A Zóna




Gagyi Botond: Furcsa tárgy

 

Folytatás előző számunkból

 
 

„Igen, én is azt hiszem, ez lenne a megoldás – kezdem el –, ha itt maradnának, és az első kórházat is itt alapítanák meg Nürnbergben! Pénzünk van elég, elhoztuk dédapám pincébe elrejtett örökségét, dollár, font, svájci frank, tudta, amit tudott, csak a megfelelő épületet kell kiválasztani! De ez sem lesz gond, jön Ajtós, ő mindenhez ért, kitűnő szervező, s ezt is el tudja villámgyorsan intézni, de ha nem, Rodi és Dorel is ki tudnák választani, Virgillel és a nagymamákkal együtt, azt a feltehetően több emeletes, a városközponttól távolabb elhelyezkedő épületet, ami céljaiknak leginkább megfelelne! Kriszti reklámkampányt is kezdhetne az ARD televízióban, ahol nagy hitele van, vagy a Bild Zeitungban, ahol szintén hisznek neki, de az első sikeres gyógyítások után már nem kellene reklám, özönölnének az életükről már lemondó, csak a csodákban reménykedő betegek. Viola is ezt javasolta, s megkérdezte, őt vajon befogadnánk-e a kommunába, hiszen nélkülem, nélkülünk már el sem tudja képzelni ajándékba visszakapott, új életét? Nevetekben is azt válaszoltam, hogy igen.

 

Előzőleg tisztáztuk a félreértéseket, rendkívül rosszul esett neki, hogy én is rá gyanakodtam először, őt tekintettem a nyugtalanító incidensek létrehozójának. Egyáltalán az, hogy feltételeztem: távolról, gonoszul és megátalkodottan befolyásol, halála vagy áttűnése után is irányítani akar? Erről szó sem volt, jelentette ki, egyszer befolyásolt, amikor Carmennal és egyszer, amikor Ankával szeretkeztem, hogy eljuthassunk a mithuna állapotába. Ezért nem is haragudhatunk rá – szikrázott a szeme –, sőt hálásak kellene lennünk, hogy olyasmiket élhettünk meg a mennyei boldogság állapotában, ami a legtöbb ember előtt ismeretlen, örökre rejtve marad. Hálásak is vagyunk – nyugtattam meg –, s hogy kiengeszteljem, verset mondottam neki. Igaz, ő is erre kért, neki se udvaroltam, a mi időnkben az udvarlás, a románc a mi közös életünkből is kimaradt. A vers meghatotta, megenyhült, és az iránt érdeklődött, hogy vajon ti befogadjátok-e őt, majd arról képzelgett, hogy vajon tud-e még rajzolni vagy festeni, tizennyolc esztendő azért nagy kihagyás. Megnyugtattam, fog tudni, s már szólt is a jel, ottani életéről nem nagyon mondott semmit, de nagymamámtól igen hamar értesülhettem arról, amit különben már sejtettem is, hogy ők Violával, akit, akárcsak Rodit és Carment, valamiképpen az unokamenyének tart, kivételezett helyzetben vannak, hiszen a nagy Ödön von Boticselli legközelebbi munkatársai. Rájuk semmi tiltás nem vonatkozik; gyakorlatilag szabadok és függetlenek, olyan utópiákat, illúziókat találhatnak ki maguknak és egymásnak, amilyeneket csak akarnak! Őket nem is figyelhetik, mert Ödön megtanította mindkettőjüket arra, hogy hogyan fedezhetik fel a behatolást, úgyhogy biztonságban vannak; a szervezők nem mernek kockáztatni, packázni a rettegett bűvésszel. Ők tehát nem panaszkodhatnak, de nyugtalanítja őket a többiek sorsa, a fénylények élete, a szintén némileg kivételezett helyzetben lévő Máriával és Judittal együtt, a Carmen és a Rodi nagymamáival, sajnálják őket és tenni szeretnének azért, hogy megint normalizálódjon az életük és harmonikusan élhessenek.

 

Ezek után mesélte el, amit Viola is Carmennak, látogatásukat a Kolóniában, mert a Zónára sajnos már nem maradt idő. Itt kevés eltérés van, nyilván mindketten ugyanazt élték át és érzékletesen örökítették meg, nagymama persze még mesélt Hutera Béláról is, egykori barátomról. Rodi, Ibolya, Frédi is jól ismerték. Hasbeszélő volt, de csupa szív ember, lehetett számítani rá. Nagyanyám persze lenézte – kit nem, csélcsap, kolontos fickónak tartotta, nem is kedvelte túlságosan, az állandó hebrencs szövegei és tódításai miatt, de ott, a Kolóniában, az utópiájukban érzékelhette, mennyire szereti Pirost, és ezért némileg megenyhült, változott a véleménye. Főként miután Tóbiás elmesélte, hogy HáBé hogyan halt meg. Ezt rögzítettem, fiam, most meglátod Tóbiást, fiatalon, és végighallgathatod, amint előadja Hutera halálát. Hogy neki fáj! – Ezt mondotta, fél 3-kor. Mi az, hogy, mondotta. Bejelentette, miután elhúzott előttünk, egy szerb uszály.

 

Háttal fordult nekem, nézte a kékesen sustorgó habokat, fadarabok pörögtek az uszály nyomdokvizében, egy bölcső vagy egy koporsó maradványai; igen, bejelentette, megfellebbezhetetlenül, érzelemmentesen; nézte a túlsó part fénybe mosódó házait, a levegőben kerengő sirályokat, ezeket a piszkosfehér kérdőjeleket, de nem folytatta, a mondat fönnakadt a levegőben. Kényszeredetten kérdeztem vissza: mégis mije fáj? A beteg magyar szíve? A konok feje? A lába? Mozgolódik a golyó, de ő csak annyit mondott még ijesztően semleges hangon – láthatóan távol állott már tőle, szegénytől akkor a frivolitás, hogy NEM! Nem a szíve, de nem is a feje, nem is az időjárás változására, a frontokra, a frontátvonulásokra annyira érzékeny, negyvenhat esztendeje ellőtt lába, hanem a világ, ezt mondotta még mindég háttal fordulva nekem. Hogy micsoda? – döbbentem meg és megborzongtam, amikor a március végi, élesedő szél végigvágott a vízen, megbontva ismét, a már messze járó szerb uszály nyomában felkavarodó víz egy idő után mégiscsak összeálló harmóniáját. Repedések támadtak a folyó tükrén, valahonnan egy ködkürt figyelmeztető szava hallatszott, és én eltöprenghettem volna azon is, hogy kik és mire akartak volna figyelmeztetni? De nem töprengtem el semmin, ezen legkevésbé. Már nem figyeltem a baljós jeleket! Az a megszakíthatatlan figyelem – ami akkor vette kezdetét, amikor néhány napja, 1990. március 20-án a budai várban, a Hadik szobor előtt megpillantottam őt, s kissé biccentve, járásával is örökre emlékezve arra, hogy honnan jön, elindult felém –, megszakadt! Vége lett! Igen, a figyelemnek teljesen megmagyarázhatatlanul, egyik pillanatról a másikra lett vége, ahogy elkezdődött különben. Feléje fordulva, aggódva kérdeztem vissza megint, hogy mégis micsodája fáj? Menjünk orvoshoz, van egy kiváló orvos ismerősöm, bízhat benne, hajókon szolgált, s néhány éve vonult csak vissza a tengerekről végleg a szárazföldre. Az erősödő szél felkapta, szétcincálta a szavaimat s az ő szavait is. A világ. Hogy, hogy a világ? Ezt nem fejtené ki mégis kissé bővebben, hogy én, egykori közös hazánk idegenbe szakadt fia is megérthessem, de nem válaszolt, ettől fogva többé már nem is beszélt, összegörnyedve állott, szétnyílt kabátja csapdosott a szélben, mintha hirtelen szárnyai nőttek volna, mintha el akart volna repülni, aztán hirtelen csuklott össze, mint egy bábu. Mindezt olyan érzékletesen adta elő, hogy mi, fehérnépek elsírtuk magunkat, s még Ödön is meghatódott, pedig dédapád, tudod, fiam, nem éppen az az érzelmes alkat!

 

Nagymama Tóbiásról is mesélt. Há BÉ egy évvel előtte halt meg és jelent meg itt, megtalálta Pirost és együtt kutatták fel Roxánát, Tóbiás ötvenes években elveszített nagy szerelmét! Hárman várták Tóbiást, közölték vele, hogy milyen lehetőségeik vannak itt, s azt is, hogy nem töltötte el őket túlságosan nagy örömmel az egyre inkább elhülyülő világ. Tudatták vele azt is, hogy van még egy lehetőség, egy menedék, a Kolónia, oda kell menniük, ha nyugodtan, senkitől nem zavartatva akarnak fantáziálni. Dédapád el is kalauzolta őket az azilumba. Itt megtalálták egymást, és a szerelmet.

 

Tóbiás világosan kifejtette, ők innen többé el nem mennek, nekik ez a cserjés domboldal és ez a tengerparti homok, az emberfej alakú szikla az örökösen mormogó tenger és a soha le nem nyugvó nap elég egy életre. Legalábbis arra, ami még hátravan! Megtalálták a teljességet, amelyre mindég is vágytak, s nem akarnak visszajönni a földre. Még falunk hajdani plébánosával, Antal atyával is találkoztunk, ő is boldognak tűnt, nem maradt hűtlen hivatásához, gyóntatta a fénylényeket, prédikált nekik, ő sem akart visszatérni. Elváltunk tőlük, és Monteverdit hallgatva repültünk visszafele, kissé szomorúan, hiszen sejtettük, többé soha nem fogunk találkozni velük. Megszólalt a jel és vissza kellett menni a tűzhöz.”

 

„Mivel én – sóhajt Frédi –, évek óta, többször is találkozhattam édesanyámmal, de soha nem mesélt, mert nem mesélhetett ottani életükről vagy létezésükről, vagy amit akartok, most megkértem, legalább dióhéjban foglalja össze, hogy mivel is tölti ott az időt, ami nincs? De ahogyan megértettem, bár ez még mindég kissé zavaros számomra, mégis van? Ők maguk az idő, ahogy anyám, kissé titokzatosan és zavaromon, elképedésemen nevetve elmondta! Bennük gomolyog minden, múlt, jelen, jövő! Ráadásul együtt, szétszálazhatatlanul! Képzeljem ezt úgy el, mint egy kaleidoszkópot, az illúzióikban is emlékeink kavarognak, minden alkalommal, akár a kaleidoszkóp színes kavicsai, más és más alakot formálnak. Valami ilyesmi történik velük, az illúziók során. Az emlékek és a képzelgések öltenek teljesen valószerű alakot! Csak az ölthet újra illuzórikus, bár teljesen valószerűnek tűnő formát, ami már volt, vagy ami majd lesz, mert a jelen állandóan mozgásban van, a jelenből nem lehet illúziót formálni!

 

Ti látjátok előre a jövőt? – kérdeztem, mert idegesített, hogy állandóan kinevet, úgy kezel, mintha még mindég kisfiú lennék. Valamennyire igen, de tudnod kell, kisfiam, hogy a jövő nem egy stabil, fix valami, fortyog, mint a főni kezdő puliszka, mondotta szemléletesen. Ráadásul mindég változtatja alakját, számtalan lehetőség bujkál a sötétségben, de hogy végül is melyik valósul meg, nehéz eldönteni, sok együttható függvénye ez. A jövő túl sok mindentől függ. Olyan ez, mint egy kirakós játék, s én hiába látom a kirakós játék elemeit, tökéletes bizonyossággal eldönteni soha nem tudom, hogy hogyan fogják kirakni. Kik? – kérdeztem. – Az istenek – mondta –, akik sorsunkat irányítják, és akik előtt ott van a sorsunk már megírt könyve, de azt mi nem láthatjuk meg soha, nem is olvashatunk bele. Ezt Viola magyarázta, ezt sem értettem világosan.

 

Na, jó, majd megkérdezzük nagyapát és Violát, remélem, lesz alkalmunk már a közeljövőben behatóan erről is elbeszélgetni velük, most lenne olyan szíves arról is mesélni, hogy mivel is foglalkozik ott, mert látom, a magányosság és az egymásra utaltság lassan mezei bölcselővé teszi. Nevetett. Igen, Ödön is, Viola is, de Mária és Judit, Carmen és Rodica nagymamái is magyarázzák nekem az időt és a sorsot, a véletleneket, de én még mindég nem értem pontosan. Ami minket illet Violával, mi nagyapád közvetlen munkatársaiként, titkárnőiként, a fénylények egyre boldogtalanabb világában egyedi és kivételezett helyzetben vagyunk. Ez mit jelent? – érdeklődtem. Ez azt jelenti, hogy nekünk nem kell senkit megfigyelnünk! Mert tudjad, kisfiam, az átlag fénylények állandóan figyelik a másikat, és jelentenek a szervezőknek. Mi történik azokkal, akik ezt visszautasítják? Nem tudják visszautasítani, hipnotikusan veszik rá őket. Mindenki gyanús, aki létezik és mozog. Igen, besúgásra kényszerítenek mindenkit, hogy pontosan értsed, miről van szó. A megfigyelés az általuk oly szívesen hangoztatott új állam bázisa. Semmi sem maradhat titokban, a vezéreknek mindenről tudomást kell időben szerezniük. Természetesen minket nem figyelhet meg senki. Tudjuk, nagyapádtól, hogyan kell érzékelni a behatolást, de még soha nem érzékeltük! A szervezők, az itteni rendőrség tagjai, rettegnek, a nagy Ödön von Boticsellitől, ezért velünk nem is foglalkoznak. Nem kell senkit megfigyelnünk, minket sem figyelhet meg senki. Krisztitől, a te fogadott unokád nagymamájától és Virgiltől, a Dorel édesapjától tudtuk meg Violával, hogy a megfigyelések egészen pontosan mit is jelentenek, és elszörnyedtünk. Nem kell őrzők sem legyünk, mint szegény Éva, Anka nagymamája. Az őrzők, amint a nevük is mutatja – bámultam rá –, nyilván őriznek valamit. De mit lehet abban a világban őrizni, ahol nincsen semmi, csak az illúziók és a végtelen űr?

 

A Fényfalat – nézett rám szomorúan. – Ez, a szó földi értelmében, nem is annyira fal, inkább egy oszlop, egy lángoló oszlop, ami mágnesként vonz magához. A mi világunkban a kivégzések szerepét tölti be, mint a középkorban a hóhér pallosa, amely levágta az elítélt fejét, vagy mint későbben a franciáknál az elmés szerkezet, a guillotine! Vagy az akasztófa, még későbben a kivégzőosztagok golyói vagy a villamosszék. De nekünk nincsen fejünk, amit levághatna a hóhér bárdja, testünk sem, amit felakaszthatnának, vagy szétroncsolhatnának a golyók, vagy elpusztulna a villamosszékben az áramütés hatására. Infantilis és gonosz vezetőink ezért találták ki a Fényfalat, ami magához vonzza az elítéltet, és villámgyorsan feloldódik, megsemmisül a lángoszlopban. Nem tudni, hogy ez a halálát jelenti-e? Sokak szerint nem, feloldódnak ugyan a lángban, de utána átkerülnek egy másik dimenzióba, és kezdődik minden elölről, hiszen a lélek halhatatlan, csak formáit cserélgeti, a testet, fényre, a fényt ki tudhatja mire? Ezt nem tudni, mert még nem tért vissza senki azok közül, akiket magához vonzott és megsemmisített a Fényfal, a sistergő lángoszlop. Borzongva kérdeztem, árulja már el, hogy miért kell őrizni ezt a fényfalat? Hogy ha az elkeseredett fénylények, akik megunva a sok szenvedést, öngyilkosok akarnak lenni, ne közelíthessék meg, s ne hajthassák végre önpusztító tervüket.

 

Én nem tudom, milyen világ ez, tűnődtem el, de bizonyos, hogy megérett a változásra. Van-e erre esély? Van, mondta, de már nem tudta kifejteni, hogy pontosan mire gondol, mert meghallottuk a jelt. Hátul voltunk a kertben, s amíg jöttünk előre, arról kezdett beszélni, hogy Ödön barátai, a tibeti láma és Olaf, s szerelme, Gertrúd együtt erősebbek mindenkinél! S ha megnyerik a másik két, különleges telepatikus képességekkel megáldott vagy megvert vezetőt, egy évezredek óta itt vegetáló és közönyös görög bölcselőt s egy francia idegenlégiós tisztet, a többi gonosz és ostoba diktátor jelölt elszigetelődik, hiszen képtelenek kiadni a jelt! Mehetnek a Fényfal elé, mert mielőtt végleg eltörölnénk a végső büntetést, és megszüntetnénk a rettenetes Fényfalat, őket még, biztos, ami biztos, megsemmisítésre ítélnénk! Amíg léteznének, amúgy is csak szervezkednének, áskálódnának, keresnék a hatalomba való visszatérés lehetőségét, de belőlük már elege van minden átlagos és tehetségesebb fénylénynek.

 

