Ajtó mögött csótány oson




Szentes Zágon: Kezesbárány

 
 
Ott állt a járda szélén, és arra várt, hogy zöldre váltson a lámpa. Kevés autó járt arra, de csak állt ott, és várta a zöldet. Rágyújtott. Miközben mélyen leszívta a füstöt, az út túloldalán lévő panel vasajtaját nézte. A lámpa váltott, mellette egy fiatal fiú futott át az úton. Mire felnézett, ismét piros volt a lámpa. Egy troli fordult be a következő sarkon, és újra csönd lett.

 

Ekkor jelzett a telefonja, üzenete jött. Útközben vegyél egy cigit, kék Camelt, köszi. Felnézett, s mikor ismét zöldre váltott a lámpa, elindult a tér felé. Úgy emlékezett, van ott egy dohánybolt, ami még ilyenkor is nyitva van. Ránézett az órájára, fél tizenegy múlt öt perccel.

 

Az üzletben sor állt. Az eladó lassú mozdulatokkal szolgált ki, odalépett a polchoz, leemelte a cigit, majd beszkennelte a vonalkódját, elvette a pénzt vagy a kártyát, átadta a cigit, és kezdte elölről. Ajándékbögrék sorakoztak a pulton, feketék, pirosak, fehérek, kékek, szürkék. Zöld nem volt közöttük, pedig amikor megpillantotta őket, eszébe jutott a költözés után nem sokkal széttört bögréje. Zöld volt, sötétzöld, belül vajfehér, vagy inkább barna a rárakódott kávéfoltoktól. Ritkán mosta el, mindig ott állt az íróasztala szélén, reggel csak megragadta, és már töltötte is bele a kávét. Aztán ott maradt az asztal sarkán a következő reggelig. Egyszerű sötétzöld bögre volt, minden különös ismertetőjegy nélkül. A költözés után egyik reggel, mikor kiszlalomozott a szobájából a földön szanaszét heverő banános ládák között, megmarkolta a bögrét, és a következő pillanatban megcsúszott egy földön hagyott könyvön. A bögre felröpült a levegőbe, majd hangos csattanással öt vagy hat darabra tört. Állt fölötte egy ideig, nézte álmos szemmel a darabokat, és azt fontolgatta, hogy talán még meg lehetne ragasztani. Miután felszedegette a földről a maradványait, leült, és maga elé helyezte a részeket. Első pillantásra minden darab megvolt. A fiókjából pillanatragasztót vett elő, és próbálta összeragasztani őket. Nem illettek össze, holott az előbb még ott állt az asztalán a sötétzöld bögre. Most hiába próbálta összeragasztani, valami mindig hiányzott. Hol az aljáról egy darabka, hol oldalt pillantott meg egy apró rést az illesztés mentén. Nézte a részeket, ahogy hevertek szanaszét az asztalán. Zöld, vajfehér, kávébarna bögremaradványok.

 

Kilépett a bolt elé, a Camelt zsebre vágta, majd kiügyeskedett a másik zsebéből egy szál cigarettát, és ismét rágyújtott. Egyik kezében a borral, másikban a cigivel elindult visszafelé. Enyhe fuvallat kapta szembe, mikor a térről induló útról befordult a kis utcába, ahol a nő lakott. Ember nem járt az utcán, lassan tizenegy felé járt az idő, és tudta, egy percen belül megérkezik a panel ajtaja elé. Ösztönösen lassította lépteit, és így sikerült még két percig bandukolnia a kihalt utcán.

 

– Tudod, a harmadik – szólalt meg a nő hangja a kaputelefonban.

 

– Ühüm – mormolta maga elé, majd könyökével benyomta az ajtót, és a háta mögé pöccintette a csikket.

