ahogy énvelem is történt már nemegyszer” – Az organikus, a funkcionális és az animisztikus kritikája az autopoietikus gép felől




(Bevezetés a biopolitikába III.1.)
 
 
„A legszebb férfikorban levő professzor, ki fehér orvosi köpenyben, aranykeretes szemüveggel, fürtös fővel és oly értő, barátságos nyájassággal fogadott, hogy magamat és enyéimet is gondolkozás nélkül rábíztam volna minden nyavalyában, előadásom alatt atyaian mosolygott le az előtte ülő és a maga részéről nagy bizalommal föltekintő páciensre. »Szép szeme van«, mondta, nem törődve az oldalszakállal, és aztán kijelentette, hogy nyomban megvizsgálja az állatot. A szolga segítségével a csodálkozástól ellenállásra képtelen Bausánt egy asztalra fektette, s megható látvány volt, amint az orvos rátette a fekete hallgatócsövet, s lelkiismeretesen kivizsgálta a kis pajtást, ahogy énvelem is történt már nemegyszer életemben [kiemelés tőlem – S. Z.]. Meghallgatta gyorsan dolgozó kutyaszívét, meghallgatta különböző pontokon organikus belső életét. Azután a hallgatót hóna alá vette, két kézzel megvizsgálta Bausán szemét, orrát, valamint szájüregét, és végül ideiglenes véleményt nyilvánított.”1

 

A részlet Thomas Mann Úr és kutya (Herr und Hund) című kisregényéből származik. A mű maga ’18-ban született, ’19-ben jelent meg. Miért foglalkozna Thomas Mann, az egyszerre polgári és polgárpukkasztó Mann ’18-ban, épp ’18-ban, egy javában elbukott háborút követően, sőt a bukás kellős közepén az állat–ember, ezen belül is az ember domesztikált, tenyésztett állathoz való viszonyával? A megrokkant, megnyirbált, lerongyolódott Németország, veszteségek, éhség, nélkülözés, elcsatolt területek (/gyarmatok), kártérítések Franciaország felé, a ’19 júniusában megkötött versailles-i béke és mindazon terhek-kötelezettségek, amelyeket ez a béke Németországra rótt, nagyjából hét millió eltűnt, fogságba került, elesett vagy megnyomorodott német, és a hét millió eltűnt, fogságba került, elesett vagy megnyomorodott német megszomorított hozzátartozói – és Thomas Mannak, a már ekkor szinte ikonikus, de legalábbis köztisztelettel övezett Thomas Mannak, a „nagy humanistának”,2 akit alig tíz évvel később, ’29-ben Nobel-díjjal jutalmaz a szakma a Buddenbrook házra hivatkozva, majd a nácik ’33-ban elmarnak Németországból, valóban ne volna egyéb mondanivalója, mint ez a történet (alcíme szerint: Idill [Ein Idyll]) Bausánról, a kétes származású német vizsláról és jó módú, földbirtokos gazdájáról, akinek a háborús dúltság közepette is alig nagyobb a gondja, mint az étrendváltozás vagy a kutyája nyavajái? Ennyi volna a hozzászólás? Hogyan érdemes olvasnunk ezt a különös kisregényt a történeti kontextus vonatkozásában? Szándékos elhatárolódást kellene gyanítanunk? Meghátrálást? Elzárkózást? Vagy a közte és a nyíltan háborúellenes bátyja, Heinrich között hosszasan feszülő konfliktus újabb fejezetét látnunk ebben is, akárcsak abban az esszében, amit 1918-ban Egy apolitikus meglátásai címmel adott közre reszketeg kézzel, kételyek közepette bírálva a köztársaság – Heinrich által támogatott – eszméjét? Valóban, itt, az Úr és kutya oldalain nincs borzadozás, nincs a háború fölött mondott explicit morális ítélet, ahogy nincs az elkövetkezők vonatkozásában meghirdetett krédó vagy ethosz sem. Thomas Mann ekkor még valóban nem nyíltan háborúellenes, ahogy egyébként a lépten-nyomon a pacifizmus etalonjaként citált Kant, Az örök béke szerzője sem föltétlenül az, vagy legalábbis nem abban az értelemben az, ahogy szívesen gondolják annak. Hogy csak ennyinél maradjunk, Az örök béke egyebek mellett felveti azt a gondolatot is, hogy háború, hadviselés nélkül az emberek el fognak puhulni-puhányulni. Nyilván nem az a tét, hogy Kantot vagy Thomas Mannt szőrös szívű, vérengző vadakként lássuk, és nem is az a kérdés, hogy mit gondolunk közel száz évvel később, 2017-ben a háborúról. A háborút pártfogolni vagy ellenezni ’18-ban nem ugyanazt jelenti, mint a háborút pártfogolni vagy ellenezni 2017-ben. Az, hogy Thomas Mann 1918-ban elhatárolódik a háború humanista bírálataitól, az univerzalista pacifizmus franciás hagyományától, a 21. századi ember számára nehezen elgondolható módon ugyan, de nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy együttérezzen, szolidaritást vállaljon egy globális háború, az első globális háború áldozataival, és egészen radikális módon gyakoroljon kritikát egy olyan háborúra, háború típusra (hiszen inkább erről van szó), mely emberek széles tömegei számára nyitotta meg a tenyésztett, sokszorosított állat „világhelyzetének” testi-lelki-intellektuális szinten való megtapasztalhatóságát. Saját olvasatomban tehát erről is szól az Úr és kutya, a biohatalomról, a tenyésztés önkényéről, a humanista pacifizmus kontraproduktivitásáról, az organikus gép, organikus robot helyzetéről. Mert amit Thomas Mann Idillje leleplez, végül is ez: a tenyésztés nem egyéb, mint valamilyen előre meghatározott funkció mentén mind és mind (költség- és energia) hatékonyabb, takarékosabb (organikus) gépeket előállítani, produkálni. Olyan (organikus) gépeket, mint a sorkatona vagy a fejőstehén, az utód világrahozása funkciójára szorított nő, vagy a kutya és a fedezőbika. A biohatalom tehát egyfajta bio-, sőt ökomenedzsment is, amely egy olyan technikai optimum beállításán fáradozik, mely a produktivitás, a költséghatékonyság, a végtelenített gyarapodás kívánalmai mentén önkényesen és mérhetetlen kreativitással egymásba kapcsolja a szervest és a szervetlent, az élőt és az élettelent, a „lelkest” és a „lelketlent”. Thomas Mann ’18-ban még nem láthatta, hogy a nemzeti paradigma, a nemzeti jelölő hogyan csatornázódik bele ebbe a produktivitáseszménybe, az anyagi javak leosztásának gépezetébe.

