A „visszaszerzett” pisztráng




 1815-ben, a napóleoni háborúk elcsitultával lépett hatályba a Szent Szövetség Oroszország, az Osztrák Császárság (meg a Magyar Királyság) és Poroszország között. Ettől fogva a nemzeti függetlenségi mozgalmakra még árgusabb szemekkel lestek a „reakciós” hatalmak. Az osztrák külügyminiszter, Klemens Wenzel Nepomuk Lothar von Metternich-Winneburg zu Beilstein herceg és gróf nevét – igazából csak a Metternichet – nagyjából úgy mondják ki, a fogak között szűrve, mint majd 1949 után Orwell monstrumáét, a Nagy Testvérét fogják, már azok, akik ismerik az angol irodalmat. Bécsben – félelemből, óvatosságból – a politikai érdektelenség lesz a világnézeti alap, persze a katolicizmus mellett. Felértékelődik a langymeleg otthon, a kellem, a szalonok fénye, a szellemes társalgók ázsiója, zene, tánc, színház, kuglóf, pletykák, vörös bársonyba kötött tárcrend. Ha száz évvel korábban az öntudatos és önérvényesítő magatartás volt a polgár legfényesebb jellemzője, a 19. század első évtizedeinek polgári eszményei már az édesded formalitások és a társadalmi pozíció, a megülepedettség és bonyodalommentes jólét. Nyilván sokan voltak, akik nem tudtak azonosulni ezekkel a mondott vagy mondatlan ideálokkal, változtatni azonban sokáig nem tudtak, így maradt a kivonulás gesztusa – vagy pusztán igénye –, a szabadság tehát ismét sóvárgott értékké vált. A művészetekben a kifáradóban levő klasszicizmus és a nemzeti, illetve személyes szabadság kultuszát hirdető romantika találkozott, többnyire konfliktusok nélkül.

 

Egyetlen betű a különbség az erejét próbálgató romantika két „összefüggő” német alkotójának neve között. Egyiküket Schubartnak hívták, költő volt (és újságíró, zeneszerző meg orgonista), a 18. század végén halt meg. A másikat, az 1828-ban a hatástalanság hiszemében örökkévalóságba és zenetörténetbe költözött komponistát Schubertnek hívták. Ch. F. D. Schubart verse, a Die Forelle (A pisztráng) annyira megérintette F. S. P. Schubertet, hogy 1817-ben liedet komponált rá. Erre a dalra épült a két évvel később véglegesített híres Pisztrángötös (D. 667) utolsó előtti, negyedik tétele.

 

Schubert ötrészes műve méltán vált a kamarazenészek egyik standardjává. Zenei minőségében természetesen mind az öt tétel méltó az elemző figyelemre. De csak a negyedik tételben (Andantino) bukkan fel a voltaképpeni téma, a két évvel korábban komponált dal melódiája. Irodalom és zene sikeres találkozása, okok avagy ürügyek interferenciája teszi, hogy leginkább, sőt toronymagasan ez a negyedik tétel foglalkoztatja a közvéleményt és az ezt (ki)szolgálni hivatott publicistákat. Mert míg az első (Allegro vivace), a második (Andante), a harmadik, scherzo tétel (Presto), illetőleg a Finálé (Allegro giusto) arányaiban, szerkezetében, hangulatbőségében, szeriőz elmélyültsége vagy szellemes fordulatai folytán nem kevésbé érdemgazdag, a negyedik tételről Schubart szövegére támaszkodva is mondikálni lehet, már csak a schuberti címadás miatt is.

 

Nos, Schubart versikéje egészen banális: a tiszta vizű patak partján a horgász akcióba lép, felzavarja a vizet, így a pisztráng nem lát jól és persze horogra akad. A közönséges eseményt természetesen moralizálás fejeli meg: „…már húzza, tépi horgát, a végén ott a hal. / Jaj! Mért, hogy mindig jól jár és célhoz ér, ki csal?” (De sőt!: a Schubert által fel nem használt utolsó versszak hiszékeny lányoknak címzett intéssel fejeződik be.) Az egyszerűcske versnek azonban Schubert kompozíciós eszközökkel adott más, finomabb értelmezési keretet. Erre az ügyes játékra a Pisztrángötös negyedik, a variációk sorát kínáló tételét figyelmesen szemügyre vevő Kenéz László ekként mutat rá: „Nem egyszerűen követik egymást a variációk, hanem valahonnan valahová tartanak. A hal pőre teste, amely a legkülönfélébb hátterek előterében kerül elénk, az út végén egyszerre visszakerül a helyére. Hogy hová? Hát a patakba! Igen, igen, visszajut ugyanoda, ahonnan a horgász kiragadta. A variációk egymást követik, s az utolsó, az ötödik, B-dúr variáció egyszerre egy számozatlan D-dúr Allegrettóba torkollik, amely tökéletes mása az eredeti dalnak. Még egyszer, a szerkezet: téma, öt számozott variáció és a szám nélküli zárórész, amely nem más, mint a dal, egy szóló, zongorakísérettel. – A zeneszerző visszaszerezte a pisztrángot nekünk!”

 

Szerencsések voltak, akik a kolozsvári Mozart Fesztivál egyik zeneakadémiai koncertjén hallhatták viszont a Pisztrángötöst. A nemzetközi hírű Arcadia vonósnégyes három tagja (Răsvan Dumitru, Traian Boală és Török Zsolt) mellett zongorán Ana Mirabela Dina játszott, a bőgőszólamért Dimén Szabolcs felelt. Parádés volt!

 

 

 
 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter