Beszélgetés Csender Levente íróval




csender int

Ahol még van tétje az irodalomnak

 

– Szoktál-e hazajárni, megmarad-tak-e a régi kötődéseid? – Székelyud-varhelyi származású vagy. Számon tartanak-e mint írót, mint a város szülöttét?

 

– Évente háromszor-négyszer megfordulok Udvarhelyen, de inkább átutazóban. Néhány órára megállok, megülök, aztán tovább megyek. A lakásunkat eladtuk Udvarhelyen, s ma, amikor hazautazom, Oroszhegyre megyek nagyanyámhoz, ahol egyébként az óvodáskoromat töltöttem. Udvarhelyen már felnőtt egy új generáció, őket egyáltalán nem ismerem. A régi barátok közül nagyon sokan eltűntek. Vagy elmentek a városból, vagy – ami rosszabb –, és épp most írtam egy novellát róluk, négyen is közülük öngyilkosok lettek. Volt osztálytársakkal virtuális kapcsolatban vagyok, de ennyi. Valószínűleg hosszabb időt kellene a városban eltöltenem, hogy a régi arcokkal újra összefussak.

 

– Azért is kérdeztem rá az imént az udvarhelyi kötődésre, mert nemrég, amikor Ferdinandy Györggyel közösen léptetek fel Kolozsváron, olyasmit mondtál, hogy téged az emigráció tett íróvá – talán sosem kezdtél volna el írni, ha nincs ez a meghatározó fordulat az életedben…

 

– A kolozsvári est után egyébként Udvarhelyen is volt estünk, és elég sokan kíváncsiak voltak ránk. Örültem neki. 1991-ben mentem el, de nem akartam Magyarországon maradni, csak anyámat mentem meglátogatni, aki akkor kint dolgozott. Három napra mentem, de adminisztrációs okok miatt három napba telt átjutni a határon. Már jöhettem volna vissza, mire átértem. Ráadásul mindkét szülőm munkanélküli lett Udvarhelyen, s így el kellett indulniuk valamerre.
Akkoriban Budapest még jó célpontnak számított. Aztán lejárt kint a tartózkodásink, három évig illegálisan éltünk a magyar fővárosban. Ha átlépjük a határt, akkor öt évre vagy örökre kitiltottak volna Magyarországról. Aztán kilencvennégyben egy haláleset miatt haza kellett jönnünk.
Átszöktünk a román–magyar határon Biharkeresztesnél. Ezek az első kint töltött évek nagyon sanyarúak voltak. Egyik albérlet a másik után, románozás az iskolában, olyan osztálytársak, akikkel nem tudtam mit kezdeni. Ráadásul nem búcsúztam el a barátaimtól, minden úgy maradt félbe-szerbe, s annyi minden dolgozott belül, hogy ezek a lezáratlan gyerekkori történetek teret követeltek maguknak. Nem azt akarom mondani, hogy Budapesten csak rossz emberrel találkoztam. Nyolcadikos voltam, amikor egy harminc négyzetméteres, egyszobás lakásban kilencen laktunk. Az egyik osztálytársam anyja azt mondta, hogy költözzek hozzájuk, amíg nem lesz jobb a helyzet. Három gyerekük mellé még odavettek engem is, és ugyanúgy bántak velem, mint a sajátjaikkal. Igazi polgári közegbe kerültem. Sok könyvük volt, szerették Erdélyt, az erdélyieket, azokat is, akiket egyszer a lakásban hagytak pár napra, míg ők nyaraltak, és mire hazamentek, az összes bútorukat eladták. Nagyon sokat formáltak rajtam, de a legfontosabb az volt, hogy lett családom, éppen akkor, amikor a sajátom szétesett. Több mint egy évig laktam náluk.
Irodalmi pályám úgy alakult, hogy a villamosmegállóban találtam egy cetlit, amin az állt, hogy regényíró iskola, felhívtam, megbeszéltem az ipsével egy találkozót. Elmentem hozzá, a Thököly úton lakott. Egy kopasz, kerekszemüveges kisember nyitott ajtót, behívott a hat méter magas dolgozószobájába, ami a nappali volt, a földtöl a plafonig tele könyvekkel, s még az asztal körül a földön is párszáz. Mondta, hogy harminc éve ír egy regényt, de még messze nincs kész vele. Az én emberem, mondtam, egy igazi író. Korrekt volt, mert mondta, hogy ő írni nem tud megtanítani, de amit én írok, azt szívesen megnézi. Rengeteg könyvet kaptam tőle kölcsön. Ez a barátság azóta is megvan. A regény megjelent harminchét év után, teljesen visszhangtalan maradt. De egy igazi író nem a sikerért ír.

 

– Azok közé tartozol, akiknek az egzisztenciáját, a szellemi horizontját Magyarországon is meghatározza az erdélyiségük, a „szűnőföld” világa. Novelláid egyik fő témája ez az idegenségérzet, az itt-is-lét-ott-is-lét tapasztalata – ebben a Szűnőföld kifejezésben (egyik köteted címe) pedig van valami rezignált lemondás, ugyanakkor egyfajta vállalás is. Hogyan szűnik meg számodra a szülőföld? Hogyan marad meg mégis?

