#aköltészetnemtré




 
 
Szívlapát. Szerk. Péczely Dóra. Dániel András rajzaival. Tilos az Á Könyvek, 2017.

 
 

A kamaszok az emberiség fertői. Már nem aranyos gyerekek, akik cukiságokat mondanak és boldogan szaladgálnak a homokozó körül, de még nem is felnőttek, akire munkát, feladatokat lehetne ruházni és bizalommal, tisztelettel fordulni irántuk. Egy kamasz tanuljon ügyesen, de azért legyen szíves, ne üljön egész nap otthon a számítógép előtt, menjen ki a barátaival, de a játszótérre már nem mehet, mert az 12 éves korig használható, kocsmába meg hogy is mehetne, hiszen még nincsen 18. Legyen szíves, ne pofázzon és értse meg, hogy még csak kajla tinédzser, nem tud semmit, de azért legyen felelősségteljes, öntudatos, elvégre majdnem felnőtt, hát ennyit sem lehet rábízni?

 

Mai napig nem tudja a társadalom, mihez kezdjen a kamaszokkal, így az iroda­lom­(oktatás) is gyakran értetlenül áll előttük. Szerencsére már azért létezik a young adult irodalom, aminek a tinédzser korosztály a célközönsége, az ő nyelvükön próbál megszólalni az ő problémáikról. Mert valljuk be, van nekik is bőven. Viszont ez a magyar irodalomnak elenyésző százaléka és ráadásul félvállról is kezelik, a műfaj még nem elég „komoly”. Akár a kamaszok. Pedig.

 

Hiába szidjuk, hogy nem olvasnak, én azt tapasztalom, hogy érdeklődnek és kíváncsiak, nagyon is. És ezért örvendtem annyira, amikor megjelent a Szívlapát, amely egy merész vállalkozás arra, hogy – elsősorban a tizenévesek számára – egyszerre nyújtson betekintést, fogópontokat és közelítési lehetőségeket a kortárs líra felé. Az antológia nyolcvanöt szerző szövegeit tartalmazza, egészen fiatal, első kötetes vagy akár kötet előtti szerzőktől egészen elismert költőkig. Öt ciklusra tagolódik a kötet, melyek különböző nagyobb tematikák köré szerveződnek, mint a szerelem, isten, élet, halál, ars poeticák, identitáskeresés, társadalmi érzékenység és az ezek közti átjárások.

 

Nem tudom biztosan, hogy kamaszként miként fogadtam volna egy ilyen kötetet, de gyanítom, hogy nagyban segítette volna a kortárs irodalomhoz valló közelítésemet. Vonakodva mondanék olyasmit, hogy kötelezővé kéne tenni, azonban elég fontos volna, hogy minden osztályban legyen belőle egy példány.