 

Térjünk vissza a fönti jelenethez, annak is az egyik árulkodó pillanatához. A professzor (nem akárki, egy professzor) bizalmasan a kutya fölé hajol, az állat melléhez tapasztja sztetoszkópját, a gazda elfogódik. Mi a különös a jelenetben? Világossá teszi, hogy a 20. század első harmadára a polgári rend térhódításával széles körben, szinte paradigmatikusan terjed el egy új funkció, egy új szerep az állat vonatkozásában: a házikedvenc/társasági állat. Az állat innentől nem csak végtelenített erejét, figyelmét, húsát, tejét, szőrét, bőrét szolgáltatja be, de élményszolgáltatóként is megjelenik, javítja-korrigálja-dúsítja az ingerszegény környezetet, egyfajta bonyolult, organikus, eleven esztétika produktumként, az entertainment business kiemelkedő, fetisizált elemeként is kezdjük fölépíteni és reprodukálni. Ennek nyilván vannak előzményei – a már évezredek óta tenyésztett palotapincsik, az antikvitásbeli Kelet tenyésztett macskái (Egyiptom, Perzsia), a feudális rendszerekben a földesúr, az uralkodó kedvenc agarai, kopói, vizslái, szelindekjei, spánieljei, akik még az olajfestményeken is a karosszék mellett vagy a kandalló előtt melegszenek, a lakásenteriőrben. A kora újkori utazások és hódítások nyomán az egzotikus állatok (tigrisek, kanárik, teknősbékák stb.) gyűjtésének, honosításának és kiállításának a mániája, a 19. századtól pedig a viváriumok, az állati aktorokat fölvonultató cirkuszok, állatkertek. A 20. század első harmadára viszont az állat élmény- vagy ingerszolgáltatóként való reprodukálásának privilégiuma kikerül az arisztokrácia, illetve az állami intézmények szférájából, kizárólagos felügyelete alól, és bizonyos fokig a polgári mindennapok részévé válik. Bárkinek személyes, individuális fétisévé válhat a kutyája, macskája, teknősbékája, papagája, kedve és igényei szerint reprodukálhatja, pároztathatja, szelektálhat utódai közül. Megtörténik az állat, bizonyos állatok kiemelése az állatok és a nonhumán sorából, az állat individualizálása, fölemelése, hozzápervertálása, hozzárendelése az emberi, sőt családi, illetve intim szférákhoz („senkinek semmi köze, mit kezdek az állataimmal a lakás négy fala között”). Házi kedvenceinket megilleti a személyiség, a név, a szakszerű, méltányos, gondoskodó orvosi ellátás, életidejük meghosszabbítása, a biztonság és nem mellesleg az a pozíció a világban, amit egyéb – húsukért, szőrükért, tejükért tenyésztett – lénytársaikkal szemben foglalnak el. Az új funkció nyilván megkérdőjelez, felülkódol bizonyos korábbi szerepeket, de ha elég bátrak vagyunk kellő távlatból szemrevételezni a helyzetet, csak annyi történik, hogy még több organikus gépet állítunk elő, hogy egyetlen funkció se maradjon betöltetlen. Az Úr és kutya világosan jelzi ezt a biohatalmi elmozdulást, ezt a fordulatot a humán–nonhumán viszony történetiségében, ahogy azt is, hogy éppen ez a biohatalmi fordulat képezi a globális hadviselés egyik legmasszívabb előfeltételét, és fölveti a kényes kérdést: vajon elég az, ha a korábbiaknál emberségesebbnek, erőszakmentesebbnek, gondoskodóbbnak vélt funkciók mentén történik az állat pozicionálása az élővilágban, vagy egy reszponzívabb ember–állat, sőt áttételesen ember–ember viszony radikálisan más megoldást kívánna, például az életfluidumban funkciók mentén történő részesülés teljes felszámolását.

 

 

 

Jegyzetek

1 Thomas Mann: Úr és kutya. Idill. (ford. Sárközi György). In. Uő: Úr és kutya. Kisregények. Európa, Budapest, 1980, 193.

2 Hozzátartozik a képhez, hogy Th. Mann – elsősorban az oroszokat fékezendő – pártolta Németország hadba szállását az első világháborúban (ellentétben pl. Heinrich Mannal, Hermann Hessével vagy Stefan Zweiggel, akik kimondottan háborúellenes állásponton helyezkedtek el, s akiknek franciás radikalizmusát akkoriban Th. Mann még elutasította), explicit köztársaság- és demokráciapártisága, humanizmusa, háborúellenessége ’22 utáni fejlemény.

 

 

 

Serestély Zalán 1988-ban született Kézdivásárhelyen. Első kötete: Feltételes átkelés (Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár–Budapest, 2014). Jelenleg Kolozsváron él, az Erdélyi Magyar Írók Ligájának titkára.