 

Várni kellett a liftre, a hatodikról ereszkedett lefelé. Lassú volt, percekig tartott, míg megtette a földszintről a harmadikig az utat. Hátát a lift falának vetette, és a mennyezetén vibráló neoncsövet figyelte. Egyet-egyet pislantott, mintha végképp ki akarna aludni, de a következő pillanatban ismét felvillant. A lift falán lévő tükörben megpillantotta magát, ahogy ott állt, ahogy támasztotta az oldalfalat, ahogy keze tartotta a bort, ahogy remegett a szemhéja. Elnézte kiszakadt nadrágzsebét, gyűrött ingét, szürkévé fakult haját, ráncos homlokát. A harmadik és negyedik ránc közti árkot vékony csík választotta ketté, éppen úgy, ahogy az apja homlokán futó csík kettészelte a második és harmadik ránc árkát. Erre a gondolatra összerezzent, lehunyta a szemét, és többé nem volt hajlandó a tükörbe nézni.

 

Amikor a lift zökkenve megállt, végigsimított homlokán, mintha a ráncokat akarta volna elrendezni, aztán kilökte az ajtót. Csirkepaprikás tejfeles szaga telepedett rá a folyosói sötétre, és az átható szagtól szinte azonnal öklendeznie kellett. Egy pillanatra megtorpant, elfojtotta az ingert, és odalépett az ajtóhoz.

 

Halkan kopogott. Hallotta bentről a mozgást, amint eltolnak valamit, újabb neszezést, végül a kulcs elfordította a zár nyelvét, és kinyílt az ajtó.

 

– Jó, hogy itt vagy – mondta a nő, és nem mozdult az ajtóból. Csak álltak ott, és mikor már zavaróvá vált volna a csönd, a férfi előrelépett egyet, és megölelte. Meleg, megfeszült teste volt, kicsit széles háta, édeskés illata. A kintről beszivárgó csirkepaprikás és az illat összemosódtak. A nő karjai élettelenül lógtak a hátán. Szerette volna megsimogatni a nő vállát, de aztán nem tette. Inkább kimozdult, nem várta meg, míg eltolják, hanem hátralépett, és átnyújtotta a bort.

 

– Villányi? Nem is rossz – mondta a nő az üveg címkéjét nézegetve, és ekkor végre hátrébb lépett az ajtóból, hogy a férfi be tudjon lépni az előszobába. – A konyhába nem mehetsz be, nem mosogattam – tette hozzá szemérmesen, és becsukta a félig nyitott konyhaajtót.

 

A férfi először értetlenül nézett rá. Nem igazán értette, mi a baj a koszos edényekkel. Nem az edények miatt jött, meg egyáltalán. De nem szólt semmit, csak lehajolt, kifűzte a cipőjét és levette. Amíg a nő a nappali asztalára tette a bort, addig felhúzta a lábát és megszagolta. Örült, hogy tiszta zoknit vett, legalább nem volt lábszaga. Aztán tekintete visszatévedt a konyhaajtóra. Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy benyisson, és megnézze a mosogatót, a felhalmozott edényeket, és beleszagoljon a megkocsonyásodott ételszagba.

 

– Gyere, ülj le – hívta a nappaliba a nő, miközben két öblös pohárba bort töltött. Keveset, éppen csak egy félujjnyit öntött a férfi poharába, majd az asztalon álló borosüvegekre mutatott. – Kóstold meg előbb ezt, majd töltök a másikból. Kíváncsi vagyok, melyik ízlik jobban.

 

A férfi már éppen mondani akarta, hogy nem ért ő a borokhoz, de aztán nem mondott semmit. Fogta a poharat, és úgy tett, mint aki beleszagol, majd lassú, visszafogott mozdulattal felhajtotta az italt.

 

A nő töltött a másikból, felhajtotta azt is. Különbséget nem igazán érzett, vagy nem is igen akart, sosem érdekelte a borkóstolás, és bort is csak az utóbbi időben kezdett inni, mivel rájött, attól nem fáj másnap a feje. Sőt, voltaképpen fröccsöt szokott inni, nagyfröccsöt, száraz fehérből, és egyetértett egyik kollégájával, aki szerint nincs az a bor, amit ne lehetne egy kis szódával feljavítani.

