A visszafogott modern ember esete a szegedi boszorkányperekkel




 

Bár korábbi interjúkban Darvasi László a szegedi boszorkánypereket ígérte új regénye témájául, a Taligás kevésbé ezekre az eseményekre koncentrál, mint inkább a mindezt végignéző címszereplőre. A vándor könyvkereskedő figurája, amellett, hogy tökéletesen beleillik a könyv fiktív idejébe – ez a tizennyolcadik század eleje –, a regénynek talán legidőtállóbb figurája. Hiába valós személyek egyes háttérszereplők – köszönhetően annak, hogy a szerző a téma körüljárása érdekében gondosan kutatta az 1728-as év boszorkányégetésének dokumentumait –, a fiktív Taligás mégis kiviláglik közülük. Ez a kiemelkedő státusz a figura kidolgozottságán túl annak is köszönhető, milyen szerepet is tölt ő be saját korában.

 

Taligás érdekes könyv: látszólag történelmi alapokon nyugvó, olykor bántóan ráérős – ezzel a szerzőtől egyáltalán nem idegen – mágikus realizmus, amely legfőbb erényét, egy bölcs, ellentmondásoktól mégsem mentes erkölcsi mércét a rendkívül jól kidolgozott címszereplő szemével láttatja. E címszereplő látásmódjában tagadhatatlanul része van Darvasi – kétségtelenül megosztó – sajátosan túlburjánzó, olykor enyhén archaizáló irodalmi nyelvének is. Ez a nyelv azonban, a cselekmény idejét tekintve, mindenképpen előnyt jelent. Még úgy is, hogy a fülszövegben – túlzóan – krimiszerű nyomozásnak ígért szál inkább csupán mélységes emberséget takar, izgalmakat kevésbé.

 

Taligás karakterében egy kicsit egyszerre van meg az európai népművelő, az amerikai westernhős és Pelikán József gátőr: első ránézésre magának való jellem, aki könyvekkel megrakott taligájával járja Európát. Ha lehetősége van rá, szaval, és könyveket ad el, de ha a helyzet úgy kívánja, továbbáll, és új kliensek után néz. Ez a dolga, s ezt lelkiismeretesen végzi. Műveltsége vitán felül áll, szívesen idéz úgy Shakespeare-től – a regény egyik legszellemesebb húzása, hogy egy disznót elnevez Hamletnek –, ahogyan a Bibliából – természetesen ennek is van jelentősége a történetben. Az a kérdés persze így is fennáll, hogy mindez a tudás Taligás korának – az 1728-as évnek – az embereit mennyire érdekli. Fogadtatása meglehetősen vegyes: vannak, akik megverik, ő pedig olyankor tűr, esetleg megpróbálja pajzán képek felmutatásával kiváltani a rá váró fájdalmakat – ezekre a kor embere is kedvezően reagál. És – bár kevesen, de – vannak olyanok is, akik bizalommal fogadják minden tudását. Ilyen például szerelme, Paulina, akihez Taligás, látszólag nyughatatlan természete ellenére is rendszeresen visszatér, illetve Barbara, a bécsi Gnómok házának egyik lakója, akit kizárólag Taligás ért meg, s aki olykor maga is lelkesen szaval.

 

A regény elején megismert Taligás tehát az életét felölelő korszakhoz képest egy visszafogott, modern ember, aki modernségét leginkább a szemlélődésben, a szavalásban, illetve szerettei közelségében éli ki, éles helyzetekben viszont jellemzően nem beszél többet a szükségesnél. Egy hirtelen kapott feladat – hogy egy süketnéma fiút, Juliust, elkísérjen Bécsből Szegedre – azonban e jellemvonások jelentős részét megváltoztatja benne. Kell ehhez persze némi nyomásgyakorlás is, melynek keretében Róth, a püspök bizalmasa elfogatja Paulinát, s közli Taligással, hogy csak akkor láthatja viszont szerelmét, ha teljesítette a rábízott küldetést. Útján Taligással tart még a korábban említett Barbara. Az így kialakuló szoros kötődések már túlmutatnak Taligás korábbi, látszólagos magánakvalóságán.

 

Mindez persze Darvasinak a rendkívül nehézkes, megosztó irodalmi nyelvén közel sem hangzik ilyen egyszerűen, ráadásul a történelmi alap miatt joggal várt izgalom inkább csak a könyv utolsó harmadában jelenik meg – az égetés jelenete körülbelül az utolsó harminc oldalra korlátozódik. Ugyanakkor nehéz lenne arra a kérdésre válaszolni, hogy melyik részből lett volna érdemes húzni ahhoz, hogy a Taligás feszesebb mű legyen, mert egységét kétségtelenül ez a bizonyos ráérős nyelv adja meg a leginkább. Ahogyan Taligás történeteket szaval, úgy szól ez az ő szemszögéből megírt történet is: rengeteg figuráról esik szó, akik jórészt ugyan csak asszisztálnak az események – történelmileg ismert – tragikus végkifejletéhez –, főleg közöttük vannak dokumentumokkal igazolhatóan létező személyek, mint például a nyolcvankét éves Rózsa Dániel, Szeged egyik legtehetősebb embere –, a róluk szóló részek mégis hozzátartoznak az elbeszélő jellemének árnyalásához, az „Amit mondunk, az egy kicsit rólunk is mindig elárul valamit” ezúttal hangsúlyosan igaz közhelyének értelmében.

 

A Paulinával töltött szerelmi együttlétek, illetve egy táncos lánnyal való, erotikusan túlfűtött találkozás leírásának összehasonlítása például meggyőz minket arról, hogy Taligás valóban csak Paulinát szereti, és neki nincs oka féltékenynek lenni. Ráadásul az a szerelmi jelenet, amelyben Taligás meggyőzi a nőt, hogy nyugodtan magához nyúlhat, mert nem szégyen az, nos, egy ilyen jelenet a boszorkányégetések korából még e kapcsolat genderszempontú elemzésére is lehetőséget nyújthat. Ugyanígy ellentmondásos, hogy valaki, akinek a könyvei jelentik talán a legtöbbet, képes azokat elégetni egy fagyosabb télen, amikor nem tud másképpen melegedni. Ez utóbbi eset nem a regény cselekménye idején történik meg, Taligás csak elmeséli azt Juliusnak, utazásuk közben. És persze az is fontos, hogy amint gyanút fog a Szeged váro­sában tapasztalt események láttán, ez a látszólag magának való ember minél többeket igyekszik megmenteni. Az itteni részletes leírások a zsidó szappanfőzőről vagy a törökök kiűzése után is a városban maradt török lányról nem pusztán stilisztikai bravúrok, de az odafigyelés és az aggódás kifejeződései is. Mintha Taligás műveltségének a mások felé irányuló szeretetteljes tisztelet is része lenne.

 

Darvasi nyelvi túlburjánzását tehát nem könnyű leválasztani a cselekményről, de nem is szükséges: mert, bár ez a nyelv továbbra is nehézkes, nem pusztán üres bravúr, hanem a Taligást szolgálja. Taligást mint a regényt és annak elbeszélőjét egyaránt.

 

 

 

Darvasi László: Taligás. Magvető Kiadó, Budapest, 2016.