Alapvetően fáj




 

 

Peer Krisztián: 42. Jelenkor, Budapest, 2017. Harmadik kiadás.

 

 

Ez biztos valami művész. Így látja néhai jövendőbelije a költőt egy vallomásos versben. E költőt már tizenöt évvel ezelőtt, előző kötete megjelenésekor is egykönnyen így címkézhette bárki, anélkül, hogy vele bármit is tervezne. Időben még messzebbre lavírozva, bő húsz esztendővel ezelőtt Peer a tatai JAK-táborban a bejárati lépcsőn Térey János mellett ül borzos-másnaposan, és alapvetően fáj a feje.

 

Alapvető ember. A szakma java része kiakad: micsoda tehetség! 1994 és 2002 között költői élvonalban. 2007-ben jön még egy képregény, társszerzővel. A többi néma csend. Film, színház, forgatókönyv. Szerek, szeszek, lógás, tévelygés. Hajmeresztő egzisztenciális mutatványok. Az olvasót talán ez is érdekelheti, bár egyes iskolák szerint ez cseppet sem sportszerű, vegyük a szöveget önmagában, és kész.

 

A tizenöt éves szünet után jelentkező versanyagot mégsem vehetjük önmagában, pedig alapvetően arról szólna, mihez is kezd az ember önmagával, önmagában. A részben fölvágatlan alakban feltálalt kiadvány az önvesztés, a társra találás, e társ elvesztése és a tudat határán halványan felrémlő én keresésének Odüsszeiája. A versből alapvetően kisodródott ladikot valaki visszatereli a versbe, majd eltűnik, s marad a költő a betöltetlen űrrel.

 

Kegyetlen szóval mondhatnánk: micsoda ajándék, mi kellhet más egy alapvetően alkotói alkatnak, mint betöltetlen űr. Az olvasó kényelmetlenül érzi magát, mintha kukkolna, mert ebben a helyzetben, ebben a könyvben a vers, a költészet alapvetően személyes, bár megkockáztatnám: Peer Krisztián verseskönyveiben ez soha nem volt másként. Csakhogy ezúttal valódi tragédiáról beszélünk. Mintha a korsós költő addig járt volna a kútra, míg el nem tört egy amfora. Az élet vize kifolyt.

 

Alapvetően nem így történt. Alapvetően semmi közünk ahhoz, mi és hogyan történt. Tény, hogy nedves a föld, legyen szó élet vizéről, vizeletről vagy könnyről, és tény, hogy a lapokat föl kell vágnunk, ha e kegyetlen cezúra után született verseket olvasni akarjuk. Valóban kukkolók vagyunk, hiszen az olvasás egyik ösztökéje a kíváncsiság, szerencsés esetben legalábbis. Amikor olvassuk, ami történt, újra megtörténik. Ahányan, ahányszor olvassuk, annyiszor. Mit mondhatnánk? Ez biztos valami művész.