 

– Mindkettő testes, erős, a másodikon jobban érezni a gyümölcsöt, és az első mintha kicsit savanykás volna. – Mintha, nézett körül a szobában. Rend volt. Az ablak elé állított íróasztalon szinte példás rendben sorakozott néhány könyv, pár jegyzet, éppen csak annyira rendezetlenül, hogy kellemes volt rájuk pillantani. Az ágy be volt vetve, barna árnyalatú takaró fedte az ágyneműt, és a sarokban álló kanapén egy szintén barna díszpárna hevert. Nyugtató színek, állapította meg.

 

– Pontosan – mosolyodott el a nő. – Pedig az első drágább volt, sokkal drágább, és ráadásul Olaszországból hoztam. Na, nem baj, majd azt isszuk meg később.

 

Még mindig nem ült le. A nő ott állt a könyvespolc mellett, az ágy és a kanapé között. Szeme végigfutott merev testén, majd a könyveken, számba vette az ismerős gerinceket, majd különös érdeklődéssel fordult az ismeretlenek és a polcra állítva már nem férő, a többi tetejére fektetett kötetek felé. Címeket nem jegyzett meg, nem is voltak érdekesek, csupán a módszerre volt kíváncsi, más is úgy csinálja-e, ahogy ő szokta. Egymásra fektetett könyvek a többi tetején. Semmi különös.

 

– Ha gondolod, leülhetünk – mondta a nő fura mosollyal, és amikor ránézett, látta, amaz most ismételhette el másodszor a mondatot, már-már felszólításként, értetlenkedve. A nő odalépett a kanapéhoz, és leült.

 

Nincs más hátra, le kell ülni. Körbenézett a szobában, az íróasztal, a bevetett ágy és a kanapé a barna díszpárnával. Kellemesen ismerősnek tűnt. A kanapén keresztbe tett lábbal üldögélő nő arca is ismerősnek tűnt.

 

– Gondolom, itt bent nem lehet rágyújtani? – nézett az ismerős arcú nőre.

 

– Itt bent nem – hangzott a válasz, kissé gyorsabban, mint ahogy számított rá –, de ha kimegyünk a folyosóra, ott lehet – folytatódott. – Gyere – mondta a nő, felállt, és elindult a bejárati ajtó felé.

 

Ahogy mentek át az előszobán, újra ott volt a konyha. A férfi a konyhaajtóra tette a kezét, míg a nő kikulcsolta a bejárati ajtót. Csak le kellene nyomni, egyetlen mozdulat, és máris feltárulnának a mosatlan edények, megcsapná a mosatlan savanykás szaga, a felvillanó fényben talán még egy csótány is elosonna a kamra felé. Ha van kamra. Ha nincs, akkor is osonhatna a csótány, fürgén, kissé rémülten húzna be a mosogató vagy a hűtőszekrény alá. Mosogató és hűtőszekrény bizonyosan van. A mosatlan savanyú szagában csótány oson a hűtőszekrény alá. Ezen elmosolyodott. Meg kéne nézni azt a csótányt.

 

– Jössz?

 

– Hogy mondod? – pillantott már a folyosón álló nőre a férfi.

 

– Azt kérdezem, jössz-e. – A nő arca nem látszott már odakint, csak a nappaliból kiszűrődő fényben lehetett sejteni alakját, széles vállát és hátát. Ebben a pillanatban felkapcsolta odakint a villanyt. A mindent elöntő neonfény felébresztette, és kilépett a folyosóra.

 

– Álljunk oda az ablakhoz, van ott egy hamutartó is.

 

– Mindig itt szoktál cigizni? – kérdezte a férfi odalépve a nő mellé. És bár a távolság fél méterre csökkent közöttük, a másik nem hátrált.

 

Rágyújtottak.

 

A tejfeles csirkepaprikás szaga továbbra is ott tekergőzött a folyosón, és hiába nyitotta ki a nő az ablakot, a füst átvette a paprikás csirkehús illatát, ingerlőn és hányingerkeltőn furakodott közéjük immár. Túl sok paprikát tehettek a rántásba, kicsit talán meg is égették, szippantott mélyet a levegőből a férfi, és miután újból elfojtotta a rátörő hányingert, ízlelgetni kezdte az orrába egyre mélyebben beszivárgó szagot. Hagyma, liszt, paprika, csirkehús, és talán még egy kis fokhagyma is. Meg kellene kóstolni.

