A zenélés kétirányúsága mint szabadságjog




Hogy valami miből lesz, hogy egy létezőnek melyek és minők a forrásai, indítékai, előzményei, annak fürkészése az elemző-kritikai gondolkodás egyik leglényegesebb művelete – természetesen. Ennek szellemében próbálnak az értelmezők minden adottat egy vagy több korábbira visszavezetni, hiszen még a kétségtelenül zseniális Újnak is vannak jól meghatározható előzményei, ha másként nem: meghaladandó vagy tagadnivaló premisszákként. A mindenkori zenei termés ilyetén szemlélete jegyében az esztéta vagy a kritikus egy időre lemond az élvezet elsődlegességéről, és mintegy lábujjhegyre állva vagy nyakát tekergetve próbál a mű mögé kukkantani, abban a hiszemben, hogy a „forrásvidék” azonosítása révén valami lényegest, a történeti közelítés számára kézzelfoghatót, a szerző profilírozása és besorolhatósága céljából relevánsat mondhasson.

 

Ehhez a mára természetesnek mondható, általános művelethez képest sokkal izgalmasabbnak tűnik azt firtatni, hová vezet(het) tovább a zenei alkotás. A diagnózisnál jóval bizsergetőbb kérdéseket vethet fel a prognózis, egyúttal pedig egy partitúrába zárt vagy ekként vélelmezett mű előadói/társszerzői határátlépéseinek gyönyörű bonyodalmait is kilátásba helyezi, ha vagyunk bátrak belemenni a játékba.

 

A jazznek is megvannak a fundamentalistái. Tudjuk jól, vannak, akik esküsznek az improvizativitásra, ezzel fordított arányban pedig kelletlenkedve fordítják el orcájukat azoktól a zenéktől, amelyek lekottázva és abból lejátszva lelkesítenek másokat. Egy ilyen szélsőséges ismerősöm jótékony befolyásolására idéztem egy zenei példát, s most hadd említsem meg Önöknek is.

 

2013. június 29-én a berlini Waldbühne deszkái – meg persze a Berlini Filharmonikusok – látták vendégül a Marcus Roberts Triót és a karmester Szeidzsi Ozavát (Seiji Ozawa). Régecske volt, de visszahallgatható/-nézhető. Az esemény azért számít különlegesnek, mert egy közismert amerikai zeneszerző, George Gershwin művét – az F-dúr Zongoraversenyt – egy ugyancsak amerikai jazz-együttes (frontembere) írta-játszotta tovább, kinyitva, elvezetve a „partitúrába merevített” zenét a swing változatos tempófokozataiban, gyakori kísérletező-meditáló közjátékokkal ellensúlyozva a bebop felé – vagyis mindenképp posztgershwini irányba. Ahelyett tehát, hogy hűségesen Gershwint adták volna a pár tízezer főnyi közönségnek, merő ürügynek tekintették a minden idők talán legtehetősebb komponistájaként számon tartott Gershwint, miközben a legnagyobb tisztelettel tartották szem előtt a zongoraverseny szerkezetét, esztétikai világát, üzenetét. De persze nem a Zongoraverseny az egyetlen Gershwin-opusz, amelyet a Marcus Roberts Trio és valamely nagyzenekar a Pillanatban realizálódó egyedi zeneként „megcsinált”. 2017 áprilisában például az Eric Heagi dirigálta genfi Harmonie Nautique fúvószenekarral szólaltatták meg a Victoria Hallban a Rhapsody in Blue-t.

 

Különleges eljárás a Robertséké. Maga Roberts átalakítja a partitúrákat: a hangszerszólókat, a concertante frázisokat bővítve, átritmizálva (akár augmentálva, akár diminuálva), a standard művek bizonyos részeit a klasszikus zongora–basszus/ritmusszekció-trió szellemiségére átfazonálva korszakhatárokat lép át. Számottevő energiaforrása ennek az eljárásnak – és egyúttal Robertsék ludikus vállalkozásának hitelét is megalapozza –, hogy a trió tagjai (Roberts mellett a basszista Rodney Jordan és a korszakos jelentőségű jazz-dinasztia sarja, a perkutista Jason Marsalis) egyaránt a klasszikus big band-zenélésben nőttek fel, sőt voltaképpen ennek révén kovácsolódtak össze önálló arculatú hármassá.

 

Robertsék nyilvánvaló alaptétele, hogy a zene sohasem végleges és lezárt. Csak a kotta az. Márpedig amennyiben a zenész nem merő kottahangosítóként határozza meg magát, hanem a zene uraként, úgy alanyi joga – de nem kötelessége is! –, hogy a zenélés mint aktus primátusát a kottával szemben érvényesítse. Hogy ezen túl a zenealkotás improvizatív „üzemmódját” alkalmazza-e vagy az esetlegességet kizáró, tervszerűen rögzítendő továbbgondolást, az egyéni döntés és pozicionálódás kérdése. Tény azonban, hogy Marcus Roberts és két társa kinyitotta az amúgy is erősen szabadságillatú Gershwint, mint ahogy könnyen elképzelhető, hogy mások – más ablakok révén – még izgalmasabb irányban léptetik tovább zenéjét és a zenébe merülő hallgatót.