

 

És ha már szabadságról esett szó, Kenéz Ferenc költészete ízig-vérig szabadságszerető költészet – ahogy már az eddigiekből is kiderült –, szívesen kísérletezik a versformával és a műfajokkal. Fúj a szél, vonat jár, madár száll – egyfajta rövid vezényszavakban élő „gyári versnyelvet” teremt meg, a megalkuvás, az adottal való megelégedés ironikus hangú portréin keresztül.

 

Szabadon választott gyakorlatok – egy sajátos műfajt, a lírai játékot képviseli. A jelenetek valóban jelen idejűek – ennyiben líraiak – és persze annyiban is, hogy a felsorolt, leltárba vett valóságoknak nagyon erőteljes hangulati valóságuk van azáltal, hogy a hétköznapi dolgok, történések a megszokott kontextusukból kiragadva egy másik, mesterséges valóságban működnek. Például a város helyei és emberei csak le és föl mozgathatók, a gyermekkori labda megáll a levegőben, a jelképek megcsonkulnak és összezavarodnak.

 

Hasonlóan szabad, saját arcra, költészetre szabott műfaj a kötetben a Keljfeljancsi című lírai szappanoperaként megnevezett hosszúvers is. A versben beszélő önmagát, az önéletrajziság szövegbeli pátoszát sem veszi halálosan komolyan. A kimért hétköznapiság, a vágyak eltemetésének zsibbadó fájdalma ez a vers, gyógyító öniróniába göngyölve. A változatos versformákat és műfajokat látva, úgy tűnik, nem fogy el a kötet meglepetésereje, az Öregnapló című, kétsoros strófákból építkező lírai életrajz – az anyai dédnagyanya élettörténete a 19. század második felétől – megint csak egy új formát és hangot hoz be. A balladaszerűen súlyos, veretes szöveg, habár személyes nézőpontból mesél el egy fordulatos életutat, mégis valahogy elrejti az egyént, azt sugallja, hogy az egyén helyett fontosabb a tipikusság, a kor, a társadalom, a hagyományok által kijelölt szükségszerűség vállalása. A versben beszélő dédnagymama akár mindenki dédnagyanyja lehetne. A nehézségek minden, abban a korban, falusi társadalomban élőnek a nehézségei. A visszhangszerűnek ható sorismétlés a kopogó rituálét, mondanivaló súlyosságát érzékelteti.

 

Végül a kötet záró darabja maga is a zárás motívumát járja körül. A vers címe vészjósló: Zárni a házat. De még inkább fenyegetettséget sugall a „Recseg, ropog a kert,/zárni kell, zárni a/ házat” ismétlődése. Nem tudjuk, ámbár sejtjük, mi ez a közelgő veszély. „Az úton évek/ jönnek-mennek,/ nagy történetek/viszik a vérünk,/ ám hol egykor/ csodák fakadtak/csak legyintés vár/ mire odaérünk.” Valami távolodást sugall a vers, eltűnést egy „végső őszi” házból. De nem lenne igazi a Kenéz Ferenc-es humor nélkül, ahogy fricskát mutat az ősz-, elmúláspátosznak azzal, ahogy a dombról egyre közeledő M-Nullás kisbusz szed össze bennünket, majd változatlanul zötyög tovább.

 

 

Kenéz Ferenc: A visszaírt betű. Magyar Napló, Fókusz Egyesület, Budapest, 2020.