 

– Te csináltál csirkepaprikást?

 

– Micsoda? Miből gondolod? – vált meglepetté a nő ismerős arca.

 

– Nem gondolom, csak kérdezem.

 

– Nem, nem én csináltam – válaszolta, és egy hevesnek tűnő mozdulattal elnyomta a cigit, majd elindult a bejárati ajtó felé, melyet előzőleg egy papuccsal támasztott ki.

 

Akkor nem lehet megkóstolni, vonta le a következtetést a férfi, elnyomta a cigijét, és a nő után indult. Marad a csótány, azt még meg lehetne nézni. Csak le kellene nyomni azt a kilincset, aztán máris feltárulna a konyha, mosatlannal, szaggal, a lábait szaporán szedő csótánnyal. Ezen elmosolyodott, de a folyosón eloltódó lámpának köszönhetően ezt már nem lehetett látni.

 

A lakásban újra levetette a cipőjét, betette maga mögött az ajtót, és önkéntelenül is elfordította a kulcsot. Túl otthonos, gondolta hirtelen, de aztán elhessegette a gondolatot, és felnézett. A nő már nem volt az előszobában, csak a konyhában vagy a nappaliban lehetett.

 

– Menj be a nappaliba – hallotta meg ekkor a hangját valahonnan távolról –, így nem tudok pisilni.

 

Eddig fel sem figyelt a konyhaajtó melletti másik ajtóra, mely színét tekintve teljesen beleolvadt a falba. Először nem mozdult, felsőteste közelebb hajolt a hangot rejtő ajtóhoz, de semmi. Tényleg nem tud pisilni, és elindult a nappali felé. Amint átlépte a szoba küszöbét, szinte azonnal meghallotta a vizelet egyenletes, zubogó hangját. Kis vízesésként robajlott bele a vécékagylóba, és ahogy egyre beljebb haladt a nappaliban, úgy halkult, mígnem a könyvespolchoz érve már egyáltalán nem hallotta. A könyvek továbbra is ugyanúgy sorakoztak a polcon, a barna díszpárna a kanapén, a jegyzetek az asztalon.

 

– Nem ülsz le végre? Így olyan átmeneti hangulatot keltesz – zökkentette ki a hang, és megfordult. Az ismerős arcú nő ekkor már a kanapén ült. Egyik lábát maga alá húzta, a másik lelógott, sötétzöld zokni volt rajta. Hasonló árnyalata volt, mint hajdani bögréjének. Mély, barátságos színe nyugtatóan hatott az emberre. Főként reggel, ilyenkor érezte, van valami folytatólagos az életében. A tegnap is zöld volt, ma is zöld. Van, amihez kapcsolódni. Van, amivel elkezdeni a napot. Valami, amibe lehet kapaszkodni.

 

– Igazán jó veled beszélgetni – mondta a nő, miután a férfi nem mozdult el a könyvespolc elöl. – Legalább hozd ide a boromat – folytatta.

 

A férfi odalépett az asztalhoz, megfogta mindkét poharat, és odament velük a kanapéhoz. A távolság ismét fél méternyire csökkent. Most le kellene ülni, gondolta, átadta a poharat, és leült. A sötétzöld szín megnyugtatta, hátradőlt, és közben visszatarthatatlan késztetést érzett, hogy hozzáérjen. Meglepődve vette tudomásul, hogy tapintása bársonyos, kicsit bolyhos, meleg. Nem ehhez szokott. Azt várta, sima lesz, kicsit szögletes, hűvös. Ahogy másodszor is végigfuttatta ujjait a bolyhokon, még melegebbnek tűnt, és, állapította meg, már kevésbé volt bolyhos, inkább pihés, mint egy naposcsibe háta. Annak a naposcsibének a háta, melyet a nagyapja kérésére odahajított a kutyának. Hajnalban érkezett a furgon, lapos, máskor sütemények szállítására használt tíz centis peremmel rendelkező tálcákon hozta be a sofőr a csibéket, egy tálcán közel ötven csibe nyüzsgött, és természetesen előfordult, mint azt a nagyapja kifejtette, hogy némelyeket a többiek agyontaposnak. Ez is benne van az árban, nem kell csodálkozni, mondta az öreg, miközben végigfuttatta tenyerét a tálcákon nyüzsgő csibéken. Egyszer csak megállt a keze, majd odanyújtott neki egy lógófejű csibét, és a kutyára mutatott. A pihés hátú, még meleg állatot a kutya egyetlen harapással tüntette el, és már rég visszafeküdt az almafa alá, mikor az ujjain még mindig érezte a pihék melegségét.

 

– Igen? – hallotta hirtelen, és amikor felpillantott, nagyapja ráncai sehol sem voltak, csupán a nő meglepett arcát látta maga előtt.

 

Nem értette először, aztán arca után saját kezét is észrevette, amint az a sötétzöld zoknit tapogatta. A nő zavartan nézett rá, de nem húzta el a lábát, sőt, a férfinek úgy tűnt, mintha a nő talpa beljebb fészkelte volna magát a tenyerébe.

 

– Szép a zoknid – mondta, és elhúzta a kezét.

 

– A zoknim? – és a nő arca még zavartabb lett. – Mi szép rajta? Egy zokni.

 

Ezt nem fogom elmagyarázni, és a férfi belátta, jobb, ha ismét végigfuttatja kezét a sötétzöld zoknin. Az valami. Ujjai újra megérezték a bolyhos pihéket, melegségük jólesőn simogatta tenyerét. A döglött állat még szivárgó melege megnyugtatta remegő ujjait. A simára borotvált lábszár tapintása inkább hideg volt, mint ismerős. Hideg, természetellenes simaságát csak néhol törte meg egy-egy elmaradt sörte. A tenyér futása meg-megakadt, kés kéne ide, kaparókés, hogy éles pengéjével száliránnyal ellentétesen megkaparja, s azzal nemcsak a sörték, de a maradék zsírréteg is lejön, aztán azonnal lehet is sózni. Szerette a sós bőrkét, a kiterített, frissen perzselt bőrt, melyet szabályos négyzetekre szokott szeletelni, majd felgöngyölt, és beletunkolta a sótartóba, hogy aztán egy erőteljes harapással leszakítson egy darabot, és rágni kezdje. Az viszont nem szokott megremegni, inkább kellemesen meleg volt, és ha a böllér rendes munkát végzett, a sörtéket sem érezte a nyelvén. Most viszont a hűs simaságot ágaskodó sörték törték meg, még ha csak imitt-amott is, mégis ott voltak. Nem szerette a sörtéket, ahogyan a szálkát sem, amint megérezte bármelyiket is, elment az étvágya, és befejezte az evést.

 

Ekkor felpillantott és megdermedt. A nő izmos vádlija ott volt az ölében, keze a vádlin, mozdulatlanul ült, és valahogyan ki akarta kaparni a fogai közé becsusszanó sörtéket.

 

– Baj van? – kérdezte a nő, miközben elhúzta a lábát, és feltűrt nadrágját bokájáig visszahúzta.

 

– Nem, nincs, csak kiszáradt a szám.

 

– Gyere, igyunk még egy kis bort – biztatta a nő, majd felállt, és magához vette az egyik könyvespolcra letett poharat. – Ez mindjárt el fog fogyni, meg tudjuk kóstolni a másikat.

 

– Meg – állt fel ő is, és egyetlen kortyra kiitta maradék borát.

 

– Kinyitod akkor?