 

– Én nagyon nehezen szakadok el.
Úgy néz ki, hogy nem is tudok. Elég sok helyen jártam már a világban, élni is tudnék sok helyen, de Székelyföldön kívül nem érzem otthon magam. Sehol nem köszönnek úgy rám, hogy Isten áldja meg! (mint Oroszhegyen), és nem kérdezik meg, hogy te kié vagy? Ott valahogy nem csak értik, amit beszélek, hanem érzik is. Ez nagyon
fontos.
Egyelőre a munkám meg a családom Budapesthez köt, de a közeli terveim közt szerepel dédanyám házának felújítása, és minden évben annyi időt, amennyit lehet, eltölteni Oroszhegyen. Nem azt akarom mondani, hogy Székelyföldön mindenki puszipajtása mindenkinek, sőt, rengeteg baj van, de azok az én bajaim is, míg ezt Pesten nem érzem.

 

– A mai magyar prózatermést elnézve, mintha lenne egyfajta „erdélyi reneszánsz”: sorra jelennek meg fősodorbeli magyar kiadóknál erdélyi témájú regények, elbeszélés- vagy esszékötetek (Dragomán György, Papp Sándor Zsigmond, Tompa Andrea, György Péter, Vincze Ferenc műveire gondolok elsősorban). Szerinted mi ennek az oka, és hova helyezed magad ebben a (ha lehet így mondani) „hullámban”?

 

– Erdélyben még van tétje az irodalomnak, van miről beszélni. A történelem, a több nemzetiség együttélése, a diktatúra közeli emléke, az ezekből adódó konfliktusok bőséges és érdekes témát szolgáltatnak az íróknak. Magyarországon alig találok olyan könyvet mostanában, ami választ adna arra a kérdésemre, hogy ennek a könyvnek miért is kellett megíródnia. Mit is akar mondani? Kicsit laposnak érzem a mai magyarországi irodalmi termést, mint az Alföldet. Noha a fenti szerzők egyike sem él Erdélyben, a témát mind innen vitték magukkal (kivéve György Pétert, aki csak képzelődik Erdélyről). Követem, olvasom őket, de azt, hogy én hol vagyok ebben a sorban, nem nekem kell megválaszolnom.

 

– A magyar prózahagyománynak egy olyan vonulatát műveled, amely manapság nem túl divatos: a tűpontos, szikár, realista ábrázolásmódot (amit viszont átszínez egyfajta fanyar humor). Honnan eredeztethető a már-már dokumentarista jellegű realizmusod?

 

– Novellista vagyok, s ez a műfaj megköveteli a pontosságot. A novella lényege a sűrítés. Kevés szóval sokat mondani. Minél tömörebb, annál jobb. A divatok meg nem érdekelnek. A realizmus onnan ered, hogy az élet sokkal kiszámíthatatlanabb, színesebb és fordulatosabb, mint amit én ki tudok találni. Néha meglódul a kezem a billentyűzeten és írok egy-egy vicces történetet. Mindegyik kötetemben van humoros történet, az persze nem előzetes dramaturgia szerint készül, de jó tesz a köteteknek, hogy a keményebb történetek közé bekerül egy humoros is, oldja a feszkót. Nemrég egy felolvasáson nagyon röhögött két srác a hátsó sorban, vették a poénokat, rögtön vettek is könyvet, aztán másnap a fészbúkon írt az egyik, hogy átvertem, mert azt hitte, mind olyan vicces, ehelyett jól gyomorszájon vágtam a többi történettel. Felajánlottam, hogy visszavásárolom a könyvet.

 

– Akár erdélyi, akár budapesti témáról írsz, a lecsúszottak, a társadalom mélyrétegeiben élők sorsa foglalkoztat leginkább. Mi tart ilyen közel ehhez a világhoz, mi ösztönöz, hogy ennyire hű krónikása légy?

 

– Sokáig lepattant albérletekben, garázsokban laktam Budapesten, éjjel-nappaliban dolgoztam éjszaka, s ezzel a réteggel érintkeztem, egy voltam közülük. A saját családomat is láttam darabokra hullni. Több öngyilkossággal, gyilkossággal találkoztam, s ez komoly sebeket üt egy tizenévesben. Nem akarok a mélyszegénység krónikása lenni, kiverekedtem onnan magam nagy nehezen, de azt a világot elég jól ismerem.

 

– Egy tanulmányában Ködöböcz Gábor a prózádat, az identitásproblémák tematizálása okán, Domonkos István Kormányeltörésben című poémájához hasonlítja. Vállalod-e ezt a rokonságot – és milyen szellemi/irodalmi rokonságot vállalsz ezen kívül?

 

– A rokonítások, kötések, hasonlítások a kritikusok, irodalomtörténészek dolga. Az író legfeljebb egyetért vagy nem ért egyet, esetleg nem foglalkozik velük. Azt tudom, hogy én kiket tartok nagyra a kortárs magyar prózában, s ebben semmi meglepetés nincs. Novellisták közül Bodor Ádám, Tar Sándor, Ferdinandy írásait olvasom bármikor bármilyen mennyiségben, regényíróként meg Szilágyi István vezet toronymagasan.

