Ahonnan visszaúszni lehetetlen




 

 

Csillag Lajos: Túlsó part. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2018.

 

 

Kávéval kezded a napot, cukrot kérsz, aztán eltűnsz szem elől. Ez a szuperképességed. Ebben a társadalomban mindenki szuperhős a maga módján, bár a forradalmak ideje lejárt, a lázadók hétköznapokba beleszürkült szülőkké váltak, akiknek boldogtalanságát nem érti a fiatal generáció. Egy feleslegessé vált forradalmárnál csak az lehet rosszabb, ha tudjuk, előbb-utóbb mi is feleslegessé válunk, anélkül, hogy esélyünk lenne forradalmat csinálni.

 

Itt egy generáció, aki látszólag már nem keresi a választ olyan kérdésekre, hogy mi az élet értelme, mi a boldogság, sőt már az sem érdekli őket, hogy létezik-e ilyesmi? Ők inkább arra kíváncsiak, lehet-e Jézust rendelni AVON katalógusból, vagy hogy a kutya miért csak Dosztojevszkijt szereti? Talán a túlsó parton megvan a válasz minden kérdésre, de lesz-e elég bátorságod átúszni odáig, vagy félútnál mindig visszafordulsz?

 

Az apák istenek, üresre festik az anyák tekintetét, a gyerekek melléktermékek, ócska másolatok, akik a felnőtté válás küszöbén állnak, éppen egy lépéssel az előtt, hogy az ő arcukat is viaszba mártaná valaki. A halál egyben újrakezdés is: az apákat meg kell ölni, hogy olyanná válhassunk, mint ők.

 

Egyetlen érzés kísért, a folyamatos várakozás, hogy történjen már valami, bármi. Lázadjon fel az anyád, hagyjon el ő is, ne keressen soha többé. A buszon reggelente apát választasz magadnak, de nem mered megszólítani. Minden nap végignézed, ahogy elhagy, leszáll és soha többé nem látod. Már nem használsz dinnyeízű szájfényt, pedig szereted. Azzal lázadsz, hogy nem csinálsz semmit, vagy épp csak azt, amit elvárnak tőled. Nem érted, miért nem akar senki világítótorony-őr lenni, bevilágítani a partot, utat mutatni az eltévedőknek, a bizonytalanoknak.

 

Feszültség lappang minden szó mögött. Változik valami, ha egy fegyver csövébe nézel? Mitől más végignézni, ha megölnek egy embert, mikor évek óta figyeled, hogyan éli le „húsrobotként” az életét? Vajon újra lehet-e írni a történeteket, egyáltalán az átírás változtat-e bármit is a mondanivalón? Ha egyszer tényleg átúszol a túlsó partra, lesz hová visszatérni, vagy végleg láthatatlanná válsz?