 

A hangsúly furán esett a mondatban. Fel is kapta a fejét. Nem is kérdés volt, inkább felszólítás, vagy ki tudja mi. Az öntudatos nő kérdése. A bort a férfi nyitja ki. A férfinak kell kinyitnia. Ennek tisztázása. Sőt, jelzése. Majd kicsit, kortynyit kell tölteni, meglögybölni, megszaglászni, meginni, majd tölteni a nőnek, feltéve, ha jó a bor.

 

A dugó halk pukkanással csúszott ki az üvegből, és a férfi mindkét poharat teletöltötte.

 

– Egészségedre – mondta, poharát nekikoccintotta a nő poharának, és egyetlen hajtással kiitta.

 

– Egészségedre – bámult rá tágra nyílt szemekkel a nő, aki kortyolt egyet a borból, és egy lépést hátrálva figyelte, amint a férfi újra teletölti az üres poharat.

 

A borospohár öblös testében feketéllett a folyadék. Egy pillanatig elnézte a pohár falán sötétlila foltokat hagyó bort, majd ismét felhajtotta.

 

– Pisilnem kell – mondta, és elindult a fürdőszoba felé. Mikor visszajött, a nő a polc előtt állt és egy könyvet tartott a kezében.

 

– Ezt láttad már? – kérdezte anélkül, hogy megfordult volna.

 

– Nem – lépett oda mögéje, és hátulról átölelte. Ahogy megérintette, az megremegett, nem nagyon, éppen csak annyira, hogy érezni lehessen, majd a remegés múltával teste megfeszült. De nem mozdult, csak kemény, merev lett, a férfinak olyan érzése támadt, hogy ha nagyon akarná, akkor felemelhetné, így egyben, függőlegesen. Engedett az ölelés szorításán. A test feszülése, merevsége semmit sem változott, szinte nem is lélegzett. Ahogy a férfi keze végigfutott a csípőjén, felgyűrődött a póló, és a kéz hozzáért a ruganyos, hideg bőrhöz. Újabb halvány remegés, ha lehet, ez még rövidebb ideig tartott, mint az első. A has renyhe volt, a zsírréteg hűvösen türemkedett ki az ujjak között, mint mikor nemrég felolvasztott darálthúsba próbál áztatott zsemlét gyúrni az ember.

 

– Ne – mondta a nő, és ellépett. Magához vette a poharát, és belekortyolt.

 

A férfi hátrált pár lépést, kissé megszédült. Szerette meggyúrni a darálthúst, nézni, ahogy a zsemle átázott fehérsége elvegyül a húsban, ahogy a tojássárga szétterül, majd a szinte láthatatlan réseken beszivárog a darabosra darált lapocka zsíros kockái közé. Szerette nézni. Erről eszébe jutott, rég nem csinált fasírtot. Miközben cipőjét húzta, felrémlett benne, hogy fokhagymát is szokott tenni a fasírtba, fokhagymát, hagymát, feketeborst, egy csipetnyi sót, sőt, néha még köményt is.

 

A nő az előszoba falának támaszkodva nézte, amint felveszi a kabátját. A férfi megtapogatta a zsebeit, s miután elégedetten állapította meg, hogy mindene megvan, felnézett.

 

A nő merevsége enyhült. A falat támasztva valamiért egészen hajlékonynak tűnt. Hajlékonynak, frissnek, szinte már melegnek. Lépett egyet feléje, de aztán megtorpant.

 

– Jó, hogy eljöttél – mondta a nő.

 

– Jó. Jó volt a bor.

 

Álltak az előszobában, a földet bámulták. Valamit mondani kéne, gondolta a férfi, és pillantása a csukott konyhaajtóra tévedt. Ráadásul a mosatlant sem nézte meg. És a csótányt. Bizonyára ott lapul a konyhaasztal lába mellett, már amennyiben van asztal. Ezt sem tudta. És azt sem, hogy ha benyit, vajon merre iszkolt volna a csótány. Nem lehet kicsi, ezek többnyire jól táplált, nagyra nőtt rovarok, magányos vadászok, szeretik a mosatlant. Az ilyen helyeken jól tartják őket. Ezen kicsit elmosolyodott, majd megfordult és betette maga mögött az ajtót.