 

– Említetted Ferdinandyt: gyakran léptek fel együtt, szoros, szinte mester-tanítvány jellegű viszony van köztetek, kívülről nézve. Honnan ered ez a kapcsolat?

 

– Ő is emigráns. Csak ő kicsit nagyobban játszik. 1956-ban ment el Budapestről, és Franciaország érintésével Puerto Ricóban kötött ki, ahol harminchét évig tanított. Tíz éve ismerkedtünk meg Az év novellái antológia bemutatóján. Mindketten felolvastunk. Én is pontosan értettem az ő világát, ő is az enyémet. Ebből aztán barátság lett. Kubai származású feleségével, Maria Teresa Reyesszel lefordították tavaly tíz novellámat spanyolra, és kiadót is szereztek Miamiban, a kubai emigránsok közt. Érdekes volt megtapasztalni, hogy a kubaiak értik az én nyolcvanas évek Romániájában játszódó történeteimet. A poénokat is. Azt a magyarázatot találtam rá, hogy Kubában mostanában történik az, mint nálunk a nyolcvanas években.

 

– Elég sok helyen jártál a világban (Miamiban szerzett, kubai emigránsokkal kapcsolatos élményeidről például meglehetősen szuggesztíven meséltél a kolozsvári esteden), melyik az a hely, amely leginkább hasonlít az otthonra, ahol leginkább magadra ismersz, és ahová bármikor szívesen visszatérnél? (Ha van ilyen, persze.)

 

– Sok helyen jártam. Egyetemista koromban például voltam Kolozsváron CEEPUS-ösztöndíjjal egy szemesztert.
Választhattam Prága és Kolozsvár közt, Kolozsvárt választottam. Ami-kor végre magyar állampolgárságot kaptam 1998-ban (akkor még vizsgáznunk kellett magyar nyelvből és állampolgársági ismeretekből, arabokkal és kínaiakkal írtam a tesztet, megalázó volt), és magyar útlevelem lett, elhatároztam, hogy megyek világot látni. Londonban, Párizsban, Reggio Calabriában voltam hosszabb ideig. Ezek közül, ahol otthon éreztem magam, Calabria volt, lent a csizma sarkában három őszi hónap. Gyönyörű hely, tengerpart, szemben Szicília, az Etna, ami épp akkor is kitört. Oda bármikor visszamennék élni, de ott élni kell, ott nem lehet dolgozni.
A legegzotikusabb hely meg, ahová készülök is vissza, Izland volt. Ott már a feleségemmel és a hároméves kisfiammal voltunk, a feleségem hét hónapos terhesen, közben kitört az Eyjafjallajökull vulkán. Az elutazásunk napján is töröltek járatokat. A stewardes megkérdezte, hogy hová megyünk, mondtuk, hogy Izland, nevetett és azt mondta, hogy ezt elmondja a többieknek is. Nagy szerencsénk volt, mert rengeteg turista mondta vissza az utat, így elég olcsó lett a sziget. Egy személyautó áráért adtak egy terepjárót, és körbeutaztuk a szigetet. Voltunk bálnalesen, többezer méter vastag gleccseren, gejzíreknél, családi gazdaságoknál szálltunk meg. A házak előtt sok helyen volt házi termál. Öntöttek egy betonvályut és lehetett ázni benne.
Rejkjavikban etettek velünk cápát, bálnát meg lundát, azt a színes csőrű madarat, amit nem lehetett megnézni, mert költési időszak volt, de enni minden gond nélkül lehetett. Mindezeket nyersen tálalták, a feleségem egész éjszaka barátkozott a rókával, és azon izgultunk, hogy a héthónapos magzat ne fertőződjön meg, mert a nyers hús abban a stádiumban már nem kifejezetten ajánlott. Egyszer egy vízesést akartunk megnézni, az út le volt zárva, de én félrerúgtam a raklapot. Van nálam bicska, mondtam. Egy patak fölött beragadtunk a hóba az Isten háta mögött. Kézzel kezdtem ásni a terepjárót, a bicska se segített. Ha nem jön egy belga pár, nem tudom, mi lett volna velünk. Talán ott maradunk, s nem lenne, aki elbölcsködje az izlandi kalandot.

 

– Négy összetéveszthetetlen hangú novelláskötet áll mögötted. Biztosan többször föltették már, de adja magát a kérdés: tervezel-e regényt írni, vagy elkötelezted magad a rövid műfaj mellett?

 

– Nem gondolkodom regényen. Ha eljön az idő, amikor azt akarom, hogy komolyan vegyenek, akkor írok egyet. Témám van, csak az életem nem olyan, ahonnan egy pár évre ki tudnék szállni, nyélbe ütni egy regényt.

 

Csender Levente

Székelyudvarhelyen született 1977-ben. 1991 óta él Magyarországon. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem magyar-kommunikáció szakán végzett. Novellákat ír. Kötetei: Zsírnak való (2003), Szűnőföldem (2006), Fordított zuhanás (2010), Murokszedők (2013).