Jött Mária, Carmen elbűvölő nagymamája. Gondolom, meglepődött, kedves Frédi – nevetett rám –, hogy magát választottam. Ennek több oka is van. Éva, Anka balszerencsés nagymamája nekem is elmesélte, hogy őrző. De ezt, kisunokám – simogatja meg, hátrafordulva, a mellettem ülő Anka szikrázó, fekete haját – már elmondotta, nincs sok mit hozzátenni. Kiderült, Mária elsősorban ezért szeretett volna velem beszélgetni, már a tengerparton is sajnálta, hogy mi Ibolyával nem vagyunk ott, sokat hallott rólunk anyámtól. Igen, bármennyire is meglepő, azért választott ki engem, mert csak én adhatok ötleteket, a már teljesen elfásult Évának az illúziókhoz, és kezd kimerülni, s még a bekövetkező változásokig szegény Évának őriznie kell a fényfalat. Egészen addig kell szolgálatot teljesítenie a vakító és őt is hallucinatórikusan magához vonzó lángoszlop mellett, amíg el nem dőlnek a dolgok. Ezért is szeretne tőlem valami kalandos, izgalmas tengerésztörténetet hallani, amiből aztán illúziót teremthet Évának, ötleteket adhat neki, hogy elviselje nehéz, az öngyilkosjelöltek számának növekedésével egyre terhesebb munkáját. Ő már képtelen valami újat kitalálni is, egyre a lángoszlopot látja, s úgy érzi, hogy Éva már nem bírja tovább. Meg is vallotta, ha még sokáig őriznie kell a máglyát, óhatatlanul is megbolondul, és menthetetlenül nekivágódik a Fényfalnak, ahogyan az öngyilkosjelöltek is akarják, akiket pontosan ő és társai akadályoznak meg önpusztító tervük végrehajtásában. Segítsen rajtunk – kért Mária, és hunyorogva nézett rám –, mert én már képtelen vagyok valami újat kitalálni, hogy segíthessek neki elviselni egyre terhesebb szolgálatát, amelyre nem is tudom milyen kritériumok alapján választották ki, de egy biztos, teljességgel alkalmatlan rá. A másik ok, egyszerűen meg akartam ismerni kisunokám nagy szerelmének nagybátyját, érdekelnek családi vonatkozások is, fiatal koromban volt egy Boticselli nevű hódolóm, egy ügyvédjelölt, magas, fekete hajú férfi, nem rokonuk véletlenül? Tóbiásnak hívták!”

 

„Álljunk meg, látok egy telefont – szól közbe Kriszti – Hívni szeretném Martin urat.” – „Nem kellene – fordul hátra Ibolya. – Az oroszok már ott vannak, bizonyára első dolguk ismerőseink megfigyelése, s Martin úr telefonjára is ráállhattak már, így a telefont lehallgatva s azonosítva az út menti telefonfülkét, rájöhetnek, hogy nem vagyunk Nürnbergben, és azonnal elindulhatnak utánunk, mert bizonyára sejtik, hogy csak a tengerparti házba mehetünk. Most napokig nem szabad telefonálnunk, hogy ne tudjanak beazonosítani, ne is sejthessék, hogy itt vagyunk.” – „Sajnálom – suttogja Kriszti. – Hiányozni fog az öreg harcos! – De már nincs ideje kifejteni, hogy miért. A ház sugárzóan világít a tomboló déli napfényben. – „Hazaérkeztünk!” – kiáltja, és hirtelen jön mozgásba minden. Kiugrik, elveszi Doreltől a kulcsot, kinyitja a kaput, behajtunk az udvarra, Carmen már nyitja az ajtókat. – „Isten hozott – fordul Ibolya és Frédi felé, akik ámultan nézelődnek, és kezdjük behordani a hallba a csomagokat, a kaját rakják be a hűtőbe, Rodi megmutatja a vendégszobát, Dorel segít felvinni Ibolya és Frédi bőröndjeit, Anka nyitogatni kezdi az ablakokat, hogy mielőtt bekapcsolnánk a légkondicionálót, szellőzhessenek ki a szobák. Kriszti bekapcsolja a tévét, Rex a kertben rohangál, bejelöli területét, Dorel és én felhajtjuk a szőnyegeket, az előrelátóan elszórt liszten nincsenek cipőtalpnyomok, nyilván nem járt senki idegen a házban, Carmen bekapcsolja a porszívót, Rodi és Ibolya kimennek a konyhába, megmossák a káposztafejeket, és elkezdik megvágni, egy lábasba odateszik főni az előzőleg felszeletelt húst. Rodi paprikát, szemes borsot, csombort keres elő, Ibolya elkezdi sarvalni a káposztát. – „Amikor odatesszük, hátramegyünk, a kertkaputól száz méterre van a tenger, aki fürdeni akar, fürödhet – mondja a hallban Dorel, a házzal ismerkedő Frédinek –, utána folytathatod a beszámolódat, Ibolya sem mesélt még. Ne maradjon mindig minden függőben.” – „Most itthon vagyunk – ragyog Anka, és vizet tesz Rex táljába. – Végre biztonságban érzem magam – fogja kézen Frédit –, gyere, nagyapa, nézd meg a bábuinkat, ők mentették meg az életünket, Szervácnak és Bonifácnak, illetve Tímeának és Noéminek nevezzük őket!”
 

 

 

(Részlet A katona és a démon című regényből)

 
 
 

 

Megosztás:Share on FacebookShare on Google+Tweet about this on Twitter